Ezen a héten már a harmadik munkahetemet kezdtem el. Egy internetes cégnél dolgozom, amelyet Mister Spex-nek hívnak. A logisztikai részlegre sikerült bekerülnöm. A munkát Dóra egyik csoporttársa, Sara ajánlotta, mert ő korábban dolgozott itt diákként, és meg volt vele elégedve. Szóval így sikerült megtalálnom ezt a céget.
Csak három villamosmegállónyira van tőlünk, így különösen szerencsésnek érzem magam, hogy nem kell átutaznom a fél várost. Ahhoz képest, hogy ez csak egy raktáros munka, volt rendes állásinterjú, meg elbeszélgetés, hogy miért vagyok Berlinben stb. Természetesen németül, így végre magamnak is bebizonyítottam, hogy megy már valamennyire ez a nyelv. Mivel jól sikerült. A munka maga nem nehéz, nem igényel nagy kreativitást, egyszerűen csak be kell csomagolni a megrendeléseket. Ennek több része van, de mindenki csak egy részfolyamatot csinál. A munkakörülmények számomra teljesen szokatlanok voltak az elején. Valahogy itt teljesülnek azok az alapvető dolgok, amik otthon csak álmok maradnak. A német kollégák nem túl beszédesek, nem nagyon érdeklődnek felőled. Így ez a feladat is rám maradt, és ez kötelező is nekem, mert így tudom a nyelvtudásomat tovább fejleszteni. A munkaidőm csak délután 2-től este 7-ig tart, és végre bejelentett, nem saját magam által fizetett biztosításom van! Egyelőre meg vagyok elégedve, és a nyelvvizsgámig szerintem itt is maradok.
Ma megtörtént az első balesetünk, mióta kint vagyunk. Nem kell aggódni nem velünk, hanem Alfonz volt az "áldozat". A szokásos vasárnapi mise utáni sétánkról hazaérve vettük csak észre, hogy a lába elég szépen vérzik. Az egyik tappancsát vágta valami keresztbe, szerencsétlenségére jó mélyen. Emiatt vérzett nagyon. Sajnos nem voltunk felkészülve egy ilyen esetre, se Betadine-unk, se Leukoplastunk nem volt. :-D Így csak pálinkával tudtuk a sebet kitisztítani, és zsebkendővel meg celluxal tudtuk bekötni a lábát. Szerencsénkre nem zavarta őt így, a vérzés elállta után le is vettük róla. Szerintem pár nap és begyógyul a sebe. De azért viccesen nézett ki ebben a kötésben.
Ma reggel megint ez a kép fogadott minket a reggeli gyors Alfonz körnél. :-(
Pedig már a böjt kezdete óta valahogy olyan tavaszváró érzésünk van. Nem szeretnénk már telet, vágyunk már a melegebb, napsütötte tavaszi napokra! Már nem szeretnénk 10 percig öltözködni, ha leszeretnénk menni stb…
Úgy két éve, Prágában láttam először az Alois Nebelt. Akkor még nem igazán tudtam, mit nézek. Elsőre "csupán" egy egész kerek történetnek tűnt egy vasutasról, aki egy a német-cseh határhoz közeli állomáson dolgozik, és kicsit (nagyon) agyára ment a munka. A film tele volt olyan történelmi utalásokkal, amelyek elsőre le sem estek. Ok, a szudétanémetek történetéről valamikor, érintőlegesen tanultunk töri órán még a gimiben, de nem kapcsoltam össze rögtön Alois Nebel történetével....
Alois Nebel egy átlagos, egyszerű, nem is túl okos vasúti alkalmazott egy cseh(szlovák) állomáson Bílý Potokon (németül Weißbach). A munka a mindene. Szabadidejében és a WC-n ülve menetrendeket olvas. Az állomás épületében lakik, és kívülről fújja, hogy mikor melyik irányból milyen vonat fut be az állomásra.
Ám van két óra - éjfél és kettő között - amikor nem jön egy vonat sem. A valóságban nem, Nebel fejében, gondolataiban, emlékeiben azonban ekkor jönnek az igazán fontos vonatok. Kettő is.
Az első: 1940-45. A csehszlovák és más kelet-európai zsidók vonata.
A mai Csehország területéről 80 ezer zsidó lett a Holokauszt áldozata. Sokan már az odavezető úton meghaltak szomjúság vagy éhezés miatt a túlzsúfolt vagonokban.
A második: 1945. A szudétanémetek vonata.
A második világháború előtt Csehszlovákia (1938-tól Cseh-Morva Protektorátus) Németországgal határos területein, az úgynevezett "Szudéta-vidéken", több mint három millió német anyanyelvű (azaz szudétanémet) élt. Ők még a 20. század elején, zömmel a 20-as és a 30-as években érkeztek a mai Csehország területére. Miután a németek elveszítették a második világháborút, a kollektív bűnösség jegyében az akkori csehszlovák kormány úgy döntött, a németeknek el kell hagyniuk az országot (ezt a nálunk is kedvencnek számító Beneš-dekrétum mondta ki). 1950-re a több mint három millióból mintegy 150 ezren maradtak. Hogy milyen körülmények között "űzettek ki" az országból, egyáltalán mit (nem) vihettek magukkal, sokáig tabutéma volt az országban. Még ma sem sokan és nem is szívesen beszélnek erről a történetről Csehországban. Ez talán az Alois Nebel hatalmas sikerének egyik oka: feltépte ezeket a régi sebeket.
És a szerző mindezt megspékelte a rendszerváltás 1988-89-es létbizonytalanságával, amikor (többek között) Alois Nebel is elveszíti az állását, mialatt barátai az őrültek házába küldték állandó hallucinációi és emlékképei miatt. Amelyek úgy szállnak le rá időnként, mint a köd. Nebel - köd, visszafelé olvasva Leben- élet. Jaroslav Rudiš a forgatókönyv és az eredeti képregény írója nem véletlenül választotta ezt a nevet. Alois, mert a nagyapja is Alois volt, és Nebel, mert Alois Nebel életének elengedhetetlen alkotóeleme a köd, amellyel visszaszáll a múltba. Olyan emlékek közé, amelyek feldolgozhatatlanok maradtak számára. Mert mi van, ha ő vagy apja, aki szintén vasutas volt, nem engedi át azokat a vonatokat. Vajon megmenthette volna ezeket az embereket a haláltábortól? Vajon segített volna ez bárkin is?
No, de miért is erről, és pont erről írok ennyit. Egyrészt, mert azóta foglalkoztat ez a figura, amióta először láttam, másrészt pedig azért, mert ebben a félévben az a Jaroslav Rudiš volt a tanszékünk vendégelőadója, aki mindezt írta. Először nem is akartam hinni a fülemnek, amikor meghallottam...Két szemináriumot is csinált a Humboldton, ebből az egyikre tudtam bejárni. "Literatur im Film" - ez volt a címe. Regények, és más irodalmi (vagy nem irodalmi) művek filmes adaptációival foglalkoztunk. Elolvastuk a művet, megnéztük a filmet, majd jól összehasonlítottuk. (Nekem például Klaus Mann Mephistóját kellett elolvasnom, és Szabó István megfilmesítéséről referálnom. Nagy falat volt.... de azért Rudišnak tetszett, aki egyébként hatalmas Szabó István-fan)
Jaromir 99 és Jaroslav Rudiš
A félév utolsó órája a cseh nagykövetségen volt, ahol az Alois Nebelt néztük meg. A film egyébként három kötetnyi képregényből készült. Rudiš és Jaromir 99 (becsületesebb nevén Jaromir Švejdík, zenész, grafikus, mindenes zseni) egy prágai kocsmában ismerkedtek meg, és ott kezdték el megálmodni, majd létre is hozni képregényhősüket, Aloist. Az első kötet 2003-ban jelent meg, és akkora sikere lett, hogy Csehországban még kettő megjelent belőle. Majd németre is lefordították, pontosabban Rudiš (aki nagyon jól beszél németül) készített a három kötetből egy kétkötetes német változatot. És nagyjából ebből készült el a film forgatókönyve is.
A forgatókönyv, sőt maga a forgatás is jóval előbb készen volt, mint maga a film. Ha jól emlékszem, Rudiš azt mondta, mintegy három éven át dolgoztak rajta a grafikusok, mire kész lett. A film ugyanis egy különleges technológiával, ún. rotoszkópiával készült. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a kész, leforgatott filmet újra- és rárajzolták a leforgatott nyersanyagra. (Így készült többek között a "kissé" jobban ismert Tom Hanks-film,a The Polar Express vagy aRenaissance Daniel Craiggel.)
Emiatt azonban jóval többe is került, mint egy normál film. Mintegy 80 millió cseh koronába, vagyis mintegy 800 millió forintba.
De megérte. Ez a technika egy olyan atmoszférát ad a történetnek, amely utánozhatatlanná és egyedülállóvá teszi. Ami kultfigurává avatta Csehországban Alois Nebelt, ami miatt elkezdtek Alois Nebel-pólokat és más csodás ajándéktárgyakat gyártani az arcképével, ami miatt Rudiš is - jó értelemben vett - sztár lett (bárcsak Magyarországnak lennének ilyen irodalmi sztárjai), és ami miatt emberek ezrei indultak neki az Altvatersgebirgének, vagy ahogy Csehországban hívják, a Hrubý Jeseníknek, amely eddig egy Isten háta mögötti, szinte senki által nem látogatott hely volt, és most hirtelen újra divatos lett arra kirándulni. Alois Nebel számomra azt a megfoghatatlan cseh életérzést adja, amely más formában egyszerűen tolmácsolhatatlan, és szavakba is nehezen önthető, de az biztos, hogy anno két éve ezért kezdtem el csehül tanulni.
(A film egyik betétdala - személyes kedvenc - a grafikus Jaromir 99-tól, aki egyben zenész is, és van egy Priessnitz nevű bandája.)
Ma este egyébként is szerettem volna írni egyet, de a történtek után úgy éreztem, hogy lehetek akármennyire is fáradt ezt most kell megosztanom Veletek.
Szóval tegnap óta dolgozom végre megint. :) És mivel tegnap még nem volt délelőtt iskolám, így az első nap egy kicsit "könnyített" volt. De ma már reggel 9-től Volkschochschule aztán 2-7-ig dolog volt. Mivel ez volt ez első egész napos elmenetelem, ezért két szendvicset vittem magammal ebédre, amit a munkahelyen nyugodtan meg tudtam enni. A munkámra most nem térnék ki részletesen, most még tapasztalgatom a dolgokat. Szerintem a hétvégén írok róla. Na de vissza a ma estéhez.
Mára azt terveztük, hogy fánkot sütünk, mivel csütörtöktől böjt van, és ez előtte így szokás. De mikor hazaértem Dóra közölte velem, hogy nem tudja, hogy történhetett - megjegyzem van mindkettőnknek határidőnaptárja és van egy fali naptárunk is (Snoopy-s), ahol vezetjük a fontosabb dolgokat- de elnéztük, és nem csütörtökön, hanem szerdán, azaz holnap kezdődik az idei Fastenzeit.
Ez akkora sokk volt nekem, hogy alig tudtam feldolgozni, úgyhogy az összes itthoni felvágottat rápakoltam egy pizzára, és jól meg is ettem. Mert ugye mi a böjt alatt se húst, se alkoholt, se cukrot, se édességet, se kávét nem fogyasztunk. Így a ma esti menünk pizza "én kávéval"...
... majd fánk sok porcukorral, lekvárral és végül egy pohár bor, mert pont ma volt a 15 hónapos fordulónk is. Szóval jól összejött erre a napra minden, de ennek így kellet lennie. A fánk, amelyet Dóra most csinált életében először, nekem nagyon ízlett, és szerintem neki is, bár ezt ő sosem ismerné be.
Úgyhogy holnaptól kezdődhet a böjt, mi készen állunk rá....
Vizsgaidőszak ide vagy oda, ha Berlinale van, akkor muszáj menni. Főleg, hogy még sosem voltam ezelőtt :-)
Akkreditáltatni nem sikerült magamat (mondjuk lehet, nem egy héttel a fesztivál kezdete előtt kellett volna eszembe jutnia... tanulság: jövőre ügyesebb leszek).
A (!) jegy
Jegyet kívülállóként elég nehéz szerezni, de Sara (az egyik csoporttársam) már elég járatos ebben, szóval rábíztam magam, és megegyeztünk abban, hogy mindegy, melyik versenyben lévő filmet nézzük meg, de mindenképpen Competition-film legyen.
Így mentünk el - két vizsga között- hétfő délután a Lovelace-re.
Cubix, Alexanderplatz
A Cubix egy mintegy 9 (!) emeletes mozikomplexum az Alexanderplatzon. Ekkora moziban előtte még sosem voltam. A vetítés a legnagyobb teremben volt. "Csupán" 721 hely van benne, és mi ennyien is voltunk. A terem teljesen tele volt.
Linda Lovelace történetét előtte nem ismertem (mint már említettem, a filmválasztás nem volt épp tudatos). De örülök, hogy megismerhettem.
Lovelace (eredeti nevén Linda Susan Boreman) 1949-ben született, Bronxban, New York-ban. Itt is nőtt fel, és itt éltek egészen addig, amíg az alig 19 éves Linda terhes nem lett. A hír sokként érte a szüleit, akik még a széltől is óvták... Úgy döntöttek, a babát örökbe adják, és a pletykák elől Floridába menekülnek. Linda már itt ismerkedett meg Chuck Traynorral, későbbi férjével. Vele "menekült el" az atyai házból, ahol úgy élt, mint egy börtönben. Szülei nagyon szigorúak voltak vele az átköltözés óta, este 11-re mindig otthon kellett lennie, és ha csak egy percet is késett, anyja egy pofonnal várta az ajtóban.
Azonban Chuck sem bizonyult sokkal jobb választásnak... De hogy ne üssem le a film összes poénját, csak annyit írok még, hogy Lindából a 70-es évek Amerikájának, a szexuális forradalomnak egyik leghíresebb pornófilmsztárja lett, miután elhagyta Floridát. És bár csak pár filmet forgatott (köztük a legendás 1972-es Deep Throat-t), mégis világhírű lett, és rengeteg pénzt keresett (pontosabban a férje keresett, de bocs, ez megint spoiler volt)
Ami pedig a világhírnevet hozta meg neki, az egy olyan különleges adottság, amit a film címe is elárul...
Az átlagos mozinéző valószínűleg a szokásos kombinációra számít majd: a csillogó, sikeres pornóipar és annak árnyoldalai - erős kontrasztban bemutatva. A film azonban nem egyszerűsíti le ennyire a dolgot. Meglepően nem-hollywoodi módon inkább annak komplexitását mutatja be. Egy nő sorsát, ami elsőre boldognak és sikeresnek látszik, majd hirtelen nézőpontot váltunk a történeten belül, és elkezdjük még egyszer ugyanazt a történetet látni egy teljesen másik szemszögből.
Az egész filmben ez tetszett a legjobban: a narratívája. Az elbeszélés módja. Ennek komplexitása visszaadja azt is, hogy milyen komplex maga az emberi sors is, hogy miért nem annyira egyszerű kiszállni egy ördögi körből, miért hagyja ott egyszerűen a feleség azt a férjet, aki veri őt. Mert ez a film erről szól. Nem(csak) a pornócsillagról, nem a szexről. Aki pornójeleneteket, nemi szerveket, közösülést és orális szexet szeretne látni, az ne ezt a filmet nézze meg, hanem az eredeti Deep Throat-t.
Ez egy nőről szól, akinek testével a férje visszaél, akit áruba bocsátanak, akit megerőszakolnak többször (van hogy egyszerre többen is), akit otthon ver a férje, akinek egy fillér sincs a zsebében, akinek nincs semmije és senkije, aki sehová nem mehet ellenőrzés/kontroll nélkül. És nem is mondhat bármit, mert annak fájó következményei lehetnek....
Ez Linda Lovelace története. Egy nő, aki tíz évvel később úgy dönt, hogy kiírja magából, ami vele történt, hogy ezzel talán más nőknek is segítsen. Ez a könyv volt a legendás Ordeal. Majd 1986-ban az Out of Bondage. Egy nő, aki új életet kezdett, hozzáment egy "mezei" szerelőhöz, és szült neki két gyereket. És nem mellesleg a családon belüli erőszak és a szexuális visszaélés elleni kampányok egyik vezető személyisége lett.
Aki erre a nőre kíváncsi, az menjen megnézni a Lovelace-t. A pornórajongóknak csalódás lesz.
U.i.: Azért közönségszavazóként az ötből csak négy pontot adtam a filmnek, mert a szülőkkel kibékülős rész azért mégiscsak túl hollywoodi lett nekem... Tudjátok, a szokásos egymás nyakába borulós, sírós-bőgős, emcionálisan túlfűtött zenével tarkított...
Ja, és annak aki majd megnézi: figyeljétek majd Linda édesanyját! Én konkrétan nem ismertem fel Sharon Stone-t...
A mai nap kb 60 százalékában egyszerre esett a hó és sütött a nap :-) Én még ilyet nem láttam, vagy nem emlékszem rá. De szép volt. Amúgy meg végre vége ennek a hétnek - sem tanítás nem volt a téli szünet miatt, és a munka is csak a jövő héten kezdődik el.
És ma sikerült madártejet csinálnom. Életemben először. Az ötletet a tegnap esti filmklub adta.
Mi is ez a filmklub? Dóra egyetemén egy emeleten van a szlavisztika és a hungarológia tanszék. (Igen vannak olyan "furcsa" emberek akik Berlinben tanulnak magyar nyelvet és minden olyasfélét, ami hozzánk kötődik.)
Szóval nekik szoktak havi egyszer filmestet szervezni a tanáraik. Ezekre mi is elszoktunk járni.
A téli szemeszter utolsó filmje Makk Károlytól Szerelem című film.
Aki nem ismerné, annak a teljes film elérhető a YouTube-on: (Déry Tibor két novellájából készült a hetvenes évek elején, egy politikai fogolyról, pontosabban a családjáról szól)
A filmben egyszer elhangzott a "madártej", és akkor egymásra is néztünk a Dórával, hogy ú de rég ettünk már…A filmklubnak amúgy van egy másik érdekessége is, de azt majd a legközelebbi posztban :-)
Bár itt nem ünneplik, ma mégis kaptam névnapi meglepit :-)
Egy nagyon finom reggelit :-) annyit elárulok róla, hogy muffinsütőben készült, tojás, sajt, uborka, paradicsom és bacon is volt benne.
A receptért azonban Dománt zaklassátok.
Megéri ;-)
Anyu először Berlinben. És először egyedül repülőn.
Egyszer már repült (amikor a Bosch-ösztöndíjjal voltam Berlinben). Csak akkor a német szakos tanár kolléganője elkísérte, hogy ne kelljen egyedül jönnie. Most azonban egyedül kellett megbirkóznia a feladattal.
Történt egy s pár dolog, és nagyon fontos lett, hogy anyu kijöjjön, szóval fogtam magam, foglaltam neki egy oda-vissza repjegyet, a háta mögött leszerveztem az egyik kolléganőjével hogy vigye fel Budapestre, és tegye a repülőre, majd mindezt közöltem vele. Tudtam, hogy csak akkor fog belemenni az utazásba, ha már kész tények elé van állítva.
Weltuhr, Alexanderplatz
Mint a kép is mutatja, belement.
És nagyon jó volt, hogy kijött, hogy megmutathattok, hol és hogyan élünk, milyen lett a kislakásunk, és sok mindent (bár koránt sem annyit, mint kellett volna) átbeszélhettünk.
Az esküvőről és rólunk, azaz rólam és Dománról is.
Jó volt kicsit újra "anyu lánya" lenni. Néha nagyon tud hiányozni.
A január, nem csak az év első hónapja volt számunkra. Hozott jót is rosszat is hála az istennek. A rosszat nem részletezném :) Viszont a jó hír, hogy az iskola mellet most már munkám is van. Sikerült egy német állásinterjún túl bankszámlát, a biztosításom is elintézni mindezt németül.(néha azért a biztonság kedvéért kellet használni a google fordítóját). De sikerült! hogy mi változik így az életünkben, még nem tudjuk, de mindenképp meg fogjuk írni :) Eközben Alfonz semmit sem változott!!
Volt még magyar filmklubos filmvetítés (Sorstalanság, A tanú) és egyszer voltam egy kis történelem túrán is a Mauer-nél...
