Veszteg(zár) a Grandhotelben

"Van esetleg parkolóhelyük kerékpároknak is?" - na ez az a kérdés, amit talán még soha nem tettek fel a Westin Grand Hotel Berlin recepciósának. Bizonyára azért, mert nem túl sok vendégük érkezik két keréken az ötcsillagos szállodákba. A válasz természetesen "nem" volt. Így kénytelen voltam a bringámat a Hugo Boss - üzlet melletti bringatárolóban hagyni. Erősen győzködnöm kellett paripámat, hogy ne sértődjön meg, de a Boss-termékek kétnapos tanulmányozása úgy tűnik, megvigasztalta őt.

Utoljára akkor volt ilyen, hogy ugyanazon a városon belül, ahol egyébként is laktam, egy luxusszállodában éjszakáztam, amikor anyu valamilyen tescós-internetes F&F- játékon nyert egy éjszakát a Marriott-ban. Ez volt már vagy három éve. Onnan emlékszem a dátumra, hogy a szállodából egyenesen a lakásom adásvételi szerződésének aláírására mentem másnap. (Kicsit nehéz volt otthagyni a svédasztalos luxusreggelit, szóval vagy negyed órát késtem, de megvártak.)

A Foyerben már karácsony...

Nem igazán értettem, miért kell - berlini létemre - nekem is egy szállodában éjszakáznom, de a szervezők azzal magyarázták döntésüket, hogy ez egy Alumni Research Conference, ahol építeni kell a kontaktokat, és nem hazarohanni a vacsora után. Azért nem ellenkeztem, no. Ha a szervező Humboldt Alapítványnak ilyen rohadt sok pénze van, hogy a 150 volt és jelenlegi ösztöndíjast, plusz az egyetemek képviselőit ötcsillagos szállodában éjszakáztassa, hát akkor tegye. Már a meghíváson is csodálkoztam kicsit, hogy mit keresek én a Humboldt Alapítvány Alumni Research konferenciáján, amikor (1) még nem vagyok alumni, (2) nem vagyok kutató, ergo nem doktorálok, postdoc meg főként nem vagyok, mivel nem doktorálok, (3) én DAAD-val vagyok itt, nem pedig Humboldt-ösztöndíjjal. Már az első este, a nagy ismerkedős vacsin kiderült, hogy nemcsak, hogy én voltam az egyetlen (még csak) mesterszakos egyetemista a 150 résztvevőből, de az egyetlen résztvevő Közép-Európából is. Persze, rohadt nagy megtiszteltetés, meg minden, csak nem hiszem el, hogy nem találtak egy lengyel, cseh vagy szlovák doktoranduszt sem rajtam kívül. A legtöbb ösztöndíjas más kontinensekről érkezett, sokan voltak az Egyesült Államokból, és meglepően sokan Indiából. És volt jó pár orosz is, akiknél bevethettem elsöprő orosz-tudásomat, ergo be tudtam mutatkozni, és ha szükséges lett volna, tudtam volna rendelni egy vodkát. Ez utóbbira nem került sor. (Októberben felvettem a cseh mellé az oroszt - a szerk.)

Nagyon okosakat mond valaki épp...

No, de miért is gyűltünk itt ma össze? - hogy Németország legnagyobb alapítványai, így a DAAD, a Max Planck, a Leibniz, a DFG, a Humboldt meg még sokan mások kísérletet tegyenek egy alapítványokat átívelő alumni-rendszer kiépítésére, amiből aztán majd mi, alumnik is jót profitálhatunk. Elvileg. (Szómagyarázat: alumni - ergo volt ösztöndíjas. Hosszabban is körbe lehetne írni, de minek. - a szerk.) Voltak előadók a Harvardról, a Cambridge-ről, meg az Oxfordról, akik jól elmondták, hogy ez náluk hogy működik, majd workshopok keretében mi is jól elmondhattuk a véleményünket, hogy szerintünk hogy kellene ennek az egésznek kinéznie. Különösen büszke vagyok rá, hogy a social médiás (értsd: Facebook, Twitter, Youtube és a többi...) javaslatom végül bekerült a koncepcióba. Bár mondjuk nem is értem, másnak ez miért nem jutott eszébe. Talán túl kézenfekvő, és túl olcsó ötlet volt a konferencia büdzséjéhez képest.....

Angolul még hangzatosabb ez a szak, mint németül

Hát így. A legjobb egyébként az volt, hogy a konferencia után, péntek reggel fél 9-től van oroszórám az egyetemen, ami csupán 5 percnyi bringaútra van a hoteltől, így kényelmesen kiélvezhettem a luxusreggelit. Ja, és két napig (a Dománnal való telefonálást és az orosz "beköszönést" leszámítva) csak angolul beszéltem. Így újra "beolajoztam"  a nyelvtudásom. Ami nem ártott.

A semmi ágán

Újra az a furcsa, szürke fátyol borult a tóra, mint egy éve. Földszínekbe burkolózott minden, a nap pedig elmenekült. Inkább látni sem akarja ezt a telet. Ő ehhez inkább nem asszisztálna, köszöni szépen. 

Újra az a furcsa, szürke fátyol borult minden mozdulatra és gondolatra. Valahogy minden nehezebb most. Döntést hozni, előre lépni. Nem is fátyol ez, inkább egy nehéz, vaskos függöny, amely megbénítja a mozdulatokat, megbénítja a gondolatokat, hiába küzdesz ellenük.

"...próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok." (J.A.)

Átjár a hideg, lefagy a kezem. "Alfonz gyere már!" - neki miért mindegy, hogy milyen az idő? Ugyanolyan lelkesedéssel ugrik neki minden reggel az ajtónak, ha esik, ha fúj. Irigylem. Miért nem tudunk mi is ilyenek lenni. Egyszerűen csak örülni annak, hogy van, ami van.  Feltétel nélkül. De nem. Mi mindig többet akarunk, mindig előre nézünk, átnézve a már megkapott dolgokon anélkül, hogy örülnénk nekik.

A november mindig ilyen. Jön a hiányérzet, a honvágy. Elkezd hiányozni az otthon, a spontán baráti találkozások, Budapest, a munka, a család. És a magyar szó. Közhelyes. De így van. Míg otthon voltam, sokat olvastam németül és angolul, most jól esik magyarul olvasni. Érezni és élvezni a nyelv ízét. Rájönni arra, mit is jelent anyanyelvűnek lenni. Mi az, amit németül vagy angolul soha nem tudnál így elmondani. Mert nem oda születtél.

Várjuk a karácsonyt. Lesz adventi naptár, adventi koszorú, fények meg minden. Valahogy kell ez, hogy elfeledtesse a csúnya berlini telet. Kell egy kuckó, egy meleg kakaó, kikölcsönzött DVD-k sora, és az együttlét. Nem megyünk haza az idén. Kihagyjuk a karácsonyi turnét, amit tavaly lenyomtunk. Egyrészt, mert nekem nagyon sok van/volt/lesz most az egyetem, (még az idén két házidogát kell leadnom, januárban pedig két előadás vár rám, egy kisebb, normál referátum, és egy ún. "Studienprojekt" a hungarológián, hogy utána aztán egy hungarológiás tantárgyra se legyen már szükségem, és csak a cseh és orosz tantárgyakra tudjak koncentrálni. Szerettem volna Közép-Európa szakirányról Kelet-Európára váltani, hogy az oroszt el tudjam ismertetni, de nem ment. Azt mondták, késő, a harmadik szemeszterben már nem tudok váltani. Így most kettő helyett tulajdonképpen három szakot csinálok, de hát sosem arról voltam híres, hogy az egyszerűbb utat választom....)

Hol is tartottam? ja, hogy miért is nem megyünk haza. Másrészt, mert még mindig nincs új személyim, be kell vetetni a gyűrűket, és el kell intézni egy csomó mindent, amit nem lehet az ünnepek alatt. Ja, és nagyon szeretnénk a barátainkkal (Veletek) is találkozni, és nem biztos, hogy erre a karácsonyi hajrá a legalkalmasabb.  Úgy abszolút nem akarunk karácsonyi hajrát. Jó lenne egy ilyen (eseményekben ölég gazdag) évet nyugiban zárni. Én ezt kérem karácsonyra. A Jézuskától. És még valamit, de az még maradjon a mi titkunk Dománnal. 

Szülinaposok

Alfonz, alig párhónaposan. Ekkor én még nem ismertem őt, ma már enyém lehet a megtiszteltetés, hogy felszedjem utána, ha odapiszkít az utcán, vagy feltöröljem, ha épp bepisilt, vagy hányt. És persze kaphatok sok-sok és még annál is több kutyaszeretet és kutyapuszit cserébe :-)

No, ez az akkor még tenyérnyi szőrcsomó mára egy elég nagy szőrcsomóvá fejlődött. Mondhatni, nagykorú lett. Épp ma hároméves. És a szülinaposnak ajándék is jár, ugye, szóval ma este kapott egy rúd Hacke-Petert (ez ilyen darált húsos izé) a kajájába. No, és kapott mást is, aminek mi is örültünk: egy Furminatort. 

Ez egy olyan kefe, ami elvileg ( a jól hangzó reklám szerint) 90 százalékban eltávolítja az elhalt szőrszálakat, és így kevesebb lesz a szőr a lakásban a padlón, a kanapén (ahová mondjuk Alfonz elvileg ugye fel sem jöhet, de hát a kivétel erősíti a szabályt) meg úgy mindenhol. Szóval ez egy ilyen "csodagép"-féle, amivel szemben először nagyon szkeptikusak voltunk, de aztán Victoriah (akinek a pitbullja van, és akinek a fél könyvtárunkat köszönhetjük) meggyőzött bennünket arról, hogy ez nem hum-buk. Így végül kifizettük a kissé borsos árat érte, és megrendeltük a netről (azt inkább nem írom le, hogy honnan, mert hát megint megszegtük  a Sarának tett ígéretünket, hogy nem rendelünk semmit az Amazontól, mert ők kizsákmányolják az alkalmazottaikat, ezért tudnak mindenki alá ígérni. Na ja.) Szóval a Furminatort tulajdonképpen még a szülinap előtt bevetettük, mert korábban meghozta a posta, mint vártuk, és elsőre egy elég nagy, kissé undorító szőrcsomót sikerült "kifésülni" Alfonzból, ami eléggé reménykeltő volt, szóval most tényleg abban bízunk, hogy nem kell naponta háromszor felsöpörni ahhoz, hogy úgy nézzen ki a lakás, ami legalább hetente egyszer kitakarítanak. 

De van itt más is, amit kapott, és amiről még nem számoltunk be :-) 

Bizony, ez Alfonz, egy esőkabátban. Még nyár végén vettük neki, de igazán csak most tudtuk kipróbálni, hogy mennyire is vízálló. Jelentjük, eléggé. Eddig nagyon nehéz volt megszárítani őt egy-egy esősebb napon, amiből itt Berlinben bőven van. A vicces az volt, hogy először nem mert benne pisilni, mert - gondolom- attól tartott, hogy lepisili. Így aztán jutifalatokkal kellett biztatni, hogy ugyanúgy merjen benne mindent csinálni, mintha rajta sem lenne. 

Ja, és volt még egy szülinap, amivel adósak maradtunk. Dománé. Bár reméltem, ő ír majd róla, de azt mondta, most épp alkotói válságban szenved. Dománt egy rakat szilvásgombóccal leptem  - volna - meg, mire hazaér a suliból, amiben végül Alfonz akadályozott meg. Őfelségének pont aznap támadt kedve belefetrengeni a Weissensee partján a hattyúk legfrissebb ürülékébe, szóval gombóckészítés helyett kutyafürdetéssel töltöttem a délutánt, de azért estére csak elkészültek a gombócok is. (Meg mellé a becsomagolt Ortlieb-tartozék, ami a bringás táskából hátizsákot csinál.)

(A gyertyákat megtartottuk, jövő decemberben még jól jöhetnek....)