Praha jedna - It's Kajetánka, babe...

Megérkeztem. Kicsit vissza a múltba, többféle értelemben is. Egyrészt vissza az egyetemi évekbe, amikor még kollégista voltam az ELTE Vezér Úti Kollégiumában, menzán ettem szinte minden nap, és megosztottam a szobámat két másik lánnyal. 

Másrészt vissza a 60-70-es évekbe - már ami a koli és az egyetem berendezésért illeti. Meg úgy az egész várost - a buszokat, a villamosokat, a metrót. A metró dettó hármas metró vonala Budapesten, a villamosok, mint azok a régi kocsik, amelyek a 49-47-es meg a 19-es vonalon járnak, a buszok meg mint a Kapos Volán buszai gyerekkoromban.

Ez meg a mi hiper-szuper kolink. A képet a Wikipediáról loptam le, szóval nem kell megijedni, bár nagy hőség van, azért még van levél a fákon. A Wikipédiára egyébként szintén nem merték odaírni, hogy hányas években épült ez a csoda, de gyanítom, hogy a 60-as vagy a 70-es években. Összesen egyébként 1284-en férnek el itt, és én annak 236 szerencsés diáknak az egyike lehetek, akik egyágyas szobában vannak. Két egyágyas szobára jut egy fürdő és egy WC. A mellettem lévő szobába egyelőre még nem érkezett senki. De ahogy láttam a listán, egy japán lánnyal fogok majd együtt lakni. Lehet, kicsit tovább tart az út, mint Berlinből...

No, itt már az én oridzsinál fotóim jönnek a szobámból.

Tessék megfigyelni a szín- és a formavilágot, a leltári jelzéseket, és természetesen a kulcsot, ami koppra ugyanolyan, mint a Vezér úti kolis kulcsom volt. És itt is le kell adni a portás bácsinak vagy néninek minden távozáskor. Az előző lakó egy kedves üzenetet is hagyott nekem a tükrön: "ne feledkezz meg rólam". Hát nem is lehet, ez a szoba már ki tudja hány lakót látott. Ha mesélni tudna :-)

A színvilághoz egyébként még talán annyit, hogy nem elég, hogy a bútoroknak markáns sötétbarna színűk van, még a falat is barnára festették. Gondolom, csak hogy teljes legyen az összhang, és elég sötét a szoba.

A kollégiumot egyébként valószínűleg azért sem újították fel, hogy teljes összhangban maradhasson az egyetemmel, ahol a korabeli bőrülések és falambériák között meghallgathattuk az egyetemi fúvós kvintett másfél órás koncertjét, majd megírtuk a szintfelmérőt, ami hát ---- nagyon nehéz volt. Ezek alapján kezdődik majd hétfőn az oktatás, így tudjuk meg, ki milyen szinten van, és hogy melyik csoportba kerülhet.

Az eseményt (mármint a szintfelmérőnket) még médiafigyelem is követte. Egy vicces rózsaszín mikrofonos bácsi meg az operatőre ugráltak körbe bennünket, és próbáltak csehül(!) szóra bírni a kamera előtt. Engem is elkaptak. Azt kérdezték, hogy mi a kedvenc cseh szavam. Erre azt mondtam, hogy a "jelen" mert ez a magyarból származik, csak tök mást jelent, mint magyarul. Hogy mit, annak nézzetek utána :-P

Folyt.köv.

Prága előtt... egy paprikányi Magyarország, avagy Boriska "sch"-val

és egy idegösszeomlás után. Na jó, nem, de biztos ismeritek az érzést, amikor pakoltok egy hosszabb, már régen várt útra, és eljön az a pillanat, hogy nem, inkább itthon maradok. Az sokkal kényelmesebb megoldás lenne....

Szóval, hogy utálok pakolni, főleg egy hónapra, így természetesen, mint mindent, ezt is az utolsó napra, az utolsó pillanatra hagytam. És hát alig fértem be a táskába, ami aztán olyan nehéz lett, hogy nem is tudom, hogy fogom elcipelni Prágában a kollégiumig. 

No, de hát azért nem akartam üresen hagyni a hűtőt Dománnak, szóval előző nap nagybevásároltam, és ez a poszt igazából nem is az utazás előtti hisztériámról, inkább az ott talált magyar PAPRIKÁRÓL akart szólni. Ezt a kincset találtam a Nettóban:

Ő Borischka, a paprika. Hiába került másfél euróba, nem bírtam, megállni, hogy ne vegyem meg. És nem tudom, mennyire látszik a fotón, de "natürlich aus Ungarn" :-)

Szóval hazafias kötelességemnek is éreztem, hogy magyar paprikát vegye, és ezzel a magyar exportőröket támogassam Németországban. És még jó íze is volt. Csináltam is belőle jó kis szendót a prágai útra. 

Úristen, mindjárt Prága. Megyek vissza pánikolni.

Falunk...

Az ötlet megszületése után kb fél évvel, végre sikerült egy-pár képünket "előhivatnunk" az itthoni és otthoni emlékeinkről. Szerintünk jól néz ki:-)

Mi? Hogy a mi címünk?

Igen az, bár nem hinném, hogy utánunk nevezték el így ezt a fesztivált, de vicces volt ezzel a plakáttal az utcán találkozni. 

Van értelme szombaton is 6-kor kelni, mert akkor nyugodtan le lehet szedni a hirdetőről ilyen kincseket.:-) Most már a mi bejárati ajtónkat díszíti, ez a legújabb szerzeményünk!

Egy héten egy este, egy hónapban egy nap, egy évben egy hét...

Kreuzberg, Viktoriapark

Ezt Barbarától és Zsolttól, a jegyesoktatóinktól (leendő esküvői tanúinktól) tanultuk. Hogy legyen minden  héten egy este, minden hónapban egy nap (ideálisabb esetben egy hétvége) és minden évben egy hét, amit egymásnak szenteltek.  Csak egymásnak. Amikor magatok mögött hagyjátok a munkát, a hétköznapi bajokat, amikor nincs internet, nincs telefon, és még (ha majd lesz) a gyerek sincs. Csak Ti vagytok, egymásnak. Hogy beszéljetek, beszélgessetek. Olyan dolgokról, amelyekre a hétköznapi rohanásban nincs idő. Olyan dolgokról, amelyekhez meg kell nyílni, ki kell tárulkozni, amihez idő kell, amikor csak egymásra figyeltek. 

Nem mindig sikerült ezt megvalósítani. Mi most például egy nehezebb időszakon vagyunk túl. Sok volt az egyetem, a munka, a felkészülés, a nyelvtanulás, az esküvőszervezés, a rokonok és a barátok lelkének ápolása. Ilyenkor az ember képes belesüllyedni a mindennapok rutinjába, hagyja, hogy csak úgy történjenek vele a dolgok, és kevésbé irányítja ő azokat. Ilyenkor örültök, ha egyáltalán egy közös ebédre vagy reggeli futja az időtök, nem ám még beszélgetni is... A beszélgetés amúgy is kemény, sokak számára egyenesen kellemetlen dolog. Akkor gondolkozni kell, akkor meg kell nyílni, akkor érezni kell, akkor időt kell szánni, akkor türelmesnek kell lenni. Mert az, hogy megbeszélitek, hogy mi legyen másnap az ebéd, vagy hogy mit kell csinálni aznap este, az - a közhiedelemmel ellentétben - nem beszélgetés. Az megbeszélés. A beszélgetés  az más: az egymással töltött minőségi idő. 

Tempelhofer Freiheit

Ha ez nincs, az kérlelhetetlenül és könyörtelenül magával tudja hozni az eltávolodást. Valamikor gyorsabban, és valamikor lassan, alattomos módon. Úgy, hogy szinte észre sem veszed, milyen távol van az, akit egykor annyira közel éreztél magadhoz. Amikor hirtelen nem tudtok beszélgetni, csak pragmatikus dolgokról, mindennapi teendőkről, vagy másokról. Magatokról, érzésekről, gondolatokról nem. Ilyenkor kell az az egy este, egy nap, egy hét, hogy odafigyeljetek. Egymásra. 

Július 12. - az utolsó hófordulónk, amit még jegyesként egymással tölthettünk (augusztus 12-én már Prágában leszek, és Domán iskolakezdése miatt még nem tudjuk, hogy fogunk tudni találkozni). Hagyományosan, hófordulós reggelivel ünnepeltük, de most egybekötöttük azzal a bizonyos egy nappal is, amit elvileg minden hónapban be kellett volna iktatnunk (hát ez sajnos csak elvétve sikerült).  

De ma megtapasztaltuk, 

hogy nem jó Prenzlauer Berg legfancybb környékén reggelizni, mert mire találsz egy megfizethető helyet, addigra kilyukad a gyomrod, és hatszor összevesztek, 

hogy nagyon jó, eddig felfedezetlen helyek vannak Kreuzbergben a Bergmannstrasse környékén, 

hogy nemcsak a lepusztult, drogárusokkal és/vagy disznót nyársra húzó törökökkel teli Görlitzer Park van ott, hanem a csudaszép Viktoriapark is, egy 24 méter magas (bár mesterséges) vízeséssel,

hogy ha Berlinben valami 66 méter magas, az már lehet Berg (azaz hegy),

hogy ha a hegy tetején van egy kereszt, akkor arról már egy egész kerületet el lehet nevezni (lásd Kreuzberg),

hogy Tempelhofon (az egykori reptér területén) három elég durván nagy kutyafuttató is van, 

hogy bár ha naponta több százan használnak egy köz WC-t, az mégis tud tiszta maradni, 

hogy a Tempelhofer Freiheit az tényleg szabadság a javából, 

és hogy mi sem hagynánk beépíteni, mert úgy jó, ahogy van, még akkor is, ha ki van égve a fű. 

De ami még fontosabb, hogy megtanultuk, hogy fontosak az ilyen napok. Fontosabbak, mint azt elsőre gondoltuk volna.  

ui: Alfonz végre beleszokott a kocsijába. Végre ül, és fekszik benne. No, ezért is fontosak az ilyen napok :-)

Szép, új álmokat, Alfonz!

A minap nagy csomagot hozott a posta (pontosabban a DHL...) és igen, ismét Alfonznak :-)

Alfonz a régi szép ágyikóját születése óta használta. Domán édesanyja saját kézzel varrta neki, így sok-sok szeretet és pozitív energia lakozott benne, ami Alfonznak sok erőt adott a nehéz hétköznapokhoz, amikor is Snoopy szupercsapatát erősítve éppen a világ megmentésén munkálkodott. (A szupertitkos részleteket sajnos nekünk sem adja ki, és ravasz módon mindig csak akkor dolgozik, amikor mi nem vagyunk otthon, vagy amikor alszunk.)

Kis ágyikójával Alfonz sok helyen megfordult már. Aludt Budapesten a Bánk bán és a Hegedüs Gyula utcában is, aludt Fóton, Somogyszobon, és újabban Berlinben. Világot, valamint sok sarat és testnedvet látott hely volt már, amely kiszolgálta az idejét, tisztítani azonban nem lehetett. Ezért döntöttünk úgy, hogy ideje már, hogy nyugdíjba vonuljon.

Elmentünk hát a kutyapárna- lelőhelyre (értsd: Fressnapf) és megnéztük, milyeneket lehet kapni. És mivel az üzletben épp nem volt olyan készleten, ami tetszett volna, és megfizethető volt, ezért - mint minden rendes német - online rendeltünk. (Így olcsóbb is volt egyébként, mivel új vásárlóként 10 százalék kedvezményt kaptunk, a kiszállítás meg amúgy is ingyen van.) 

Erre a barna, M-es méretű ágyikóra esett a választásunk, aminek Alfonz nagyon örült :-)  (mondjuk lehet, hogy közrejátszott, hogy jutifalatokkal dobáltuk tele, hogy megszeresse). És én is örültem neki, mert lecipzárható a huzata, és mosógépben mosható :-)

Egy pár napig még Alfonz mindkét helyét megtartottuk, hogy méltón elbúcsúzhasson a régi jó ágyikótól, és hogy ne legyen olyan hirtelen a váltás. De ma a régi ágyikót végső nyugalomra helyeztük.  Pontosabban én végső nyugalomra helyeztem volna, ha Domán nem ragaszkodna hozzá annyira, szóval egyelőre csak a pincébe került... És még én vagyok az, aki feleslegesen ragaszkodik a tárgyakhoz, és érzelmeket fűz hozzájuk...

Mindenesetre, szép új álmokat, Alfonz!