Fészekrakás felsőfokon

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy aki sokat rendezi át a lakását, vagy sokat alakít rajta, az tulajdonképpen az életében szeretne rendet rakni. És milyen találó. Mi is épp egy olyan időszakot élünk az életünkben, amikor "rendet akarunk rakni".

A héten ünnepeltük a négyéves berlini évfordulónkat. Amikor 2012 szeptemberében beköltöztünk ebbe a lakásba, nem gondoltuk volna, hogy ennyi ideig maradunk... És azt sem, hogy négy év múlva így fog kinézni, ahogy most. Négy éve ugyanis ilyen volt. 

Tök üres. Az volt benne, amit magunkkal hoztunk.

Az a dobozhalmaz még hónapokig ott volt a nappali sarkában. Szépen-lassan szedegettük össze a bútorokat innen-onnan. Sokat az E-Bay internetes oldal használt és elajándékozandó hirdetéseiből, de volt, amit az utcán találtunk, és volt olyan is, amit ismerőseink adtak nekünk, mert nekik már nem kellett. A lakást és a környéket nagyon megszerettük - a házat és a háztulajdonos ingatlankezelő céget egyre kevésbé....Viszont a Berlinben is az egekbe szökő albérletárak meg a dzsentrifikáció jelensége -  ami a német fővárost sem kerülte el -, arra kényszerítettek bennünket, hogy ebben a lakásban maradjunk. És hát úgy jártunk vele, mint Pelikán elvtárs A tanúban: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. A szívünkhöz nőtt. Azóta szépítgetjük, építgetjük.

Szóval bár minden vágyam egy napos-virágos-kiülős erkély, erről most egy jó darabig lemondtunk. Úgy döntöttünk, hogy azt az eszméletlen mennyiségű pénzt, amit az új lakás kauciójára kéne letenni, meg amibe a költözés kerülne, inkább másra költjük. Egy részét például arra, hogy még lakhatóbbá-otthonosabbá tesszük a lakást, amiben most élünk. Mert annyi lehetőség és tér rejtezik még benne, amit eddig meg sem próbáltunk jobban kihasználni.

Projekt No.1.: A galériaágy 

Februárban belevágtunk a hálószoba, augusztusban pedig a konyha komplett átrendezésébe. Mivel már Budapesten is galériaágyunk volt, és ebben a lakásban is megengedi a belmagasság, hogy galériaágyat építsünk, elkezdtünk árajánlatokat gyűjteni. A mesteremberek azonban (egyébként érthető okokból) elég sokat kértek volna egy újonnan felépített ágyért, ezért mondtunk magunknak, az E-Bay eddig is jó barátunk volt, nézzük már meg, hátha valaki pont most bontatna egy olyan ágyat, amilyet mi építeni szeretnénk. És volt egy ilyen. Nem is messze tőlünk.

Domán mesterember No.1.

Így miután újrafestettük a szobát, egy szép hétfői reggelen elkezdtük lebontani az ágyat a srácnál, akinél megvettük, bepakoltuk a léceket és alkatrészeket a "kis" kombinkba (csodával határos módon csak a létrát kellett magammal vinnem a villamoson, amúgy minden befért a jó öreg Renault-ba, bár a műszerfalon azóta is látni kicsit a nyomait az egyik gerendának...), és Domán egyik évfolyamtársának segítségével elkezdtük nálunk felépíteni. És ezzel annyi, de annyi helyet nyertünk lent, hogy még Dománnak is lett egy új tanulósarka.

Projekt No.2.: A konyha

Réges-régi vágyunk volt egy mosogatógép, amibe csak bepakol az ember, majd tisztán kiveszi az edényeket.... A konyhánk azonban annyira mini, hogy egyrészt csak egy 45 centis készülék fért be, másrészt az alsó polc- és szekrényrendszert ki kellett hozzá cserélni. Miután harmadszor is megnéztük ugyanazokat a szekrényeket az IKEÁ-ban, és harmadszor is lecsekkoltuk, hogy ez a legkedvezőbb és ár-érték arányban a legjobb, amit most megengedhetünk magunknak, rászántuk magunkat, és megvettük a bútorokat.

Domán mesterember No.2.

Egy szép augusztusi napon tehát a konyhánkat is felépítettük, és ezzel nemcsak új mosogatógépünk, de sokkal több tárolóhelyünk és munkafelületünk is lett. Ilyen volt - ilyen lett:

Most már csak egy új kanapé kéne nagyon. Legalábbis Domán szerint. De talán azt is meghozza majd a Jézuska :-) És lassan meghozza a rendet az életünkbe is. 

Keresztszülők lettünk!

Hú, hát jó rég nem írtunk már. Nem szeretem azokat a blogbejegyzéseket, amelyek ezzel a mondattal kezdődnek, de tény, hogy ekkora szünetet talán még sosem tartottunk, Ez mondjuk talán jó jel is... arra, hogy mostanra mindketten megtaláltuk a helyünket/utunkat. Mind a tanulmányainkban, mind pedig a munka területén. Lassan kezd kikristályozódni a "hogyan tovább". És ennyi minden mellett a blogra valahogy egyre kevesebb idő jut...

Na de életünk egyik nagyon fontos eseménye mellett azért nem lehet elmenni. Mert bizony keresztszülők lettünk. Életünkben most először. És lehet, hogy ez valakinek nem annyira nagy szám, nekünk igenis nagyon sokat jelentett, amikor Mimi és Sanyi, a (most még) Franciaországban élő barátaink, felkértek bennünket. Olyannyira, hogy én konkrétan el is pityeredtem a FaceTime-beszélgetés közben. 

A négyesfogat még 2014-ben, Perouges-ban. Ekkor még az első baba volt a pocakban :-)

Régi vágyam volt, hogy keresztanyuka lehessek, mert az én életemből valahogy mindig hiányzott az a fajta lelki vezetés, amit egy keresztanyuka/apuka adhat, és emiatt valahogy mindig vágytam arra, hogy ezt megadhassuk másoknak. Engem elég későn kereszteltek meg. Voltam már vagy hét vagy nyolcéves. Arra emlékszem, hogy hittanra szerettem volna járni, mondván, hogy oda mindenki jár, én miért ne mehetnék, és elsőáldozó akartam lenni, mondván, hogy az is mindenki lehet, én miért nem. A közösségi szellem vitt, így kvázi megkértem anyuékat, hogy kereszteljenek már meg. Őszintén szólva arra sem emlékszem ki a keresztszüleim. Vagy a nagybátyám, vagy a felesége. De az egész inkább egy adminisztratív lépés volt, mint igazi lelki esemény.  A hitemet és az Istenhez vezető utat jóval később fedeztem fel, amikor jött egy (akkor még elég furának tűnő) szerzetes a szülőfalumba, és ő lett a helyi plébános. Világlátott ember volt, jól beszélt több nyelven is, és próbált életet lehelni a helyi közösségi életbe, néha elég furi módszerekkel. De megszólított. Elkezdtünk számomra akkor nagyon érdekes, addig nem megszokott módon beszélni a hitről és Istenről. Valahogy így kezdődött....

Soha nem volt igazi lelki vezetőm. Voltak időszakok, amikor volt kihez fordulnom, és voltak, amikor nem. Volt, hogy el is távolodtam Istentől. Mert nem találtam azt a templomot, nem találtam azt a lelkészt, azt a közösséget, azt a partnert. Ezért volt nagy ajándék számomra Domán. Vele valahogy egyértelművé vált, hogy Isten mindennapjaink része, sőt alapja. És ezért is volt külön öröm, amikor kiderült, hogy együtt leszünk keresztszülők, méghozzá egy olyan családban, ahol a hit és a vallás szintén fontos szerepet játszik. 

A történelmi pillanat :-)

Keresztfiunk a Patrik nevet kapta a keresztségben. Szent Patrik fontos örökséget hagyott minden Partik számára: azzal, hogy kiűzte a kígyókat hazája, Írország területéről, jelképesen amellett kötelezte el magát, hogy megvédi szeretteit minden rossztól. Hát mi majd ebben igyekszünk a kis Patrik segítségére lenni. És hogy megmutassuk neki Szent Patrik örökségét, nemcsak lelki útján szeretnénk kísérni őt, hanem elvinni egyszer Írországba is, hogy felkereshessük védőszentje zarándokhelyeit. Ezt a szép hagyományt egy másik katolikus családtól "lestük el". Ők mind az öt gyermeküknek azt adták ajándékba elsőáldozásuk után, hogy elvitték őket védőszentjük emlékhelyére. 

Szóval kis Patrik, készülj a kalandra, amire most már nem csak a szavunkat, hanem az "írásunkat" is adtuk. És győzd meg a szüleidet meg a tesódat, hogy ők is velünk tartsanak majd! Addig is sok olyan szép kalandot és kirándulást kívánunk még nekünk, mint amilyen a májusi franciaországi látogatás volt ;-) 

A Jóisten vigyázzon Rád!

2015 - egy hiányos lista

Teremtsünk egy új hagyományt. Igazából nem saját ötlet, hanem Barbaráé és Zsolté - akik a templomi esküvői tanúink voltak. Ők minden karácsonyra egy személyes levéllel lepnek meg bennünket, amelyben leírják, mi minden történt velük abban az évben, milyen örömök és milyen csalódások érték őket, milyen sikerek és milyen kurdarcok kísérték az óévet. Ezeket mindig annyira jó olvasni, hogy arra gondoltam, próbálok írni egy ilyet magunkról/magunknak is. Hogy aztán 2016 év végén legyen mivel összehasonlítani. Szóval haladjunk kronológikus sorrendben. 

Január: Az új évet Budapesten ünnepeltük - Andikával és Mikivel jártuk a pesti házibulikat és koccintottunk kettő buli között valahol az utcán 2015-re, hogy az szebb és jobb legyen. Izgalmasabb volt, az már tuti. Hogy szebb és jobb lett-e? Talán. 

Január végén egykori egyetemi évfolyamtársaim jártak nálunk, Berlinben. Kingával, Csabával és Baluval Potsdamot is megjártuk. 

Február: Elsősorban az egyetemen telt, ugyanis új munkaköröm lett. Úgynevezett Hilfswissenschaftler lettem a Hungarológia tanszék vezetője mellett. Februárban két konferenciánk is volt a tanszéken. Az egyik holokauszt, a másik pedig nyelvtudományos témában. Mindemellett pedig nagyon készültem Moszkvára. Vízumügyek, ösztöndíj, meleg ruhák beszerzése és társai. 

Március: Életemben először Oroszországban. Moszkva, Szentpétervár. Vörös tér, Tretyakovszkaja, Puskin Múzeum, Kreml, Ermitázs és balett. 

Április: Moszkvából Budapestre repültem, így otthon húsvétoztunk. Jó volt Veletek. Hazafelé Prágában megálltunk pár napra, hogy Martin barátomat meglátogassuk. Bár az autónkat elvontatták, a hosszú hétvége azért meglehetősen jól sikerült. Martin Prága mindig egy olyan arcát mutatja meg nekünk, ami egy átlag turista előtt teljesen rejtve marad. 

Május: A reunionok hónapja - ahogy azt már egy korábbi blogbejegyzésben összefoglaltam. Meglátogatott bennünket Mimi és Sanyi Lyonból, akik egy örömhírt, az azóta már világra jött Patrik hírét hozták magukkal. Pünkösdkor a Harz-hegységben jártunk lelki napokon, és májusban volt a Bosch-ösztöndíjasok alumnitalálkozója is Berlinben. 

Június: Az utolsó dokumentumok, fordítások és hiteles másolatok beszerzése és nagy pályázási finiselés, hogy Domán újra iskolapadba ülhessen. 

Július: Az első "bemelegítő" bringatúra a Fertő-tó körül. Keresztelő Gamáson, és osztálytalálkozó Kaposváron. Miután körbelátogattuk a családot, Domán visszatér Berlinbe nyári úszótáboroztatni, én pedig Somogyszobon maradok, hogy megbirkózzak pár egyetemi beadandóval. Mint a régi szép időkben. Nincs is annál jobb, mint amikor nem kell takarítanod és főznöd, csak a feladatodra koncentrálnod.... Csak az a fránya csalánkiütés ne lett volna...

Augusztus: Új munkát kapok. A Bosch Stiftung egy új újságíróösztöndíjának (Reporters in the Field) asszisztense leszek. Kiderül, Domán nem kezdheti el a sporttanári képzést a Humboldton. Indoklást nem kapunk. Egy másik egyetemről viszont felvételi értesítést kap.

Szeptember: A nagy kaland, a Berlin-Koppenhága bringatúra. A természet, a tavak, a tenger, az ötezercsillagos éjszakák. Visszatérve belecsöppenünk a munka kellős közepébe. Nekem a kéthetes Bosch-újságíró-továbbképzés (az EcPol) levezénylése (amit tavaly szeptemberben csináltam először és az idén is felkértek), Dománnak pedig új helyszínen, a tiergarteni uszodában vezeti az úszótanfolyamokít. Közben egy kis ünnep: meglepiben sikerült idehívnom Domán édesanyját és húgát, hogy együtt ünnepeljük Domán 30. születésnapját. Meglepi buli barátokkal és rokonokkal. Hétvége a családdal.

Október: EJF és KHSB. Az első: European Journalism-Fellowships. Új ösztöndíj, tíz másik inspiráló újságíró-kollegával a Freie Universitäten, az egykori Nyugat-Berlin egyetemén. (Részletek ide kattintva.). A második: Katholische Hochschule für Sozialwesen Berlin. Domán egyetemista lett. Október közepén újra utazás. Az edző meg a felesége Brüsszelbe megy. Összekötöttük a kellemest a hasznossal: pár nappal Domán gyerekeinek úszóversenye előtt nyakunba vettük a várost. 

November: Munka, munka, munka. Az első adventi hétvégén Anával és Alexszel (Anával együtt voltunk Bosch-ösztöndíjasok) Quedlinburg. A szász-anhalti kisváros minden adventi időben karácsonyi mesevárossá alakul át. Belvárosa, a maga több mint kétezer ún. Fachwerkhaus-ával (magyarul: favázas házával), 1994 óta a világörökségi lista része. 

December: Karácsony. Arra várunk, hogy szünet legyen, és aludjunk. Na jó, ez kicsit túlzás, de ez a karácsony tényleg elsősorban a pihenésről szólt. Itt maradtunk, hiányoztatok is mindannyian, akik nem voltatok velünk, de szinte mindenkivel tudtunk skype-olni vagy facetime-ozni, és végre a napján ünnepeltem a születésnapomat két nagy lábas székelykáposztával és sok-sok berlini baráttal. 

A fánk kicsi, de ezüst, azaz (több év normannfenyő-vásárlás után) végre újra fenyőillat van a lakásban - még ha kicsit hullanak is a tűlevelek. A liba száraz lett, de finom, mi pedig legalább öt kilóval többet nyomunk, mint a szünet elején, annak ellenére is, hogy kétszer is voltunk kirándulni Brandenburgban a téli szünetben.

Visszatekintve: elég mozgalmas év volt ez a 2015. A lista azonban hiányos. A távolból az ember valahogy csak a szépre emlékezik, pedig a sorok között ott rejlik sok-sok csalódás, küzdelem és kudarc is. Nekem például a tervek ellenére sem sikerült leadnom a szakdolgozatomat, Domán pedig... hát azt neki kéne ideírnia. És ahogy egyre jobban kinyílik a világ, és egyre több embert ismerünk meg, úgy vesszük észre, milyen sokat lehetne még növekedni szeretetben, hitben, bizalomban és hálában. Ezt kívánom Nektek és magunknak. Hogy ezt észre tudjuk venni. És növekedni tudjunk. Jövőre Veletek ugyanitt.