Az első lendület

Ma volt az utolsó munkanapom. Két hónap után most először nem kell majd (szombaton is) fél 3-kor kelnem :-) El sem hiszem. 

A Berliner Morgenpost egyik ingyenes hétvégi kiadványában találtam meg a hirdetést, hogy hajnali műszakra újságkihordót keresnek. Ez úgy 10 nappal a kiköltözésünk után lehetett. Már Budapesten is gondoltam rá, hogy valami hasonló munkával kéne kezdenem, mivel az otthoni német nyelvkurzus -sajnos - nem sokat ért. (A Goethe Intézet nyelvkurzusát erősen NEM ajánljuk.) Szóval ebben a munkában nem kell sok nyelvtudás, de nem is lesz milliomos az ember. 

Október elején kezdtem el dolgozni, volt egy hét betanulás -nem túl nehéz- aztán a következő héten máris élesben ment a dolog :-) Prenzlauer Bergben, a Bornholmer Strassei S-Bahn megállónál volt az enyém hat utca. Naponta úgy 180 újságot hordtam ki pont ott, ahol egykor a berlini fal állt. (Az S-Bahn megállóhoz vezető hídra akkoriban elvileg fel sem lehetett menni. Én nem is értem, hogy közlekedtek akkoriban az emberek.)

2 hónapon át hajnali fél 3-kor keltem, és kb 6 vagy fél 6-ig dolgoztam heti 6 napot. Nehéznek nehéz volt, nem csak nekem, hanem a Dórának is. De most már túl vagyunk rajta, és ez is csak erősítette a kettőnk kapcsolatát.

Táncoló focisták - avagy ahogy egy nő fotózza a Nationalmannschaftot

Először a Süddeutsche Zeitungban olvastam Regina Schmekenről: egy fotóművész, aki évtizedek óta dolgozik Németország egyik legnívósabb napilapjánál, és közben állandóan művészi projekteken töri a fejét. 

Maga a nő, a művész érdekelt a legjobban, hogy mégis milyen új dolgot tud kihozni Németország egyik "legagyonfotózottabb" témájából, a fociból. Az a nő, aki már elképesztő fotókat produkált a Müncheni Nemzeti Színház táncosairól illetve a pekingi olimpia rúdugróiról. 

Nem csalódtam. Regina Schmeken az egész meccset, mint egy félig-meddig spontán, de mégis szabályozott keretek között zajló tánckoreográfiát értelmezte. Megmutatta, hogy a foci szép. És nem(csak) a focisták. 

A táncoló nemzeti tizenegy

2012. november 22. Magyar Múzeumok Online

Kishajó az álmok tengerén

Szép novemberi őszi nap volt. Kedd általában a mi napunk, mármint Alfonzé és az enyém. Domán fél 2-ig a Volkshochschuléban, nekem viszont csak 8-tól 10-ig tart a cseh órám, utána (ha nincs más elintéznivalóm a könyvtárban vagy a tanszéken) irány haza, póráz Alfonzra és irány a tó. A fehér, azaz a Weissensee.

Ősszel csodálatos a tó, különösen, ha süt a nap, és ez az ősz emiatt volt igazán szép, mert rengeteget sütött a nap. Amikor pedig sokat süt a nap, az őszi falevelek is sokkal szebbek, színpompásabbak. (Ebből már van egy gyönyörű példányom , ugyebár, amit eljegyzésünkre kaptam Domántól :-) )

Szóval ott tartottam, hogy hazaérünk, és irány a tó. Alfonz a parkig alig bírja ki, húzza a pórázt, próbálom persze féken tartani, és megfordulni vele, ahogy azt a kutyasuliban tanultuk, de mindhiába... Ilyenkor semmi sem használ. Alig várja, hogy a park széléhez érjünk, elengedjem, leültessem, és amikor kimondom a varázsszót, hogy "Futás!", se nem lát, se nem hall, csak fut, mint akit egy hete csak kétméteres pórázon tartottak...

Ilyenkor nekem is van egy kis időm magamba szállni, gondolkozni, rendszerezni, elmélázni. Ide már nem hallatszanak be az autók (csak néha a villamos csilingelése - fantasztikus, hogy Berlinben az új villamosok is csilingelnek), hallani a madarakat, a gyerekeket a játszótéren és a kutyás gazdikat, akik éppen nevelni próbálják kedvencüket (én általában nem próbálkozom ilyenekkel, úgyis csak a Domán az "Isten" Alfonz számára...).

Aztán néha látni csodákat is itt. Mint ezen a novemberi sétán.

Egy kishajó az álmok tengerén.... Rögtön eszembe jutott Szécsi Pál klasszikusa, a "Kósza szél". 

Az ilyen pillanatokért szeretem a délelőtti sétákat Alfonzzal.

Kár, hogy a bácsi azonnal kivette a vízből a hajót, amint meglátta Alfonzt....