A szomszéd árama mindig zöldebb - Népszabadság

Nagyjából egy hónapot feküdt a fiókban ez a tudósítás, de a végén azért csak megjelent. Nyomtatásban is :-)

Nemes Dóra tudósít Berlinből:

Az átlagember fizeti a zöld átállás számláját
2012. december 5. Népszabadság

A Mikulás hozta.

Az első lendület

Ma volt az utolsó munkanapom. Két hónap után most először nem kell majd (szombaton is) fél 3-kor kelnem :-) El sem hiszem. 

A Berliner Morgenpost egyik ingyenes hétvégi kiadványában találtam meg a hirdetést, hogy hajnali műszakra újságkihordót keresnek. Ez úgy 10 nappal a kiköltözésünk után lehetett. Már Budapesten is gondoltam rá, hogy valami hasonló munkával kéne kezdenem, mivel az otthoni német nyelvkurzus -sajnos - nem sokat ért. (A Goethe Intézet nyelvkurzusát erősen NEM ajánljuk.) Szóval ebben a munkában nem kell sok nyelvtudás, de nem is lesz milliomos az ember. 

Október elején kezdtem el dolgozni, volt egy hét betanulás -nem túl nehéz- aztán a következő héten máris élesben ment a dolog :-) Prenzlauer Bergben, a Bornholmer Strassei S-Bahn megállónál volt az enyém hat utca. Naponta úgy 180 újságot hordtam ki pont ott, ahol egykor a berlini fal állt. (Az S-Bahn megállóhoz vezető hídra akkoriban elvileg fel sem lehetett menni. Én nem is értem, hogy közlekedtek akkoriban az emberek.)

2 hónapon át hajnali fél 3-kor keltem, és kb 6 vagy fél 6-ig dolgoztam heti 6 napot. Nehéznek nehéz volt, nem csak nekem, hanem a Dórának is. De most már túl vagyunk rajta, és ez is csak erősítette a kettőnk kapcsolatát.

Táncoló focisták - avagy ahogy egy nő fotózza a Nationalmannschaftot

Először a Süddeutsche Zeitungban olvastam Regina Schmekenről: egy fotóművész, aki évtizedek óta dolgozik Németország egyik legnívósabb napilapjánál, és közben állandóan művészi projekteken töri a fejét. 

Maga a nő, a művész érdekelt a legjobban, hogy mégis milyen új dolgot tud kihozni Németország egyik "legagyonfotózottabb" témájából, a fociból. Az a nő, aki már elképesztő fotókat produkált a Müncheni Nemzeti Színház táncosairól illetve a pekingi olimpia rúdugróiról. 

Nem csalódtam. Regina Schmeken az egész meccset, mint egy félig-meddig spontán, de mégis szabályozott keretek között zajló tánckoreográfiát értelmezte. Megmutatta, hogy a foci szép. És nem(csak) a focisták. 

A táncoló nemzeti tizenegy

2012. november 22. Magyar Múzeumok Online

Kishajó az álmok tengerén

Szép novemberi őszi nap volt. Kedd általában a mi napunk, mármint Alfonzé és az enyém. Domán fél 2-ig a Volkshochschuléban, nekem viszont csak 8-tól 10-ig tart a cseh órám, utána (ha nincs más elintéznivalóm a könyvtárban vagy a tanszéken) irány haza, póráz Alfonzra és irány a tó. A fehér, azaz a Weissensee.

Ősszel csodálatos a tó, különösen, ha süt a nap, és ez az ősz emiatt volt igazán szép, mert rengeteget sütött a nap. Amikor pedig sokat süt a nap, az őszi falevelek is sokkal szebbek, színpompásabbak. (Ebből már van egy gyönyörű példányom , ugyebár, amit eljegyzésünkre kaptam Domántól :-) )

Szóval ott tartottam, hogy hazaérünk, és irány a tó. Alfonz a parkig alig bírja ki, húzza a pórázt, próbálom persze féken tartani, és megfordulni vele, ahogy azt a kutyasuliban tanultuk, de mindhiába... Ilyenkor semmi sem használ. Alig várja, hogy a park széléhez érjünk, elengedjem, leültessem, és amikor kimondom a varázsszót, hogy "Futás!", se nem lát, se nem hall, csak fut, mint akit egy hete csak kétméteres pórázon tartottak...

Ilyenkor nekem is van egy kis időm magamba szállni, gondolkozni, rendszerezni, elmélázni. Ide már nem hallatszanak be az autók (csak néha a villamos csilingelése - fantasztikus, hogy Berlinben az új villamosok is csilingelnek), hallani a madarakat, a gyerekeket a játszótéren és a kutyás gazdikat, akik éppen nevelni próbálják kedvencüket (én általában nem próbálkozom ilyenekkel, úgyis csak a Domán az "Isten" Alfonz számára...).

Aztán néha látni csodákat is itt. Mint ezen a novemberi sétán.

Egy kishajó az álmok tengerén.... Rögtön eszembe jutott Szécsi Pál klasszikusa, a "Kósza szél". 

Az ilyen pillanatokért szeretem a délelőtti sétákat Alfonzzal.

Kár, hogy a bácsi azonnal kivette a vízből a hajót, amint meglátta Alfonzt....

Az első kiállításkritika

Mindenhonnan ez a plakát nézett rám, és a hívogató cím: Geschlossene Gesellschaft.

Mindig is érdekelt a fal előtti berlini művészet, különösen a keleti, és a Berlinische Galerie kiállításai még soha nem okoztak csalódást nekem, így tudtam, hogy ide el kell menni, és hogy erről írni kell. Amikor a Bosch-ösztöndíjjal voltam Berlinben, írtam már néhány kiállításkritikát a Magyar Múzeumok Online-ra, így újra felkerestem a Mariannt, a főszerkesztőt, hogy érdekelné-e a téma. És nagyon is érdekelte. Így indult el a lavina. 

Amikor megnézek egy kiállítást, egyszerűn meg kell vitatnom - legalább magammal, hogy mit láttam. Egyszerűen jó írni róla. Jó kiállításokról meg különösen jó írni. Azóta nyitott szemmel járok a városban, és keresem az újabb "áldozatokat", ahová elmehetek, és amiről érdemes lenne írni. 

Na, de itt az első: 

2012. október 24. Magyar Múzeumok Online 

Egy bezárt társadalom zártkörű társasága

Online olvasható itt

Ennek így kellet lennie

A mai nap volt az utolsó igazán vénasszonyok nyarának beillő nap. El sem akartuk hinni, tekintve, hogy a megelőző napokban folyamatosan esett. Lényeg, hogy ma 20 fok napsütés volt. Egy átlagos vasárnapnak indult reggeli aztán kicsit késve sikerült oda érnünk a templomba is. Utána haza ebéd, kávé kis csokival :-).

Aztán indult a szokásos "tó" körüli sétánk. Mivel ugye meleg volt, meg a nap is lemenőben volt, ezért leültünk egy kicsit a fűbe beszélgetni. Persze Alfonz miatt ez  kicsit nehéz volt, de azért jól viselkedett. Ahogy alakult a kis beszélgetésünk, persze hogy-hogy nem, megint a leendő esküvőnkről volt szó. -ami azért vicces számunkra, mert azt tudtuk, hogy szeretnénk összeházasodni, de én még nem tettem ez ügyben semmit- De ma megint megkaptam azt a kérdést a Dórától, hogy mikor kérem már meg a kezét, hogy ne csak "jelben beszéljünk az esküvőnkről. Deswegen gyorsan kerestem egy szép őszi falevelet, elé térdeltem és feltettem azt a kérdést, hogy hozzám jönnél e feleségül! Persze a könnyek előbb gördültek ki a szeme sarkából mint ahogy kimondta volna a választ, de sejtettem, hogy mit fog mondani.:-) Így hát 2012 október 21 délután 3/4 6-kor megtörtént a lánykérés mindenféle különleges eseményt mellőzve.

Persze nagy volt a meghatódottság és az öröm is bennünk, miután felfogtuk mindketten, hogy nem tréfa az egész.

Szerettünk volna koccintani utána, de mivel csak kutyasétáltatásra indultunk, nem volt nálunk a "kakis zacsin" és a pórázon kívül semmi ezért nem sok esélyt láttunk arra, hogy ez sikerülhet. És mégis találtunk 4 Eurót a zsebünkben, ezért gyorsan vettünk két forralt bort, és még a lemenő nap utolsó fénysugaraiban sikerült koccintanunk. Azt hiszem, ez a lánykérés így  biztos emlékezetes marad a számunkra!

Dióhéjban így történt :-)

Én így láttam

Egyikünk sem így tervezte. 

Sejtettem, hogy Domán szervezkedik valamit, mert közeledett az évfordulónk, és azt is mondta, hogy bosszantja, hogy konkrétan tőlem kell pénzt kérnie (mivel még csak egy bankszámlánk, és bankkártyánk van, ami persze nálam van ;-))

Szóval egyik nap elém állt, hogy adjak neki 200 eurót, amire én csak annyit válaszoltam, hogy nekem nem kell ilyen drága gyűrű. No, erre jött a sértődöttség, hogy engem nem lehet meglepni...

Azért csak sikerült...

Ilyen lánykérésre nem számítottam. Csak egy kutyasétáltatásnak indult egy átlagos, bár az átlagosnál naposabb őszi vasárnapon. Mivel szép idő volt, leültünk a partra, és elkezdtünk beszélgetni. Úgy mindenről. És - mint általában mindig - az esküvő is szóba került. Amiről mindig csak úgy szoktunk beszélni, hogy "ha egyszer lesz, akkor milyen lesz". Erre feltettem a kérdést, hogy " és mikor lesz már olyan, amikor nem csak teoretikusan fogunk erről beszélni. Mikor kéred meg a kezem?"

Erre Domán kifakadt, hogy meg akart lepni, de hogy nekem még egy gyűrűt sem lehet venni anélkül, hogy tudnék róla, semmit nem tud szervezni anélkül, hogy ki ne találnám. Hogy engem nem lehet meglepni. Pedig akkor és ott tényleg meglepett. Letérdelt elém, és mint a hülye romantikus amerikai giccsfilmekben, a lemenő nap sugarainál megkérte a kezemet, és mivel már nem akadt a keze ügyébe, és szép őszi sárga falevelet adott nekem - gyűrű helyett. 

Nem gondoltam, hogy sírni fogok. Nem is akartam, de mégis valahogy kellett. Bár a választ mindketten tudtok, valahogy komolyan, tudatosan még sosem mondtuk  ki, hogy mi menyasszony és vőlegény vagyunk. 

Pedig azóta azok vagyunk :-)

U.i.: Domán az egészben azt bánta a legjobban, hogy "csak a hülye HTC" volt ott nálunk, és nem tudott szuper képeket gyártani az Iphone-jával. Hát így. Minden azért nem lehet tökéletes :-)

Az első igazi mise :)

Eltelt egy hét,újból elindultunk,-természetesen kis késéssel- a templomba. Ez most már katolikus, tudjuk mivel előző nap voltunk ott és meg is érdeklődtük, személyesen mikor hogy stb. van a miserend.
A templomot leírni nehéz elsőre, nekem tetszik, mert egyszerű, praktikus de mégis hatalmas méretekkel rendelkezik.
Itt a link a templomról akit jobban érdekel.

http://www.st-josef-weissensee.de/home

A mise után szokás, hogy a hívek megvárják a papot a templom előtt. Ezután kijön a pap és mindenkivel vált egy két szót. Hozzáteszem itt nem kell a következő misére felkészülnie, mert vasárnap itt csak egy mise van.
Szóval, mikor odaért hozzánk Kraus atya, akkor elmondtuk, hogy kik vagyunk, mért vagyunk itt, mármint Berlinben, és hogy szeretnék előáldozni, és bérmálkozni is az esküvőnk miatt. Az atya első reakciója az volt, hogy csak ne augusztusban, mert akkor ő nem ér rá.:) Megnyugtattuk, hogy Magyarországon szeretnénk házasodni.

A mai mise után volt egy "kis" agapé amire minket is beinvitált az atya, ráadásul nem csak mondta, hogy menjünk be, hanem Ő maga kísért el minket, sőt bent "elcsitította a népét" és mindenkinek bemutatott bennünket. Amin mi meg jól meglepődtünk.:) A legviccesebb az volt, hogy a mellettünk álló házaspár, miután elmondta az atya a mondandóját közölték velünk, hogy ők is magyarok! :)

Így történt a mi kis első berlini misénk.

Ja és nem utolsó sorban ma volt a szülinapon is. Így az otthoni gulyás leves muffin mellé ez is szép kis ajándék volt.

Két szék, egy asztal...

Az első reggeli egy majdnem normális asztalnál teljesen normális székeken ülve. 

Vége a földön, matracon ülős korszaknak! Clemens és Kamilla jóvoltából :-)

Canossa-járás az internetért...

Nem gondoltuk, hogy ennyire nehéz lesz internetet szerezni, mint amennyire az volt..

Domán még a kiutazásunk előtt viccelődött anyuval (amikor az azon aggodalmaskodott, hogy hogy fogja megtudni  hogy rendben megérkeztünk-e, és minden rendben van-e), hogy "ne aggódjon, két hétig nem is hall rólunk, mert addig biztosan nem lesz internetünk." Hát majdnem igaza is lett. 

A Canossa-járás első köre az volt, hogy (internet híján) személyesen kellett végigjárnunk az összes szolgáltatót, és begyűjtenünk az ajánlatokat. Szerencse, hogy a legtöbbnek van/volt üzlete a környéken. 

A Canossa-járás második köre az volt, amikor kiderült, hogy a társasházba, ahol a lakást béreljük, sajnos nincs bevezetve a kábeles net, így az olcsóbb ajánlatokat buktuk. Minimum 25 euróban kell gondolkodnunk havonta...

Aztán amikor végre elköteleztük magunkat a Vodafone-nál, kiderült hogy nem elég, hogy a bekötésig úgy 2-3 hetet kell várni, de ez a két-három hét csak a szerződéskötéssel veszi kezdetét, amihez viszont német bankkártyára van szükségem, amire viszont még egy hetet várni kellett. 

Aztán amikor végre volt bankkártya, megvolt a lakcímkártyaszerű bejelentkezős papírunk, megkötöttük a szerződést, és vártuk a postát (itt MINDENT postán küldenek ki... jó, mondjuk így tartják életben ezt a szakmát). Szóval amikor elvileg már több napja meg kellett volna érkeznie a modemnek, akkor úgy döntöttünk, bemegyünk a Vodához, és rákérdezünk, hogy mégis mi van. 

Jól tettük. Kiderült, hogy a csomagküldő szolgálat már rég kivitte a címre a csomagot, de mivel nem talált otthon minket (ez mondjuk képtelenség, hiszen direkt a csomag miatt mindig otthon maradt az egyikünk, de mindegy....) szóval mivel elvileg nem találtak otthon minket, ezért leadták az egyik csomagátvevő helyen. Erről ugyan egy értesítést kellett volna dobnia a postaládánkba a futárnak, de hát "es tut mir leid", és tehetek panaszt. 

A vodafonos csávó nagyon segítőkész volt, mivel nekünk ugye nem volt internetünk, ezért mindent kiderített nekünk, a csomag számát, az átvevő pont helyét, nyitvatartását, és még egy Google Maps-térképet is nyomtatott nekünk. (Addigra egyébként már megismert bennünket, annyit voltunk nála internetügyben. Most is köszön, ha épp kint cigizik az üzlet előtt...)

Szóval végre, kezünkben a csomag számával, és az átvevőpont címével, elindultunk beszerezni a modemet, annak a reményében, hogy ma este már skype-olhatunk a szüleinkkel. 

(Addig egyébként vagy a könyvtárban neteztünk, vagy az utcán loptuk a netet, kódolás nélküli forrásokból...)

Ezen a fotón még nagyon örülök a csomagnak. Amikor azonban hazaértünk, rövid időn belül kiderült, hogy az internet "beindításához" vonalas telefonra van szükség.... Vonalas készülékünk meg ugye nem volt. Mindketten remek hangulatban voltunk ezután. 

No, mindegy, végső elkeseredésünkben a szomszédokhoz fordultunk, akiket akkor még alig ismertünk. Egyikük (egy francia nő) volt azonban annyira extrajófej, hogy odaadja (örökbe) nekünk a régi vonalas készülékét, amit már nem használ. Igaz, recseg-ropog benne minden (kontakthibás), de arra jó volt, hogy regisztráljuk a netet, és 2012. szeptember 27-én végre lett internetünk, nem az utcán ácsorogva kellett elolvasnunk az emaileket, és végre elkezdhettük az álláskeresést Dománnak :-)

Az első mise....

Az első misénk Berlinben. Végre sikerült egy a közelünkben lévő templomot találnunk, aminek nagyon örültünk, mert már két hete nem voltunk templomban. Csakhogy amikor bementünk a templomba, láttuk, hogy itt valami nem oké :) Ez egy evangélikus templom volt! Szépen végig ültük, aztán hazafelé megbeszéltük, hogy legalább ilyet is láttunk, de azért nem volt az igazi. :)

Jól megfúrtuk

Süniről már hallottatok. A punk, aki magyar és 17 vagy hány éve él Berlinben, van egy német felesége és egy  Puskás Ferike nevű macskája. 

Na, volt olyan extrajófej, hogy kölcsönadott nekünk egy fúrókészletet :-)

Már otthonról is hoztunk polcokat (amiket Domán még az előző albérletében használt), meg itt is meglátogattuk svéd testvéreinket a nagy kék dobozban. ( Itt négy nagy kék doboz is van, az egyik egészen közel, abszolút bringatávolságra.)

Na de a lényeg a lényeg, hogy polcaink már voltak, dolgaink is bőven, amiket a polcokra pakoltunk volna, de fúrónk még nem. Sünit először csak arról kérdeztük, hogy szerinte hol lehetne günstig fúrót bérelni, erre mondta, hogy günstig sehol, inkább kölcsönadja.

A nappali

Az előszobafal

Így lett az íróasztal felett könyvesrész, az előszobában gardróbfal és a fürdőben tükör. Alakulunk. Lassan, de szépen.
Süninek pedig cserébe odaadtuk az egyik csomag túró rudit, amit még a Lóriék hoztak, amikor jöttek Berlinbe. Na, ez volt az igazi önfeláldozás...

Süni, a punk

Éppen első meghitt Weissensee-parti sörözésünkön voltunk túl, amikor odamegy Dománhoz egy ötvenes fószer, elkezdi simogatni Alfonzt, és magyarul beszél hozzá. "Milyen szép kutyus vagy!" Domán nem akart hinni a fülének. Visszakérdezett: "Te tényleg magyarul beszélsz, jól hallom?" Teljesen ki volt bukva, hogy még egy hete sem vagyunk itt, de máris magyar emberrel találkozunk. 

Süni (mint ahogy később kiderült, hogy így hívják) szintén megörült nekünk. Bár rohannia kellett, de megadta a telefonszámát, és kapásból meghívott bennünket a szombati koncertjükre Schönebergbe (ez egy berlini városrész), a Drug Store-ba. Csak annyit, mondott, hogy kemény bandában játszik, és hogy most ünnepli a klub a negyvenedik szülinapját, szóval nagy buli lesz. Később SMS-ben elküldte a pontos koordinátákat, aztán legközelebb ott találkoztunk vele. Nem tudtuk, hová megyünk... Mikor megérkeztünk (úgy negyvenöt perc bringa után, hiszen még nem volt bérletünk...), egy lepukkant lépcsőház bejáratánál úgy 30 punk füstölgött, és ivott a földön ülve (mi akkor már majd megfagytunk, ezek meg egy szál pulóverben. na mindegy.) Aztán felmentünk. Szinte egyből megláttuk sünit, aki a többiekhez képest a kihidrogénezett hajával, a tetkóival meg a piercingjeivel egész konszolidáltnak tűnt a felborotvált fejű, fellakkozott, kisminkelt, széttetovált alakok között. A hely bűzlött, és hangos, mégis tetszett valahogy. Egyrészt talán azért, mert akartam, hogy tetsszen. Ez volt az első berlini bulink, nem engedhettem, hogy rossz legyen.. Másrészt pedig azért tetszett, mert tényleg különleges volt. Főleg miután Süni röviden elmesélte a hely sztoriját, hogy itt már a fal leomlása előtt is punkot játszottak punkoknak, és mindig is punk klub volt, és nagy hagyománya van itt a buliknak. Ők is rendszeresen játszanak itt, a No Exit nevű bandával, amiről később kiderült, hogy elég híres, és hogy mondhatni, ők voltak az est egyik fő attrakciói. 

Süni - mondanom sem kell- mindenkit ismert a klubban. Folyamatosan jöttek hozzá az emberek, hogy megkérdezzék, mi újság, de azért két "wie geht's" között jutott szusszanásnyi ideje arra is, hogy elmesélje, hogy TF-t végzett (egykori csoporttársai közül többen is tanították a Dománt...), hogy a Hernádi (MOL vezig) az egyik gyerekkori legjobb barátja, és hogy amikor a Tankcsapda Berlinben koncertezik, akkor nála alszanak. Sőt, egyenesen ő szervezte az első berlini koncertjüket. 

Mindemellett pedig szociálpedagógusként (vagy mi) dolgozik egy gyerekközpontban, ahol viselkedészavaros gyerekekkel foglalkoznak. 

Elég színes képet adott magáról, és elég sokat beszéltünk, de ez a mintegy háromórás beszélget sem volt elég ahhoz, hogy kihúzzuk a koncertig (mint később kiderült hajnal 2-3 körül kerültek sorra...), így csak egy Youtube-videóval vigasztalódhattam. Viszont megígértük, hogy legközelebb mindenképpen meghallgatjuk őket. 

U.i.: a koncertek alatt begyűjtött vizuális élmény feldolgozása nálam heteket vett igénybe. A ruhák azonnali kimosásra szorultak, a bőrkabátomat pedig hetekig szellőztettem.

Valahogy mégsem volt az az érzése az embernek, hogy ezek az emberek csövesek. A punkok (legalábbis az idősebb generáció tagjai) nem csövesek, mint otthon. Van egy punk arcuk, amikor úgy öltöznek, úgy állítják be a hajákut stb. De van egy civil arcuk is, amikor polgári foglalkozásuk van, amikor családfenntartók, amikor viselkedészavaros gyerekek nyavalyáit hallgatják egész nap, és még a macskájukra is jut idejük. Mint Süninek Ferikére. Puskás Ferikére.

A "White Ocean"

"White Ocean", azaz Weissensee. Sara-tól, a csoporttársamtól hallottam először, hogy így hívják a berliniek a tőlünk mintegy 5 perc sétára található tavat. 

Amikor lakást kerestünk, az ár mellett talán az volt az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy a közelben legyen zöld, legyen park, ahol Alfonzzal sétálni tudunk, 

Hát sikerült egy cc. 21 hektáros park mellé költöznünk: Park am Weissen See

Ez egy mesterségesen kialakított tó, amelynek partján a 19. században még egy kastély állt - tánc- és bálteremmel, étteremmel, és hasonlókkal. Aztán ez 1919-ben leégett. Eleinte nem sokan laktak a tó környékén (Berlin még nem nőtte ki magát ekkorára, mint amekkora most), így csak később, ahogy beépült a tó, támadt igény arra, hogy közpark legyen a Weissensee körül. A szabadtéri strand például 1912-ben nyitott. Azóta lehet itt minden nyáron (sőt tulajdonképpen bármikor és bárhol) fürdeni. A második világháború után pedig zenepavilon és szabadtéri színpad is épült. A játszóterek pedig azóta is folyamatosan épülnek. Az egyik oldalon egy elég nívós étterem (a Milchhäuschen, azaz "tejesházacska"), a másik oldalon a strand, középen pedig egy szökőkút van. Körülötte pedig mindig sok-sok ember, ragyogó napsütésben és zuhogó esőben is... (A berliniek furcsa szokása, hogy szinte tudomást sem vesznek az időjárási körülményekről.)

Ez a mi "Kiez"-ünk, szép berliniesen fogalmazva. 

Berlin-Weissensee. 

Negyvenéves Döner az MTV-nek

Épp a falfesték színéről vitáztunk az OBI-ban, amikor láttam, hogy egy magyar szám hív a magyar mobilomon. Először kinyomtam. Gondoltam olyasvalaki lehet, aki nem tudja, hogy már kint vagyunk (hisz akkor még csak két napja költöztünk ki). De aztán nagyon kitartó volt az illető. Kiderült, a Bogi az a tévéből. Éppen csak hogy kibontottuk, és kiürítettük az első dobozokat, máris megbízás jött a Híradótól: negyvenéves a Döner, amit először Berlinben, egy a Bahnhof Zoo melletti kis üzletben készített egy azóta már sajnos elhunyt török bevándorló, Kadir Nurman.

Azonnal bringára pattantam, és megpróbáltam (internet és akkor még német telefon nélkül) kideríteni, hogy hol is lehetett az eredeti üzlet. Az első pár döneresnél sajnos nem volt szerencsém, fiatalok voltak, csak alkalmazottak, vagy ha a tulaj is ott volt, nagyon nem volt jófej... Gondolom, nem minden volt teljesen legális nála.

Végül az egyik mellékutcában jártam szerencsével. Ott egy régi motoros a saját konyháját vezette, és nagyon készséges volt. Elmesélte, hogy ő még ismerte Kadirt, és hogy az üzlete a Bahnhoffal szemben volt, egy kis lyuk, amit azóta már beolvasztott magába a McDonald's. Szimbolikus...

2012. szeptember 10. MTV Híradó (26:11-től)

Az adás ide kattintva érhető el

A forgatás után jött azonban a dolog nehezebbik része: az anyagot valahol, valahogy fel kellett töltenem az MTV ftp-jére. Akkor még nem volt otthon netünk (elég sokáig nem volt, de ez majd egy másik blogbejegyzés története lesz), szóval találnom kellett egy internet kávézót. Nos, az internet kávézókról, ahol nemcsak internet, de gépek is vannak, azt kell tudni Berlinben, hogy általában valamilyen török vagy arab származású alak tulajdonában vannak, és minden tizedakkora sávszélességgel jön, mint Somogyszobon, ahol szintén nincs "Super LTE"-nk...

A párperces anyag feltöltése cc. három órámba került, míg Domán szép padlizsánra festette a szobát.

Hát így.

"Kalandorok" - a nagy utazás

Láttátok már a "Kalandorok" című filmet? Ha még nem, érdemes :-)

Domán anyukája mondta, hogy olyanok vegyünk, mint a "Kalandorok"-ban a nagyapa. Érdemes összevetni a lenti fotót a trailer 57. másodpercével. Hát hasonló... Fejem felett két matrac, lábamnál a mikró, mögöttem a földgömb, ölemben a porszívó. Így indultunk neki a nagy útnak, 2012. szeptember 8-án, éjjel. 

Domán édesapja vitt ki bennünket egy transporterrel (ezúton is nagyon köszönjük). Mindent vittünk, ami csak befért. Eredetileg lett volna tetőcsomagtartónk is, ami aztán sajnos mégsem passzolt valahogy a tetőre, így a kanapé és az ágykeret otthon maradt, csak a matracoknak volt helyük. Amikor Domán apukája meglátta, hogy mennyi csomagunk, dobozunk és cuccunk van, azt mondta, képtelenség, hogy ebbe a járgányba beférjünk. Domán mégis bepuzzle-zött mindent úgy, hogy még mi is befértünk. Alfonz pedig hősiesen viselte az utat. Ötünk közül talán a legjobban. 

Nagyon sokat utaztunk. Nem is tudom, pontosan mennyit. 8-10 órát biztosan. Délután 5-6 felé értünk Berlinbe, gyorsan kirámoltuk a cuccokat a belső udvarra, és amíg Domán és az anyukája felhordták őket a lakásba, addig én Domán apukájával elmentem svéd testvéreink bútorboltjába (mert abból itt is van bőven), hogy legyen szekrényünk, amibe legalább a ruhákat be lehet pakolni. (Vasárnap ugyanis itt szinte semmi sincs nyitva, így muszáj volt igyekeznünk, hogy vasárnap tudjunk már kipakolni a dobozok egy részéből.)

Miután elkísértük Domán szüleit a motelbe, ahol megszálltak, és benyomtunk az érkezés örömére két curry wurstot, hullafáradtan dőltünk be a dobozok közé a matracra. 

A "miért" és a "hova"

2012. április 19-e volt. Egy fárasztó DTK-s nap és "Padtársat keresünk"- megbeszélés után egy szép tavaszi napon bringáztam haza a tévéből. Rutinból nyomtam be a postaláda ajtaját, nem számítottam rá, hogy levél lesz benne, pedig volt. Amikor megláttam, hogy DAAD-felirat van a borítékon, türelmetlenül kerestem a kulcscsomómat, és téptem fel a borítékot. 

"Sehr geehrte Frau Diseri, 

wir freuen uns mit Ihnen mitteilen zu können..."

Bőgtem. Azonnal hívtam anyut és Dománt is. Gondoltam, jobb, ha mielőbb tudja, hogy költözünk :-)

Nem számítottam rá, hogy megkapom az ösztöndíjat. A DAAD, azaz a Deutscher Akademischer Austausch Dienst elég alaposan kiválogatja azokat, akiknek a német adófizetők pénzéből finanszírozni fogj a tanulmányaikat. Fél évvel korábban, 2011 novemberében egy elég komoly dokumentációt és pályázati anyagot kellett benyújtanom, méghozzá három példányban. Minden dokumentumnak közjegyző által hitelesített fénymásolatnak kellett lennie, és megismerkedhettem az OFFI "csodálatos" intézményével is, akik cc. 25 ezer forintért lefordították németre azt az érettségi bizonyítványomat, amelynek szövege valószínűleg egy általános iskolásnak sem okozott volna különösebb problémát. 

Februárban aztán behívtak egy személyes elbeszélgetésre. A bizottság fele magyar, másik fele német volt. Bonnból jöttek, a DAAD központjából, hogy megnézzék, kik pályáztak. Igazi kihallgatás volt. Rögtön rászálltak arra, hogy újságíró vagyok, és ráadásul a közszolgálati médiánál dolgozom. (Németországban elég nagy publicitást kapott az új médiatörvény, az alkotmány és Nagy Navarróék is...) A provokatív kérdésekre, provokatívan válaszoltam. Kétesélyes volt a történet, most vagy utálnak, vagy szeretnek. Köztes utat nem hagytam nekik. Szerettek. 

Akkor, áprilisban, amikor ott álltam a postaládák előtt bőgve, még nem tudtam, hogy csak most jön a neheze. Egyetemi felvételi, albérlőt találni, albérletet találni, mindent elrendezni a tévében, fizunélkülire menni, megszervezni a kiutat, Dománnal németezni, és közben végiggondolni, hogy kitől, mitől és miért búcsúzunk, és hogy mennyi időre. 

Ez utóbbit őszintén szólva még most sem tudom. Azt tudom, hogy ez egy nagy lehetőség mindkettőnknek. És remélem, jól fogjuk tudni használni. 

Így búcsúztunk mi

Somogyszob, Görgeteg, Kaszó, Budapest és az utolsó napok az MTV-ben.