Moszkva föld alatti palotái: a metrómegállók

A Komszomolszkaja (Комсомольская) megálló 
vörös csillaga

"Aki egyszer sem utazott a moszkvai metrón, igazából nem is járt Moszkvában" - tartja a mondás. No, nálam metrózásból nem volt hiány, napi átlag két órát biztos, hogy metróztunk - annyira messze volt az intézet a városközponttól. Alaphangon másfél óra tiszta metróút volt bejutni a belvárosba. De nemcsak a város nagysága miatt lehet órákat, sőt napokat eltölteni a metróban, hanem mert érdemes több helyen is kiszállni, megnézni a megállókat és az aluljárókat, Moszkva föld alatti palotáit.

A hidegháború idején nyugaton a moszkvai metrót és annak állomásait, mint a szocreál "skizofrénia"  megtestesüléseit tették nevetség tárgyává. Míg ugyanis "fent" áruhiány és szegénység uralkodott, Sztálin "lent" föld alatti palotákat épített a népnek: márványból, gránitból és porfirból, mozaikokkal, freskókkal, domborművekkel, szobrokkal és csillárokkal díszítve. A moszkvai metró azonban nemcsak patinás, hanem olcsó és gyors is.

Az orosz főváros első metróvonalát 1931. november 7-én, a nagy októberi szocialista forradalom 14. évfordulóján, ünnepélyes keretek között kezdték el építeni, és négy évre rá, 1935-ben már át is adták az első 13 megállót. Az, hogy mindezt négy év alatt sikerült megépíteni, nem kevés áldozatot követelt. Emberek ezreit kényszerítette a sztálini rendszer "önkéntes", éjt nappallá tevő munkára. Az eredmény azonban nem maradt el. Máig a világ minden részéről csodájára járnak ennek az egyedülálló metrórendszernek, amelynek 11 vonala mintegy 260 km hosszan (azaz egy Budapest-Debrecen távolságon) fut, 150 megállója van, és naponta egy magyarországnyi (azaz csaknem tízmillió) embert szállít.

Ismerős vagonok

Bizony, emberekből nincs hiány, és itt csúcsidőben tényleg élet-halál harc folyik a bejutásért. Aki nem "könyökli ki" magának a helyet, az lemarad, és várhat a következő metróra. No, nem kell sokat, átlag minden 40. másodpercben jön egy másik kocsi, amire fel lehet szállni. A négy hét alatt, amit Moszkvában töltöttem, egyetlen egyszer kellett egy percnél többet várnom a metróra: amikor moziba mentünk, és éjfél után lett vége a filmnek. Apropó kocsi: a vagonok pontosan ugyanolyanok, mint Budapesten, csak jobban fel vannak újítva, és egyszer sem füstöltek. A mozgólépcső is kísértetiesen hasonlít a budapestire, csak itt az emberek tényleg a jobb oldalra állnak, hogy bal oldalon futhasson, aki akar. Régen állítólag büntették is azokat, akik nem álltak a jobb oldalra...

Azt hittem, könnyű lesz kedvenc megállót választani, de nem ment. A Komszomolszkaja (Комсомольская) megállóhoz eltévedésem története és pszeudobarokk díszítettsége miatt ragaszkodom, a Belorusszkaja (Белорусская) és a Kijevszkaja (Киевская) megállókat a szovjet nosztalgia valamint az orosz-fehérorosz illetve az orosz-ukrán (ez utóbbi igencsak ironikusnak ható)  nép "elválaszthatatlan" és örökké tartó barátságának mozaikos-falfestményes bemutatása miatt szerettem, a Kropotkinszkaja (Кропоткинская) megálló pedig letisztultsága és geometriai formái miatt tetszett.

A Belorusszkaja (Белорусская) metróállomás

Szovjet nőideál a Belorusszkaja (Белорусская) megálló boltozatán

A Kijevszkaja (Киевская) metróállomás

De a legnagyobb "kedvenc" természetesen Beljajeva (Беляево) volt, mert amikor itt leszálltam, tudtam, hogy már "csak" negyedóra séta választ el az ágytól :-)

Szóval ha egyszer Moszkvában jártok, mindenképpen szánjatok időt a metróra, mert ez itt sokkal több mint puszta közlekedési eszköz. A metró Moszkva sava-borsa. A kontrasztok, a lüktetés, a rohanás, a küzdés tere. Egy hely, ahol érdemes egy pillanatra megállni és csodálkozni. Még ha utána tovább is sodor magával a tömeg.

Mozgásban a város...

Moszkva hét csodája: a hét nővér

Moszkva. Nehéz jelzőket találni arra, milyen érzéseket is vált ki belőlem ez a város. A legtalálóbb talán az, hogy meglepő. Mindig meglep valamivel. Vagy azzal, hogy megijeszt és megfélemlít, vagy azzal, hogy "magához ölel" és "elrejt", elvarázsol és elbűvöl.  De leginkább azzal, hogy amikor azt érzed, végre a "markodban van", igen, most kiismerted, most végre orientációt nyertél, végre tudod, melyik sarkon merre kell fordulni, hogy az ezernyi metrókijáratból melyiken kell kimenni, hogy hol lehet olcsó(bban) enni-inni, akkor, és csakis akkor fikuszt mutat neked. Kifog rajtad. A nagy asszony, a femme fatale kioktat és megleckéztet. (Nem véletlenül ő a - legjobb tudomásom szerint - egyetlen nőnemű város Oroszországban.)

Moszkva egyik legszebb látképe a Veréb-hegyről (Воробьёвиы горы)

Az első napokban például reménytelen  harcot folytattam azért, hogy Moszkva magasházai alapján tájékozódjak. A harcot végül feladtam, mert rá kellett jönnöm, hét olyan épület is van Moszkvában, amelyek a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Ezek azok a magasházak, amelyeket - az oroszokon kívül mindenki - a hét nővérnek nevez. Az épületek még Sztálin megrendelésére készültek, és a mai napig uralják Moszkva arculatát. Orientálnak  és megtévesztenek, messziről elbűvölnek, közelről megfélemlítenek.

Székesegyházból uszoda

Megváltó Krisztus-székesegyház
(Храм Христа Спасителя)

Moszkva első sztálini (vagy más néven orosz) barokk stílusban épült magasháza a "Szovjetek palotája" (Дворец Советов) lett volna. Erre még 1931-ben írtak ki tervezői pályázatot, 1932-ben pedig még a Megváltó Krisztus-székesegyházat (Храм Христа Спасителя) is lerombolták azért, hogy az épületet felhúzzák a helyére. Az alapozás azonban a mocsaras folyóparton nem várt nehézségekbe ütközött, és egyre több pénzt emésztett fel, majd jött az 1941-es német támadás, amikor az építkezést le kellett állítani. A világháború után pénzhiány miatt nem folytatták a munkákat, majd Sztálin halála után úgy döntöttek, az alapra megépítik Moszkva valaha volt legnagyobb szabadtéri uszodáját. Így lett a székesegyházból fűtött medence. Az intézetben dolgozó nyelvtanáraink szerint ez volt Moszkva legmenőbb helye akkoriban. Ha már templomba nem lehetett menni, volt helyette egy másik olyan hely, ahová szegény és gazdag, képzett és képzetlen, fiatal és öreg egyaránt járt. Elmondásuk szerint amikor az 1990-es évek elején úgy döntött a városvezetés, hogy bezárják az uszodát, és visszaépítik a lerombolt templom pontos mását, a többség nem nagyon lelkesedett. A székesegyház újraépítése sok vitát szült, és még több pénzt emésztett fel. 2000-es átadása óta sem tudta visszanyerni régi, méltó helyét a városban. Tanáraink elmondása szerint ide csak a turisták járnak. Lelketlen, üzleti fogás lett belőle. Attól függetlenül azért szép.

Nyolcból hét

De nemcsak a Szovjetek palotája nem épült fel. Miután az építkezést leállították, Sztálin új terveket szőtt: nyolc szovjet felhőkarcolót akart építeni a szovjet fővárosban, hogy ezzel is megmutassa a kapitalista nyugatnak, hogy nincsenek "lemaradásban". A nyolcból azonban végül csak hét terv valósult meg. Az első a Lomonoszov Egyetem (vagyis az МГУ) főépülete. 1953-ra készült el, akkor Európa legmagasabb épülete volt, a világon pedig a nyolcadik. A maga kb. 240 méteres magasságával a mai napig a világ legmagasabb oktatási célokra használt épülete. Itt ül - többek között - az egyetem vezetősége, de a földtani, a földrajzi és a matematikai tanszék is. Oldalsó épületeiben pedig kollégium van.

A Lomonoszov Egyetem főépülete

Mingjinggel az egyetem előtt

A hét testvér közül ez az egyetlen, ahová még nekem is sikerült bejutnom. És nem azért, mert lusta voltam bejárni a többit, hanem mert Moszkvában csak úgy nem lehet besétálni épületekbe, még akkor sem, ha a Moszkvai Állami Egyetemről van szó. Sőt, főleg akkor nem. Az egyetem bejáratainál ugyanis mindenhol biztonsági emberek állnak, és csak akkor engednek be, ha az egyetem beiratkozott hallgatója van, és ezt igazolni is tudod. Vendéget pedig csak abba az épületbe vihetsz magaddal, ahol a tanszéked vagy a kollégiumod van.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az egyik egyetemi csoporttársamon keresztül megismertem egy kínai lányt, aki orosz nyelvtanárnak tanul Moszkvában, és az МГУ főépületében lakik. Mingjing így megmutatta nekem nemcsak a főépület lépcsőházait és legszebb részeit, de még a kollégiumi szobáját is. Sőt főzött nekem kínai ebédet is. És igaza volt. A kínai kaja nagyon más, mint az, amit mi Európában annak hiszünk.

A második "nővérbe" azért nem jutottam be, mert el sem készült - hála Istennek, ugyanis a Vörös téren álló GUM helyére akarták építeni.  A GUM-ért pedig igazán kár lett volna. Ez ugyanis Moszkva leghíresebb és legszebb (és talán legrégibb) bevásárlóközpontja. Legfelső emeletén a méltán híres szovjet "nosztalgiamenzával", a Столовая-val.

A megépült nővérekből kettőben is szálloda működik - már mindkettő nyugati kezekben. Az Ukrajna Szállót ugyanis a Radisson hotellánc vette át 2010-ben, a Leningrád Szállót pedig a Hilton üzemelteti Hilton Moscow Leningrandskaya néven.

Bal oldalon az Ukrajna, jobb oldalon a Leningrád Szálló

Három másik nővér lakóépületnek készült, és a mai napig Moszkva legkeresettebb és legdrágább lakásai közé tartoznak a bennük sorakozó otthonok. Az első, a Kotyelnyicseszkaja-rakparti lakóház (Жилой дом на Котельнической набережной) a Moszkva folyó partján épült, és mintegy 700 lakás van benne, 22 emeleten. Ez a nővérek között a legnagyobb lakóház. A Kudrinszkaja téri épületben (Жилой дом на Кудринской площади)ugyanis csak 450, a Vörös Kapuk épületben (Высотное здание на площади Красных Ворот) pedig csak 300 lakás van. Utóbbinak viszont közvetlen, föld alatti összeköttetése van a Krasznije Vorota (Vörös Kapuk) metrómegállóval.

Bal oldalon a Kudrinszkaja, jobb oldalon a Vörös Kapuk épülete

A Kotyelnyicseszkaja-rakparti épület esti fényekben 

Sztálin kedvence azonban a Külügyminisztérium (Здание Министерства Иностранных Дел) lehetett, ennek a tetejére ugyanis kifejezetten az ő elképzelése szerint építették meg a csúcsoromzatot, hogy hasonlítson a többi nővérhez - tartja a városi legenda.

Az orosz külügyminisztérium

Ez a hét épület tehát az, ami egyrészt megkönnyíti, másrészt viszont megnehezíti az orientációt a városban. Az elején ugyanis nagyon nehéz megkülönböztetni a tornyokat, ha csak messziről látja őket az ember. Közelebbről szemlélve, és a történetüket megismerve azonban gyorsan rá lehet jönni, hogy mindegyik nővérnek saját "személyisége" van, akármennyire is hasonlítanak egymásra. Ahogy az a testvéreknél általában lenni szokott.

Amikor "megcsaltam" Moszkvát - Szentpétervár

Elég hamar eljött az a pillanat, amikor "megcsaltam" az orosz fővárost. Mégpedig legnagyobb "konkurensével", Szentpétervárral. Még egy hete sem voltam itt, amikor útra keltem. No, azért Moszkva rendesen megbosszulta rajtam, hogy el akarok utazni, ugyanis annyira eltévedtem a három egymás mellett álló óriási vonatállomáson, hogy ugyan csak pár perccel, de lekéstem azt a vonatot, amire eredetileg jegyet váltottam..... így újabb néhány ezer rubelembe került, hogy átjussak Oroszország "Velencéjébe" és kulturális fővárosába. 

Az állomások, amelyek a föld alatt "összeérnek"

Komszomolszkaja metróállomás

De nem bántam, hogy így történt, mivel amíg vártam, volt időm megnézni a csodaszép pályaudvarokat és a metróállomást még egyszer, illetve - ahogy az a felszállásnál kiderült - a későbbi vonatra már csak "business class"-ra volt hely, így kaptam vacsorát, annyi vizet és teát, amennyit csak szerettem volna, és a négy és félórás út alatt két filmet is megnéztünk - természetesen oroszul. Akkor még nem sejtettem, hogy ez még csak a bemelegítés az igazán intenzív orosz "nyelvkurzusra", amit aztán Timtől és Lénától kaptam. 

Timmel és Lénával az Izsák székesegyház tetején, Szentpéterváron.
A látszat csal, a kilátás gyönyörű volt :-)

Timet és Lénát Berlinben ismertük meg. Tim és Domán egy csoportban tanultak németül a Volkshochschuléban (magyarul: népfőiskola, nálunk már kihalófélben lévő intézmény). Ők született szentpéterváriak, itt nőttek fel, és első diplomáikat is itt szerezték. Úgy ismerik a várost, mint a tenyerüket, és ezt be is bizonyították nekem március második hétvégéjén, amikor vendégül láttak.

"Bankovszkij"-híd a Közgazdasági Egyetemnél

Többszörösen is kulturális sokk volt számomra ez a hétvége - de csakis jó értelemben. Először a városról tudni kell, hogy I. Péter német cár "építtette", aki az oroszok talán első igazán képzett, művelt és több nyelven beszélő cárja volt, és nem mellesleg nagyon európabarát. Ez pedig a város építészetén is látszik - I. Péter olasz, holland, angol és német építészeket hívott meg Szentpétervárra, hogy építsék fel a várost. És mivel a cár kedvenc európai városa Amszterdam volt (amit teljesen megértek), ezért szeretett volna ő is minél több csatornát, hidat, vízfelületet látni - így lett Szentpétervár az "Észak Velencéje", noha Amszterdam mintájára épült :-) Nyáron ezeken a csatornákkal csónakkal is lehet közlekedni. Most még sajnos be voltak fagyva. 

A kulturális sokk másik fontos eleme volt, hogy Tim és Léna megérkezésemtől fogva konzekvesen csak oroszul beszéltek velem, és csak akkor használták a német vagy angol nyelvet, ha nagyon-nagyon nem értettem valamit. Egyébként megpróbáltak mindent körülírni, elmagyarázni, lerajzolni, megmutatni. Egy huzamban még soha nem beszéltem annyit oroszul, mint azon a hétvégén. Az orosz kulturáli sokk másik része volt, hogy minden tradicionális orosz kaját végigettünk, Léna megmutatta, mit érdemes vásárolni a boltban, Katja, Léna húga pedig megtanított igazi orosz kását főzni. (A szállásom egyébként Katjánál volt, mert ő egyedül lakik. Tim és Léna a szüleiknél alszanak, ha otthon vannak. Őket egyébként szintén volt szerencsém megismerni.)

Az Ermitázs főépülete, a Téli Palota

A kulturális sokk "non plus ultrája" azonban az Ermitázs, azaz Nagy Kataln cárnő téli palotája volt. Én ilyen hatalmas épületben (és egyben múzeumban) még soha, de soha nem jártam, pedig voltam már néhányban...(a moszkvai Tretyakov Galéria elbújhat az Ermitázs mögött....). Bejutni azonban nem volt egyszerű. Másfél órát álltam sorba, mire eljutottam a kasszáig... (Mindenkinek ajánlanám az online jegyvásárlást, amit én csak azért nem tudtam igénybe venni, mert a Puskin Intézettől kaptunk orosz diákigazolványt, amivel ingyenes a belépés. Azt viszont a kasszánál fel kell mutatni.) Majd miután végre a kezemben volt a jegy, újra sorba kellett állnom - a ruhatárban. Ugyanis a cirka hétezer (!) hely megtelt. (Tanulság: ne menj vasárnap Ermitázsba.)

A Téli Palota lépcsőháza

Az épület egyszerűen lehengerlő volt. Igazából annyira, hogy nem is tudtam az ott sorakozó, kiállított műalkotásokra koncentrálni. Amelyekből szintén rengeteg volt. Tim mesélte, hogy egyszer azt olvasta valahol, hogy ha minden, az Ermitázsban kiállított festményre, szoborra, grafikára átlag 5 percet szánsz, több mint egy évet lehet ott eltölteni....És akkor még szünetet sem tartottál. Annak pedig, aki a teljes múzeumot be akarja járni, állítólag 22 kilométert kell gyalogolnia. Be kell, hogy valljam, nekem ezt nem sikerült abszolválnom az ott töltött kb. 6-7 óra alatt.

Legjobban azonban nem az arannyal díszített, pompás termek tetszettek, hanem az Ermitázs gyűjteményének modern része, ahol végre egyszínű volt a fal, és a figyelmemet csak a kiállított festményekre tudtam irányítani. Ezek a festmények pedig pont kedvenc korszakomból származtak: egyrészt Alfons Mucha cseh grafikustól, másrészt pedig Pablo Picasso spanyol festőtől. Innen a teremőrző néniknek szabályosan ki kellett dobniuk, amikor közeledett a záróra. 

Kedvenc termeim egyike :-)

Szentpétervárra tehát mindenképp vissza kell még térni! Hogy lehessen csónakázni a csatornákon, hogy lehessen fürdeni a tengerben, hogy lássuk, hogy nyitják fel a hidakat, ha hajók közlekednek a Néva folyón, és hogy megnézzem azt a részét is az Ermitázsnak, amire most nem jutott időm. De legfőképp azért, hogy mindezt Domán is láthassa. 

"Üdvőzlet Szentpétervárról"

Москва, я люблю тебя - № 1

Vagyis "Moszkva, szeretlek Téged" - ez egy 2010-es film címe, ami pont úgy több rendező kisfilmjéből áll, mint a New York-i vagy a párizsi változat. 

No, azért koránt sem volt ez szerelem első látásra. Az első héten inkább csak "barátkoztunk". Moszkva egyszerűen felfoghatatlanul és "fogyaszthatatlanul" nagy. És amikor ezt én - aki egyébként imádja a nagyvárosokat, és minden vágya, hogy egyszer egy kicsit New Yorkban is élhessen -  mondom, akkor ez tényleg így van. Hatalmas. Többen élnek itt, mint egész Magyarországon, sőt többen, mint bármelyik másik európai országban. A tömeg állandó, mindegy, hogy éjszaka vagy nappal van, sőt az is mindegy, hogy a város mintegy 260 kilométernyi metrójának 150 állomásából éppen melyiken vagy. (Összehasonlításképp: Berlinben mintegy 100 kilométerrel rövidebb a metróhálózat. Budapesten meg... inkább le sem írom.)

Hétköznap késő esti életkép a metróból (Kijevszkaja-megálló)

Abból a szempontból viszont rögtön otthon éreztem magam, hogy itt újra ugyanúgy kell dulakodni és tolakodni, mint otthon. Szemtelennek kell lenni, és a sorbanállás is hasonló alapon megy, azaz nincs kultúrája. Kicsit nehéz volt visszaállni a berlini viszonylag "kulturált", "udvariaskodó" életmódból a kelet-európai "nomád" felfogásba, de muszáj volt. Aki alul marad, az nemcsak hogy nem ül le a metrón, de néha még le is marad róla.  (És igaz, hogy itt átlagban minden 40. másodpercben jön egy másis szerelvény, de az is ugyanannyira tele lesz, mint ami elment!)

Az ágyam és az egyetlen íróasztal a szobában

A kollégiumban és az egyetemen is rögtön otthon éreztem magam, mivel az egész az ELTÉ-s, budapesti állapotokra emlékeztet. Hárman egy szobában, széteső szekrény, ne nézz be az ágy mögé, mert ki tudja, mi van ott, néhány szaladgáló csótány és a "gyönyörűszép" PVC-padló. Mondjuk az azért igazi luxus, hogy csak öt ember használ egy fürdőszobát, és nem egy egész emelet, mint ahogy az anno még a Vezér úton volt. És a konyhát is minden nap takarítják. Liftből is van négy, bár abból rendszerint csak egyetlen egy működik (ha működik...), így bár az óráink egy épületben vannak a kollégiummal, azért érdemes egy negyedórás átjutási idővel számolni, mivel vagy a liftre vársz ennyit, vagy gyalog kell megtenned a nyolc emeletnyi távot.... Ahogy azt szegény szobatársam is tette, amikor megérkezett a két bőröndjével. Élmény lehetett felmászni a nyolcadikra.

Az intézetet, ahol tanulunk, Állami Puskin Intézetnek hívják. Ez nagyjából ugyanaz, mint Németországban a Goethe vagy Magyarországon a Balassi Intézet. A nyelv oktatásával, ápolásával foglalkozik - és nemcsak egyetemisták számára. Minden reggel látjuk az úgynevezett "integrációs kurzusra" érkező ázsiaiakat, akiknek többsége Mongóliából és Kínából érkezett Moszkvába - jobb munka és jobb fizetés reményében.

Az Állami Puskin Intézet - háttérben a kollégium magasodik

Az első napon írt teszt és szóbeli vizsga után a tizedik, vagyis legerősebb, vagyis B2+-os csoportba kerültem - magam sem értem, hogy. No, ez a csoport annyira "+"-os, hogy a 16 emberből 11 orosz anyanyelvű.... (értsd: anyuka vagy apuka vagy mindkettő orosz, már Németországban születtek, de otthon, rokonokkal és az egész családdal csak oroszul beszélnek, kvázi bilinguálok). No, ez a felállás elég komoly frusztrációkat okozott a csapat "nem orosz" felének (köztük nekem is) az első héten, mivel nem mindegyik tanárunk volt arra tekintettel, hogy mi, akik nem anyanyelvűek vagyunk, nem olyan gyorsan reagálunk, nem mindent értünk, néha bizony van egy-két szó, amit jó lenne felírni a táblára, hogy lássuk, hogy kell helyesen írni, és muszáj volt megkérni az anyanyelvű csoporttársainkat is, hogy beszéljenek már kicsit lassabban, hogy értsük, miről van szó.... Nekem meggyőződésem, hogy ez a csoportfelosztás egyszerűen rossz, sem nekünk, sem a tanároknak, de még az anyanyelvű oroszoknak sem jó. Néhányuk mondta, hogy ő annak reményében jött Moszkvába, hogy itt javíthat a helyesírásán (hiszen ők inkább csak beszélni tudnak, írni alig-alig), de nekünk szinte csak kommunikációs kurzusaink vannak, vagyis írni alig írunk. Mi, a csapat másik fele pont annak reményében jött Moszkvába, hogy itt bővítheti a szókincsét, és sokat-sokat beszélhet oroszul. Az anyanyelvűek mellett szóhoz jutni azonban nem mindig egyszerű...

Közös óra a kínai csoporttal

Hiába volt azonban minden harc, új csoport sajnos nem jött létre, cserébe viszont a hat tanárunkból három olyan, aki ránk koncentrál, és szabályosan rá is szól az anyanyelvű csoporttársainkra, hogy most nem rajtuk van a sor, és hogy jelentkezni kéne, nem csak közbekiabálni. Az egyik ilyen kedvenc tanárom az, akivel csütörtökön vagyunk együtt egész nap. Mindig hoz valami izgalmas szólást-mondást, aminek külön története van, múltkor filmet is néztünk vele, sőt meghívta a már fél éve itt tanuló kínai osztályát a mi óránkra, hogy beszélgessenk velünk. Nagyon érdekes tapasztalatcsere volt... Engem különösen az lepett meg, hogy az én beszélgetőpartnerem milyen sokat tudott Magyarországról, és ehhez képest én mennyire de nagyon keveset Kínáról... Na jó, azért hozzá kell tenni, hogy akadt olyan diák is az osztályban, aki nemcsak azt nem tudta, hogy hol van Lengyelország, de azt sem tudta, hogy eszik-e, vagy isszák Varsót.

A menza, vagyis a "sztalovaja"

Apropó étel: végre újra tudok normális túrót venni! Bár nagyon drága itt az élelmiszer (az egyik tanárnő mesélte, hogy amióta bevezették a szankciókat Oroszország ellen az ukrajnai válság miatt, csaknem megháromszorozódtak az élelmiszerárak), viszont a tejtermékek egyszerűen kihagyhatatlanok, istenien finom a kefir, a tej, a vaj és még van egy, a túró rudihoz hasonlító édességük is! A húsböjtöt tartani azonban szinte reménytelen (igen, ez a szokásos, húsvét előtti nagyböjt). A menzán nincs vegetáriánus kaja - maximum ha hal van, és hát a menza is hagy némi kívánnivalót maga után. Bár nagyon olcsó, de az adagok nem túl nagyok, és a són kívül más fűszert nem nagyon ismernek a konyhás nénik. Viszont minden nap tudunk meleg ételt enni, és abban a 40 perc ebédszünetben, ami két óra között a rendelkezésünkre áll, nem nagyon jutna idő arra, hogy kiugorjunk máshová, vagy hogy főzicskézzünk.

Ezek voltak tehát az első benyomásaim Moszkvából. És hogy a végén valami szépet is lássatok, és ne csak a szovjet építészet csodáit a Puskin Intézetben, íme a Kreml. Meg én :-)

Folytatás következik. Addig is: ПРИВЕТ ИЗ МОСКВЫ!

Berliner

Itt most kivételesen nem rólunk, mint "Berlinerekről" lesz szó, hanem a berlini pilsner sörről, amit Berlinernek hívnak, és amelynek a sörfőzdéje csak 10 perc gyaloglásra van tőlünk.

A Berliner sörgyár minden évben márciustól év végéig kupakakciót hirdet. Értsd ezalatt, hogy minden kupakban egy kód van, amit a sörgyár internetoldalán regisztrálni lehet, és minden egyes kupak egy pontot ér. A pontokért természetesen  berlineres ajándékokat lehet vásárolni itt: www.berlin-wunderbar.de

Mi a kupakjainkért, ami több mint 370 darab volt, egy pulóvert és egy éneklő sörnyitót "vásároltunk" (utóbbi sajnos nem működik = itt sincs kolbászból a kerités). 

Még mielőtt azon gondoltok, hogy hogy tudtunk ennyi sört 10 hónap alatt meginni, el kell hogy áruljam, hogy nem mi voltunk. Mi maximum csak 30-at ittunk belőle, a többit Alfonzzal való sétálás közben szedtük az utcáról és a parkból össze. Az ötlet egy kutyás ismerőstöl jött aki szintén így gyűjti a kupakokat.

Szerintem mind a ketten élveztük amikor egy-egy napsütéses, forró nyári nap után egy alkalommal több mint 30-40 kupakot szedtünk össze a parkban ;-)

Az idei idény is elkezdődött már, reméljük idén többet sikerül gyűjtenünk, és végre meg tudjuk szerezni az áhított berlineres napozó ágyat ;-)