Ahogy azt az alábbi fotó is jól illusztrálja, Alfonz örül, hogy újra itthon lehet :-)
Több mint 2000 km megtett út után újra a régi jól megszokott pozíciójában alszik. A helyén.
Egyébként egy rossz szavunk sem lehet rá, a 11 órás vonatutat (ami még számunkra sem volt túl egyszerű feladat), hősiesen viselte, annak ellenére is, hogy előtte egy napig nem kapott enni. (Ennek csupán az a praktikus oka volt, hogy a 11 óra alatt nem tudtuk volna hová "kivinni" kakilni, szóval hogy ne tudjon semmit kikakilni, így nem kapott semmit enni) Így viszont nagyon örült annak is, amikor megérkeztünk Somogyszobra, és annak is, amikor újra itthon, Berlinben voltunk, hiszen akkor rögtön kaját kapott :-)
Milyen fura, olyan automatikusan írom már, hogy Berlin az itthon, pedig azért ennyire még nem egyértelmű ez talán.
Jó, itt van most mindenünk (személyes tárgyaink...), ide kötnek most a mindennapjaink, lassan azt is elmondhatjuk magunkról, hogy kialakult baráti körünk, sőt szokásaink vannak. A templomban már megismernek bennünket, én már november óta a kórus tagja is vagyok (a múltkor az utcán ráköszönt a Dománra egy kisfiú, és amikor megkérdezte tőle, hogy honnan ismerik egymást, azt mondta, hogy a templomból). Már tudjuk, hogy miért melyik boltba érdemes menni, már ismerjük a rövidebb utakat, a praktikus megoldásokat, a szokásokat, a köszönéseket, a "hogyan"-t.
Mondhatni, amennyire lehetett, az elmúlt hónapokban "integrálódtunk", és vártuk, hogy "hazaérjünk". Vissza a régi kerékvágásba. Ide, haza, onnan, hazulról, ahol a szeretteink, a barátaink, az egykori kollégák, az anyuk, az apuk, a nagymamik és a nagypapik vannak.
Ott is haza, itt is haza.
Én talán nem is szeretnék dönteni. Remélem, nem is kell majd soha.
