(Nász)ajándékhalmaz

Egy kikötésünk volt: ha ajándék, akkor magunkkal tudjuk vinni Berlinbe.

Azt kell hogy mondjuk, hogy a násznép, azaz a kedves barátok, rokonok, ismerősök mindannyian nagyon jól kiállták a próbát, és nagy képzelőerőről tettek tanúságot, ami a nászajándékot illeti. Őszintén meglepődtünk :-)

Itt van például ez a százdolláros köteg. Száz darab ropogós zöldhasú. Domán unokatesójától kaptuk. Rögtön el is neveztük New York-alapnak. Persze tudjuk, még sokat kell gyűjteni ahhoz, hogy ebből New Yorkba lehessen utazni, de kiindulási alapnak megteszi. Addig is ott figyel a nappaliban a könyvek előtt, hogy figyelmeztessen bennünket a kitűzött célra. 

Születtek más kreatív megoldások is "pénz"ajándékra. Domán barátai bekeretezték nekünk a "legértékesebb" magyar személyiségeket. Bár a Deák Feri hiányzott közülük :-P Még nem volt szívünk szétbontani a keretet, most a polcot díszíti, amit egyébként Domán készített nekem.

Mert megajándékoztuk egymást is. Dománnak egyszerű volt ajándékot venni, mert nagyon régóta vágyott egy Backgammonra. Mindig, amikor a Galeria Kaufhofban voltunk az Alexen, meg kellett nézni a vitrinben, hogy igen, még mindig 40 euróba kerül a nagy Backgammon, és hogy ugye milyen szép. Prága előtt nem volt időm megvenni neki ezt a játékot, de gondoltam, ott majd csak találok valami szép darabot, valami különlegesebbet, mint az Alexen a Kaufhofban. Hát nem jött be. Prágában is mindenhol ugyanannak a német játékgyártó cégnek a termékeit lehetett csak megvásárolni - csaknem kétszer annyiért mint Berlinben. Szóval nem maradt más hátra, mint a régi jó Amazon, megkértem Sarát, a csoporttársamat, hogy hadd rendeljem meg hozzájuk a játékot, és hogy hozza el nekem Prágába, amikor jön meglátogatni engem. Így is lett. Azóta Dománnal nagy Backgammon-partikat nyomunk, és néha van, hogy megverem őt :-) De azért még fejlődnöm kell. Előtte azt sem tudtam, mi az a Backgammon...

Arról, hogy Domántól mit fogok kapni, sejtésem sem volt. Na, jó egyszer Prága alatt egy Skype-beszélgetés közben nem fordította a kamerát a kanapé felé, szóval attól kezdve azért már volt sejtésem... Nekem  mindig is két dolog hiányzott nagyon a lakásunkból: könyvespolc és a könyvek. És ezt Domán is nagyon jól tudta, hiszen havonta legalább egyszer végigpörgettem az E-Bay hirdetéseket, hogy éppen milyen könyvespolc eladó, és gondolatban szinte mindegyiket beépítettem valahová a nappalinkba.

Az esküvőnkön, egy felszabadult másodpercet kihasználva 5 percre beszöktünk a szobánkba, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat. Én elővettem a szinte kézipoggyász méretű Backgammont (ez volt a legnagyobb, amit Amazonon rendelni lehetett), Domán pedig előállt egy borítékkal. Egy fénykép volt benne. A könyvespolcról, amit ő maga barkácsolt, fűrészelt, csavarozott, fúrt, faragott, és pácolt. És jól megpakolta a könyvekkel, amiket a Victoriah-tól kaptunk. (Victoriah egy saroknyira lakik tőlünk, szintén kutyatulajdonos. Gondolom, ezek után nem igényel extra magyarázatot, hogy hogy ismerkedtünk meg. Vici édesapja magyar volt, sajnos idén év elején meghalt. Mivel Vici édesanyja nem tud magyarul, Vici pedig nem akarta az összes könyvet megtartani, ezért nekünk ajándékozták szinte az egész könyvtárat. Azóta E-Bayen találtunk még két használt Ikeás polcot, amit hozzáépítettünk Domán polcához, és a Vicitől kapott második adag könyvvel már meg is töltöttük. Szeptember végén jön a harmadik doboz is Köpenickből. Igazi kis kincsek is vannak közöttük. Például egy 1910-es katolikus imakönyv is.)

Az újdonsült polcokon pihen pár másik ajándék is. Például egy házi áldás, amit Domán húga és az ő vőlegénye saját kezűleg varrtak (vagy horgoltak?) nekünk. És itt van a két madárka is, amit Zsolttól és Barbarától kaptunk. Barbara és Zsolt egy egész doboznyi ajándékkal készültek nekünk. Igazi útravalót kaptunk tőlük. Egyrészt van a két madárka, amit először náluk otthon, Budapesten láttunk. Minden családtagot egy sematikus madár szimbolizál, amelyeknek a feje mozgatható, és aszerint, hogy merre áll a csőrük, lehet jelezni a másiknak, ha odafigyelést igényel, ha úgy érzi, eltávolodtak, vagy ha úgy érzi, most igazi az összhang. Egyfajta metakommunikáció. Odafigyelés. A csomagban volt még egy Tau-kereszt, egy Szentírás és egy edényfogó kesztyű is :-) Ennek a kesztyűnek külön története van. Barbarával és Zsolttal a jegyesség alatt havonta legalább egyszer Skype-oltunk, hogy átbeszéljük az emailen átküldött jegyestémákat, feltehessük a kérdéseinket, és hogy lelkileg meg mindenhogy felkészülhessünk a házasságra. Az egyik ilyen beszélgetés előtt volt egy vitánk Dománnal, mert nem úgy tette vissza az edényfogó kesztyűt a helyére, ahogy én szeretem. (Igen, lehet röhögni...) No, ebből akkora vita kerekedett közöttünk, hogy még a jegyesoktatós skype-olásban is megemlítette a Domán, mint sérelmet. A vita azóta elsimult, az esküvőnkre mégis kaptunk egy kesztyűt, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy minden vita megoldható. Még ha olyan kardinális kérdésekről is van szó, mint az edényfogó kesztyű.

A másik kis útravalót Dénestől és Laurától kaptuk, akik bár nem voltak ott az esküvőnkön, mégis készültek egy kis csomaggal nekünk. Először is kaptunk egy kerékpárutas térképet, ami Berlinből egyenesen az Ostsee-ig vezet. 337 km, 11 etapban, ha jól emlékszem. És kaptunk hozzá sebtapaszt, esőkabátot, szerelőszettet, és foltot is, ha kilyukadna a belsőnk. Illetve a kérdést, hogy jövőre lenyomjuk-e együtt :-)

A legnagyobb meglepetést azonban Sara és Robert ajándéka okozta. Annyit tudtunk, hogy az esküvő utáni kedd este találkozunk valahol. Hogy pontosan hová kell majd mennünk, arról SMS-ben értesítenek- mondták. Délután 3 felé meg is jött az üzenet, hogy 17:15-kor legyünk a Berliner Allee és az Indira Gandhi sarkán, a villamosmegállóban, és hogy nagyon fontos, hogy legyünk pontosak. Dománnal már nem tudtunk mire gondolni, eszünkbe jutott a taxizástól a bungee jumpingig minden. Végül megjelent Sara - egyedül. Mondta, hogy Robert az ajándékunkkal a parton vár bennünket. Egy örökkévalóságnak éreztünk, mire odaértünk a Weissensee-hoz. Az ajándék valóban ott csücsült Robert mellett a padon: egy piknikkosár - megtöltve finomságokkal. 

Sara kezünkbe nyomta a kosarat, és mondta, hogy "Viel Spass"! Hirtelen lett egy szabad esténk - és egy finomságokkal (köztük a Sara által sütött sajttortával) megtöltött piknikkosarunk. Domán mondta, hogy menjünk arra a partszakaszra, ahol megkérte a kezemet. Szép, meleg, napsütéses idő volt. Leültünk a partra, és kinyitottuk a kosarat. Volt benne egy levél és egy behűtött pezsgő is. De a legnagyobb ajándék nem is ez volt, hanem az idő. Az együtt eltöltött "minőségi" idő (ahogy azt a jegyesanyagokból megtanultuk), amelyre előtte több mint egy hónapig nem volt alkalmunk. Nem volt "mi esténk", és nem volt "mi hétvégénk". Volt ugyan egy napunk, ahol elvileg minden rólunk szólt, kicsit mégis olyan volt, mintha rajtunk kívül történt volna minden. Rohant az idő, és próbáltuk betartani a "forgatókönyvet". Aztán mikor vége lett az esküvőnek, másnap össze kellett pakolni, visszamenni Budapestre, harmadnap pedig visszavonatozni Berlinbe. Berlinben Dománnak másnap már iskola volt, én meg próbáltam újra olyan formába hozni a lakást, ahogy azt én szeretem :-) (Jó, le a kalappal Domán előtt, mert tényleg tisztaság és rend fogadott, csak nem minden ott volt, és úgy, ahogy.) De ez az ajándék lehetővé tette, hogy végre leüljünk, ketten legyünk, beszélgessünk, megpihenjünk, átgondoljunk, tervezzünk. Hogy hogyan is tovább. Mert bár közhelyesen hangzik, de tényleg új állomáshoz értünk. És csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk a lehetőséggel. Szeretnénk nem elrontani. 

D&D

2013. augusztus 24. szombat - Nehéz szavakba önteni, hogy mi is történt velünk aznap. Sokat készültünk rá, sok terv, ötlet, álom, szervezés és sajnos veszekedés, idegeskedés és újratervezés előzte meg ezt a napot. A nagyot - ahogy mondani szokták. 

Pénteken két különböző fővárosból (Domán Berlinből, én pedig Prágából) érkeztünk a harmadikba, ahol már egy betáblázott nap várt bennünket. Bettina, jóbarátunk és egyben személyi fodrászunk :-) már fél8-kor kinyitott a kedvünkért, szóval fél8-kor már a székében ültünk (volna, ha szokásunkhoz híven nem késtünk volna). Először engem, majd Dománt vette kezelésbe. Ezzel párhuzamosan Domán a T-Com szerződésének felmondását, én pedig a bringákat, és hát egy új sminkest intéztem, mivel mikor is derüljön ki, hogy az előzővel konkrétan elbeszéltünk egymás mellett, ha nem az esküvő előtt egy nappal... (Bár nem tudom, mit lehetett azon félreérteni, amit még emailben is leírtam neki többször feketén-fehéren...) Kitti, gimis jóbarátnőm és a polgári tanúm mentette meg a helyzetet, aki az utolsó pillanatban szerzett egy szupi sminkest, akinek tényleg sikerült eltalálnia a stílusomat (az előző sminkes próbasminkjével nem voltam elégedett). Szóval a végén még jobban is jártunk. Ez az isteni gondviselés :-)

Közben Alfonz csak ennyit tudott hozzászólni a fejleményekhez:

Délután késve, de három telidoboznyi süteménnyel végül elindultunk Somogyország felé. Este hatra odasiettünk a templomhoz, abban a hitben, hogy lesz mise, és hogy gyónhatunk. De mise sem volt, és gyónni sem gyóntunk akkor, és Zsoltinak, a kántornak épp közbejött egy temetés, szóval csak este fél 9-re tudott bejönni Somogyszobra, hogy elpróbálhassuk a kiválasztott énekeket a nászmisére. Mire hazaértünk, dühös szülők vártak ránk, akik úgy érezték, semmibe nem avattuk be őket, és a holnap egy katasztrófa lesz. Hát abban a pillanatban én is úgy éreztem. Mindenki mondta, hogy az esküvő előtt eljön egyszer egy mélypont, de nem gondoltam volna, hogy ez pont egy nappal előtte lesz...Azt hittem, ezt már elértük akkor, amikor Prágából kellett újraszervezni az egész bringaprojektet, mert kiderült, hogy a csávó, akitől eredetileg béreltük volna a 15 holland bringát, visszalép az üzlettől. Pontosabban mi léptünk vissza, mert lehetetlen feltételek elé állított bennünket. 

Hát így, ebben a "nyugodt" lelki állapotban tértünk "nyugovóra" a nagy nap előtt, hetedmagunkkal a házban (akkor már Domán édesanyja és nagymamája, valamint két volt egyetemi csoporttársam, Kinga és Balu is ott voltak, hogy másnap tudjanak segíteni a díszítésben.)

A nagy napon zuhogó esőre ébredtünk. Zuhogó esőre. Olyanra, ami nem úgy tűnt, hogy egyhamar el fog állni, és hát a felhők sem azt mutatták, hogy ez valaha is fel fog szakadozni. Reggel 8-kor csörgött a telefon Kaszóról, hogy akkor most kitegyék-e a székeket a polgári szertartás kinti helyszínéhez, vagy mi legyen. Gyorsan átautóztunk. Jött az újratervezés - már nem számoltam, hányadszorra. Az eredeti polgári helyszín álomszép volt, három régi tölgyfa által közrefogott pici réten, a díszítést pedig pont arra a tölgyfára álmodtuk meg, amely alatt az anyakönyvvezető asztala állt volna. Ez azonban egy ritkán használt terület volt, amely teljesen felázott, és hát megközelíthetetlenül sárossá vált - magassarkúval pedig különösen. Jó, akkor legyen a medence mellett. Addigra eláll az eső, ugye? Nem, délután újra nekieredt. Jó, akkor tegyük be, az étteremrészbe. És legyen ott az állófogadás is. Hol legyen ez a mécses? Hol a másik? Mennyi virág legyen egy vázában? Hogy rakják ki az ültetőkulcsokat? És az italokat? Gyors döntések, gyors helyzetek. De szerencsére sok-sok segítő kéz is, akik mindezt megvalósították. 

Szinte szédültem már az éhségtől, de nem volt időm enni, nonstop áradtak felénk a kérdések, aztán délfelé valaki megragadta a kezem, hogy most akkor Te velem jössz. Ez én (Domán, most már férj) voltam, utána jött a  Bettina. Mondta, hogy neki kell állnunk a készülődésnek. Bementünk a lakosztályba, amit az esküvői csomaggal együtt Kaszótól kaptunk, és elkezdődött a kényeztetés. Haj, smink és közben benyomtunk egy kis zenét, hogy lazítson. Sikerült. 

Negyed négy környékén megjöttek értem anyuék. Rég láttam anyut olyan szépnek, mint akkor. És nem(csak) a szép új ruha, a haj és a smink miatt. Láttam rajta, hogy anyai érzései és meghatódottsága végre felül tudott kerekedni az aggodalmakon és a félelmeken. Könny szökött a szemébe, és megölelt. Ez erőt adott. Elindultunk a templomba. A paplakban várt rám a Miklós, hogy gyónhassak. Jól tettük, hogy másnapra hagytuk a gyónást. Így valóban tisztább lelkiismerettel tudtam az oltár elé állni. Igazi feloldozás volt az egész napos idegállapotom után. Gyónás után még egy erőt adó ima Barbarával, a tanúmmal, és jött apu a csokrommal. Minden készen állt, hogy elinduljunk a templom felé. Vártuk a harangszót. 

Innentől minden irtózatos sebességgel történt. Még a több mint egyórás mise is úgy szaladt el, mint egy pillanat, aztán a gratulációk, a fotózás, a bringázás, a polgári, a vacsi, a játékok, a nyitótánc, a tortaszeletelés, a buli, és Dománék éjszakai meztelen csobbanása medencében .... És közben próbáltunk mindenkivel legalább két szót váltani, megköszönni, hogy eljöttek, megkérdezni, hogy jól érzik-e magukat, hogy mi újság velük...

Volt sok meglepi is. Például, hogy a gyerekkori hitoktatóm, a Pista bácsi (aki azóta már atya lett) kocelebrálta a nászmisénket, vagy hogy a Katika, aki az anyakönyvvezetőnk volt (édesanyja a mai napig szembeszomszédja  a szüleimnek, és tényleg konkrétan pólyás korom óta ismer), meglepetés verssel, Liszt-idézettel és egy nagyon személyes beszéddel készült. De kaptunk csodaszép meglepi-ajándékokat is. Domán anyukájától az egyik legszebbet. Már hónapokkal az esküvő előtt mondta, hogy kell neki egy fotó mindhármunkról, lehetőleg bringával. Gondoltam, csak be akarja kereteztetni. Aztán amikor visszaértünk Kaszóba a templomi esküvő után, akkor láttuk meg, hogy miért is kellett a fotó. Ott állt az anyakönyvvezető asztala mellett egy tűzzománckép, amin mi voltunk Alfonzzal, egy bringával és a Fernsehturmmal. Fehér Kornélia zománcművész készítette. "Együtt" a címe. 

A másik jó hír, hogy összejött annyi ajándékpénz, hogy el tudunk menni Hollandiába október elején :-) Hogy aztán ott is bringázhassunk, ha már az esküvőn nem jött össze sajnos. 

Az volt a baj, hogy nem voltunk elég kitartóak, pedig az idő megjött, amit rendeltünk, mert mikor kiléptünk a templomból, kisütött a nap! És a násznépből többen is készen álltak arra, hogy bringázzunk, hiszen ott állt mind a húsz darab kerékpár a paplak kertjében készen arra, hogy rájuk pattanjunk. De féltünk attól, hogy túl vizes az út, hogy túl hűvös lett, hogy, hogy, hogy.... Ezt kicsit sajnálom, hogy mégsem bringáztattuk meg a násznépet, de akkor ez tűnt a jó döntésnek. Mi ettől függetlenül bringáztunk. Három (vagy ki tudja hány) kamerás és még több tévés kolléga kíséretében :-) Ezúton is köszönet nekik a lelkes közreműködésért, és még nagyobb köszönet a Polaroid-fotókért.

Vannak rajta háromkirályok arannyal-tömjénnel-mirhával (ergo vízipisztollyal, strandlabdával és kacsaúszókkal), fotós és menyasszonya gentlepiggel, örömszülők cilinderben és fejkötőben, videósok hipszterkedve, hősszerelmes rózsával a szájában, elrejtett pocaklakó(k?) és sok-sok kacaj. Szponzorálta az MTV jelmeztára Vogyi és Andika jóvoltából :-)

És hát a szavak helyett legjobban a képek mesélnek. 2013. augusztus 24. egy kollázson. 

No, de ezzel a poszttal egyik, éppen az esküvőjére készülő ismerősömet sem akartam elkeseríteni, sőt, inkább erőt adni, hogy érdemes. És lehetséges. Még ezer kilométer távolságból is :-)

(De azért ha van rá pénzetek, szerződtessetek egy esküvőszervezőt...)

26 nap után egy nagy nap előtt - két nézőpontból

Domán - Berlin:

26 nap után végre elindulunk Alfonzzal, hogy újra megismerhessem a jövendőbelimet. :-) 

Igen, egészen más érzés így hosszú útra kelni, hogy tudom, hogy szombaton fiúból férjjé válok. Az érzéseimet nehéz megfogalmazni, de mindenképpen pozitív, bizsergető, kíváncsisággal teli. Ez a majdnem egy hónap különlét próbára tett mindkettőnket lelkileg és fizikailag is, és nagyon örülök, hogy vége, mert Alfonzt, az iskolát és a munkát nem volt könnyű egyedül megoldani. A háztartásról nem is beszélve. Sajnos, a mi hűtőnk sem magától töltődik újra. :-)

Egy szónak is száz a vége, még egy kör Alfonzzal a tó körül aztán reggeli egy söprés és 10:35-kor indulás :-)

Dóra - Prága:

26 nap után én is útra kelek :-) Kemény 26 nap volt, nagyon elfáradtam, bár máshogy, mint Domán. Nekem nem kellett sem a háztartásról, sem az ennivalómról, sem pedig Alfonzról gondoskodnom. Minden nap háromszor kaptunk enni a menzán (ami legtöbbször nem volt annyira jó), programokkal halmoztak el bennünket, és közben minden délelőtt az egyetemen ültünk, és elég intenzíven csehül tanultunk. 150 külföldi diák a világ minden részéről, egy koliban. Gondolhatjátok, mi volt itt....

De mindenki elfáradt a végére, kicsit mindenki vágyik már haza, és talán én vágyom haza az egyik legjobban, hiszen vár ránk a nagy nap :-) Ami nem kevés energiámat emésztette fel itt sem, hiszen állandóan szervezni kellett valamit, barkácsolni, csinálni, telefonálni, válaszokat kicsikarni, félreértéseket tisztázni, B-terveket gyártani, krízishelyzetet elhárítani, a rokonok lelkét ápolgatni. Dománnal a napi skype-kommunikációnk szinte csak az esküvőszervezés részleteire korlátozódott, másra nem maradt energiánk. Skype után mindketten hullafáradtan zuhantunk az ágyba- egymástól sokszáz kilométerre...

Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam mellette lenni, amikor először ment az iskolába, amikor megtudta, hogy sikerült a nyelvvizsgája, amikor először ment hospitálni az óvodába, amikor az első háziját írta. Ezek most kimaradtak. Sok mindent kell bepótolnunk. De mindezekért kárpótol a nagy nap, ahol szinte mindenki ott lesz, akit szeretünk, és aki fontos nekünk. És ez a legfontosabb. Hogy együtt ünnepelhetünk Veletek. 

Most pedig irány a Karolinum. Mindjárt kezdődik a nyári egyetem zárókoncertje. Utána pedig, ha az Orangeways is úgy akarja, péntek hajnalban már Budapesten leszek. 

Nyelvvizsga

Sokszor megfordult a fejemben az elmúlt 4-6 évben, hogy majd kéne egy nyelvvizsga. Azt nem tudtam, hogy hogyan és mikor, egy valamit tudtam, hogy nem németből fogok, és erre tessék! :-)

Mondhatnám, hogy végre sikerült ez a fránya nyelvvizsga és stb. De akkor hazudnék. Márpedig nem szívesen hazudok. Ha beleszámítjuk az otthoni 9 hetes nyelvkurzust, akkor összesen 9 hónapot tanultam összefüggően németül. Volt hol nehezebb, hol könnyebb periódusa. Ha jól emlékszem, 3szor raktuk arrébb az időpontot a naptáramban, mire sikerült jelentkeznem rá. Most gondolhatjátok, hogy biztos azért sikerült ilyen gyorsan, mertanyanyelvi környezetben voltam, és így sokat kellet németül beszélnem. De ez így nem igaz, csak jól hangzó frázis. A napjaim kb. 85%-ban magyarul beszéltem, és az, hogy itt vagyunk lassan egy éve, nem azt jelenti, hogy ragad az emberre a nyelvismeret. Igazi anyanyelvi környezetben csak 2 hete vagyok, amikor is elkezdtem az iskolát, ahol tényleg mindenki német, és az oktatás is németül folyik. Ez az elmúlt két hét sokkal nagyobb lecke volt, mint az elmúlt 9 hónap :-)

De térjünk vissza a tárgyhoz. Azt nem mondanám, hogy perfekt lettem, hiszen még most is napjában többször kell a szótárt használnom, és még mindig át kell gondolnom, hogy most ha passzív van akkor Particip II-ben vagy Infinitivben van az ige:-) De legtöbbször azért sikerül eltalálnom :-) Örülök neki, hogy sikerült a nyelvvizsga, és hogy növelem a magyar diplomás fiatalok számát, akik elhagyták az országot :-) Ja merthogy igen, ezzel a diplomámat is meg kapom végre. Ami szerintem Anyunak és Apunak nagyobb öröm, mint nekem, mert legalább végre pont került egy fejezet végére, még ha sokáig tartott is.

Praha tři: egy sörgyár, egy testvérpár és egy földig rombolt falu

1942. június 10-én éjjel a német hadsereg a földig rombolt egy cseh falut. Előtte azonban az összes 15 évnél idősebb férfit kivégeztek, a nőket és a gyerekeket pedig koncentrációs táborba szállították. Azokat a gyerekeket pedig, akik alkalmasak voltak a "germanizálásra" (értsd: kék szemük és szőke hajuk volt) német szülőkhöz örökbe adták. Így 17 gyerek élte túl a mészárlást. Mert mészárlás volt. A férfiakat olyan gyorsasággal végezték ki, hogy még arra sem volt idő, hogy a már halott embereket elvigyék az osztag elől. Az újonnan érkezőknek a már halott rokonokon, ismerősökön, szomszédokon kellett keresztülgyalogolniuk a vesztőhelyhez. A falut a mészárlás és a deportálás után felégették, majd felrobbantották. A német katonák még a temetőt is kiásták, a sírköveket pedig egy új kaszárnya építéséhez használták fel. És mindezt azért, mert (téves) információk szerint az itt élő Horák család volt a Reinhard Heydrich (SS-főtiszt) elleni merénylet egyik fő szervezője. Ezért kellett az egész falunak lakolnia.

Ez Lidice. 1946 óta nemzeti gyászhely. A falu helyére egy múzeumot emeltek, és befüvesítették. Gyönyörű és csendes hely. Olyan szép és zöld, hogy szinte képtelenség elhinni, hogy 70 évvel ezelőtt itt ilyen mészárlás volt. Pedig volt, és ez a mai napig bántja a cseheket. 

Prágába jönni ezért is volt kihagyhatatlan lehetőség: hallani a nyári egyetem és egyben a Károly Egyetem bohemisztika tanszékének vezetőjét, ahogy próbálja elmondani nekünk Lidice történeté, és közben észrevenni, hogy a 60 felé járó, őszes maciember a könnyeivel küzd. Ez máshol nem adatik meg. 

Na jó, ennél azért vidámabb helyeken is jártunk. Sőt, Lidicét leszámítva tulajdonképpen csak vidám helyeken jártunk. Az első két hétben konkrétan annyira fullos volt a program, hogy már inkább annak örültünk, ha nincs semmi. Ha csak úgy lehet lenni. Még akkor is, ha 40 fok van a tizediken a szobában.  

Én a legjobban Plzeň-re vártam. A városból őszintén szólva nem túl sokat láttunk, mert előtte voltunk Švihovban is, ahol megnéztük azt a várat, ahol a "Tří ořišky pro Popelku" (németül: Drei Haselnüsse für Aschenbrödel) című "csodafilmet" forgatták német-cseh kooprodukcióban 1973-ban. Németországban akkora siker lett ez a film, hogy karácsony előtt nemcsak az egyetemen, a szünet előtti utolsó órán nézhettük meg, de legalább hatszor leadták az ARD különböző adóin is....És teszik ezt 1963 óta minden karácsony előtt. Popelka a német "Reszkessetek betörők".

De a sörgyárat, amiért tulajdonképpen én is (és oly sokan másik is) Plzeň-be akartak menni, láttuk! Egy másfél órás túrán vezettek végig bennünket a palackmosótól kezdve a hordókig mindenhol. Aznap senki nem gondolt arra a negyven fokos hőségben, hogy fázni fog, a sörgyár pincerendszerében mégis majd szétfagytunk. Kint 38 fok, lent 8. Kicsit durva volt a váltás. No, de megkaptuk jól megérdemelt jutalmunkat, egy kisebb korsó szűretlen, frissen a hordóból csapolt Pilsner Urquellt :-)

A másnap nem volt ennyire vidám. Stará Bolesláv és Brandýs nad Labem városát látogattuk meg, ahol a hagyomány szerint Csehország védőszentje, Vencel született (igen, róla nevezték el Prága egyik legnagyobb bevásárlóutcáját), és itt is halt meg. A kisvárosban öt templom van egymás mellett, az egyik kriptájában őrzik Vencel földi maradványait. Vencelt egyébként a legenda szerint testvére, Boleszláv ölte meg. A történet azért szimbolikus, mert Václav és Bolesláv ugyannak a névnek a nyugati és a keleti változata, és testvérpár történetében és harcában kvázi Kelet győzte le Nyugatot, ezzel is jelezve és szimbolizálva Csehország akkori Kelet felé fordulását. 

Aztán az egyik délután Zeman köztársasági elnök urat is meglátogattuk a rezidenciáján, Lány-ban, bár ő "sajnos" pont nem tudott "fogadni" bennünket fogműtétje miatt. Aznap ez volt a helyi Blikk címlapján. Masaryk viszont már nem tudott elmenekülni előlünk. Családi sírjuk Lány-hoz nagyon közel van. Masaryk tisztelete még mindig elképesztően nagy Csehországban, hiszen a köznép szerint ő volt az, aki végre "megszabadította" a cseheket a Habsburgoktól azzal, hogy megalapította az első Csehszlovák Köztársaságot. Prágában lépten-nyomon Masaryk utcába és emléktáblákba botlik az ember, és róla nevezték el a Brno-i egyetemet is. 

És persze nemcsak a kirándulásokon tanulunk sokat Csehországról, hanem az órákon is. Most már tudom például azt is, hogy miért pont 1357. július 9-én, 5 óra 31 perckor kezdték meg a Károly-híd építését. Aki kitalálja, annak majd jár egy csoki. Vagy sör. Hajrá, lehet találgatni :-) és guglizni nem ér!

Praha dvě: Otčenáš, avagy az első mise csehül

Tulajdonképpen ez nem is az első cseh misém volt, hanem a második, hiszen múlt vasárnap is voltam a templomban. Alig tízpercnyi sétára a szocreál "csodakollégiumonktól" ott van az igazi csoda :-) egy a X. századból származó bencés kolostor, gyönyörű, nagy parkkal, Orangerie-vel, fasorokkal, virágokkal és sok-sok kutyáját sétáltató kutyatulajdonossal. (Ilyenkor hiányzik csak igazán Alfonz.)

Bár a kolostor a X. századból származik, a templom már barokk stílusban épült a XVIII. században. Gyönyörű, bár a barokk őszintén szólva nem a kedvencem. Ennek ellenére jó érzés betérni ide vasárnaponként a forróság és a város zaja elől. Annak ellenére, hogy a templom Prága hatodik kerületében van - ami elég központi fekvésűnek számít -, mégis csend és nyugalom van itt. Pont az, amire egy hét nonstop nyelvtanulás és kirándulás után szüksége van az embernek. 

A cseh mise jobban hasonlít a magyarra, és sokkal hagyományosabb mint a berlini. Itt újra imádkoztam például a "Gyónom a mindenható Istennek"-részt, és minden vasárnap mondják az apostoli hitvallást is, ami Berlinben ad hoc-módon fordul csak elő. De ami legjobb, hogy a kirakott énekeskönyvek elején a liturgia egész szövege ott van csehül, sőt az aktuális olvasmányt, szentleckét és evangéliumot is kinyomtatják, így mindent együtt tudok olvasni a felolvasókkal, és nyilván sokkal többet is értek belőle, mintha csak hallanám. 

Múlt vasárnap még nagyon nehéz volt lélekben is részt venni a misén, mert hiába a liturgia egyetemessége, azért a nyelv elég komoly korlátot jelent. Egyszerűen nem tudtam nem a szövegben rejlő nyelvtani szerkezetekre figyelni, illetve néha az utazás előtt a Domántól kapott zsebszótáramat elővenni, ha valamit nagyon nem értettem. Múlt héten még inkább a cseh nyelvet élveztem, mint magát a szentmisét. Kicsit újra úgy éreztem magam, mint 2009-ban az Erasmus-félévem alatt Lipcsében az első szentmiséken. Akkor tanultam meg fejből a Vaterunsert és más imákat, mert úgy éreztem, hogy együtt kell mondanom a többiekkel, nem elég, ha csak magamban magyarul mondom, hogy "Miatyánk...". Most ugyanígy vagyok az "Otčenáš"-sal. 

Otče náš, jenž jsi na nebesích,posvěť se jméno tvé.

Přijď království tvé.

Buď vůle tvá jako v nebi, tak i na zemi.

Chléb náš vezdejší dej nám dnes.

A odpusť nám naše viny,jako i my odpouštíme našim viníkům.

A neuveď nás v pokušení,

ale zbav nás od zlého.

Amen.

A héten már jobban oda tudtam figyelni magára a misére is, és együtt tudtam mondani a többiekkel az "Otčenáš"-t. Jó érzés volt. Bár azért be kell, hogy valljam, mégiscsak az anyanyelvemen, azaz magyarul az igazi: "Miatyánk".