Csak illetékesnek: a meghívó

Búcsú a darutól

Szeptemberben még üres volt a telek velünk szemben. Októberben már kezdődött a nagy munka. 

Novemberben pedig megkaptuk Téged. Te drága jó daru.Azóta minden hétköznap reggel 7 és délután 5 között azt hallgattuk, hogy nyikorogsz, Te kedves. Árnyékot vetettél, kilátást biztosítottál, alaphangot  és nyugalmat adtál.

Volt hó, volt tél, lett tavasz, jött még hó, de lett nyár. És Te szépen lassan felépítettél 5 emeletet. 

Ma pedig elbúcsúztattak. Még virágharangot is tettek Rád, megköszönve munkádat.

Mi is búcsúzunk. Nem fogsz hiányozni. 

Egy új Alstom kocsi, egy esküvő és egy illegális bevándorló

Megint a szokásos problematika: otthonról haza, majd vissza. A helyzetet kicsit (nagyon) bonyolította az árvíz, ami a magyar "hírvalósággal" ellentétben nemcsak Magyarországot érintette, bizony... (Na jó, be kell ismernem, hogy a Euronews azért sokat javít az eddigi helyzeten. Így már legalább kettővel többen kezdik azt hinni, hogy nemcsak Magyarországból áll a világ. Hajrá, srácok!)

Az egészre akkor döbbentünk rá, amikor a jegyesoktatóink, és leendő templomi tanúink egyik ismerőse Berlinbe tartott, lakást keresni. Eredetileg vonatoztak volna, de aztán visszaváltották a jegyeiket, és SOS-ben kértek minket, hogy hadd aludhassanak nálunk, mert repülőt csak egy nappal korábbra tudtak foglalni. Ezek után már mi is megnéztük a Deutsche Bahn, a České Dráhy és a MÁV honlapját, hogy mit írnak a késésekről. A három közül a DB volt a legoptimistább, a ČD honlapja a leginformatívabb (tök büszke voltam magamra, hogy az alapinfókat már mind értettem csehül), és a MÁV honlapja a legfélretájékoztatóbb. Hogy tisztázzuk a helyzetet, másnap bementem a Hauptbahnhofra. Azokról a lezárásokról és pótlóbuszokról abszolút nem halottak, amiket a MÁV honlapja írt, helyette viszont voltak jó "kis" kerülők, amelyek cc. 3-4 órával toldották meg a menetidőt. Hát nem a legideálisabb kutyával...

Szóval elkezdtünk vészforgatókönyvet keresni. Sok ötletelés után Domán végül felhívta az egyik berlini magyar ismerősünket, hogy kölcsönadná-e a kocsiját, és ha igen, mennyiért. Osztottunk, szoroztunk, Ági is aludt egyet a döntésre, és végül megkaptuk a kocsit. 10 napra. (Köszi, Ági, ez nélküled nem jöhetett volna létre!) Az utat meghirdettem a Mitfahrgelegenheiton, és még aznap ketten jelentkeztek is rá, szóval egy tank benzin ára már megvolt :-)

Az út elég kalandosra sikerült, mivel az árvíz az autópályákat is érintette. Az első leterelést Ústi nad Labemnél még egész jól tudtuk követni, de a másodiknál már nem vettük ilyen jól az akadályt. Úgy húsz perc autókázás és jól megcsappant tank után úgy döntöttem, bevetem minden cseh tudásomat, és megkérdezem, merre van a dálnice, azaz hogy jutunk vissza az autópályára. A benzinkutas elsőre szerintem azt hitte, hogy tényleg cseh vagyok, mert úgy elkezdte pörgetni a nyelvét, hogy nem bírtam követni még a névelőket sem. Később azért belassította magát a kedvünkért, és ezután már tök jól értettem, hogy mi-hol-merre. Bár őt szerintem elég rendesen összekavartuk, mert magyar autónk volt, csehül beszéltem, és német bankkártyával fizettem a tankolásért. Végül angolul köszönt el tőlünk. 

A hazaút másik csúcspontja az volt, amikor már a fáradtságtól szétgyötörten a szlovák autópályán egyszer csak megláttuk az új metrókocsikat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezeket teherautón szállítják. 

Otthon aztán jó sok elintéznivalónk volt. Voltunk anyakönyvvezetőnél, döntöttünk a nevünkről, sőt a gyerekeink nevéről is. Voltunk templomban, nagyiknál (háromnál is), unokatesóknál, Kaszóban a konyhafőnöknél, Nagyatádon a sminkesnél, mind a négy tanúnál és még egy esküvőn is. Domán leendő polgári tanúja, középiskolai jóbarátja házasodott. Eredetileg nem akarták nagy dobra verni, de végül egy nagyon klassz kerti parti kerekedett belőle. Szépek voltak. A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor az anyakönyvvezető egy esküszöveget mondott, amit (az akkor már) fiatal pár úgy ismételt el, hogy kezükben tartották a kétéves kislányukat, aki nem elégedett meg annyival, hogy az apja kezében van. Odahúzta édesanyját is, és így, összeölelkezve mondták el az eskü szövegét.

A legkalandosabb a karikagyűrű-rendelésünk volt. Miután konstatáltuk, hogy Magyarországon feleannyiért lehet gyűrűt venni, mint Berlinben, Mimi barátnémhoz fordultam, aki már a saját esküvőjére lecastingolta az összes budapesti ékszerészt (nem túlzok). Szóval az ő ajánlására célirányosan ebbe a Csalogány utcai ékszerüzletbe mentünk, akiknek előtte még emailt is írtam a kiválasztott modellek linkjével, és a kéréssel-kérdéssel, hogy amikor mi otthon vagyunk, nyitva legyenek. 

Tulajdonképpen nem is lett volna semmi gond, ha nincs az árvíz, az árvíz miatt lezárt csatornák, majd az arra ráérkező jókora felhőszakadás, ami elöntötte a pinceszintben található üzlethelyiséget. Amikor odaértünk a csodabringáinkkal (erre majd visszatérek később) éppen valami csemperagasztót kevertek a munkások, az üzlet teljesen szét volt bombázva, én meg kétségbeesve. Aztán hála Istennek megjelent a tulaj, aki emlékezett az emailemre, elnézést kért a vis maior helyzetért, és megígérte, hogy másnapra behozza a mintagyűrűket. Végül egy optikában kötöttünk ki, ahol két szemüvegjavítás között próbáltunk, méretet adtunk, előleget fizettünk. A gyűrűink csodaszép fehéraranyból lesznek, az enyémben lesz egy kis kő, hullámformában. És ez a hullámforma Domán gyűrűjében is benne lesz. Így mutatják majd, hogy egymáshoz tartoznak :-)

A bringára visszatérve: Domán nem nyugodott bele, hogy BKV-ra kell(ene) ülnie, ezért első nap egyik barátjától kért kölcsön egy "nyanyabájkot" (engem a csomagtartóra kényszerítve), másnap pedig ő az édesanyja bringáját használta, nekem pedig kölcsönöztünk egyet a Recikliből. Szép színeset. Elég viccesen festettem rajta.

Nagyon fárasztó 10 nap után hétfő reggel indultunk vissza Berlinbe. 

Újra meghirdettem az utat, és jelentkeztek is rá bőven, bár végül csak egy afrikai srácot vittünk, meg egy gyógyszeres dobozt...az afrikai csávó egyébként nem tudott semmilyen emberi nyelven, annyit tudtunk, hogy Berlinbe kell vinni, hogy a haverja, aki az egészet intézte, előre fizetett, és hogy valószínűleg még sosem volt Berlinben, mert azt sem tudta, mi az az Alexanderplatz. Kicsit furi volt az egész, de egy rossz szavunk sem lehet, mert csendes útitárs volt (végig aludt), és nem volt külön kívánsága sem, hogy hol tegyük ki (elvittük majdnem Weissensee-ig). De azért nagyon örülünk, hogy a rendőrök nem állítottak meg bennünket sehol, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy voltak papírjai (tartózkodási engedély és hasonlók). És hát azt sem kérdeztük meg, hogy mi van a táskájában. A srác egyébként erősen hasonlított a kreuzbergi Görlitzer Park bejáratainál álldogáló sötét bőrű "szimpatikus" fiatalemberekre, akikről elég annyit mesélni, hogy amikor a Tata itt volt, inkább a másik bejáraton tekert be, mert nem mert előttük elmenni. 

Hazaérve ez fogadott bennünket az asztalon (pontosabban Alfonzt):

 Victoriah (akinek a Lina nevű kutyája Alfonz nagy haverja), aki magára vállalta a virágöntözés feladatát, egy egész doboz kekszet és jutifalattartót ajándékozott Alfonznak, hogy még édesebb legyen a hazatérés. 

Legközelebb augusztusban utazunk majd. Akkor már az esküvőnkre :-)

Tischtennis

Ma vettünk egy ping-pong készletet, és sikerült is kipróbálnunk, igaz kétszer kellet eső szünetet alkalmaznunk, de szerencsére a pad egy nagy lombú fa alatt volt, így mi nem áztunk meg. Csak Alfonz, akit viszont nem zavart az eső, így is le tudta "profilozni" a környéket. A játék kicsit vicces volt, mert Dóra utoljára ált. isk. korában pingpongozott, de 1 óra után tök jól belejött, és sikerült egy kellemes délutánt eljátszanunk szerintem.

Remélem a kezdeti lelkesedésünk, nem fog csökkenni.