2014. november 30., vasárnap

Harc a kanapéért - Alfonzzal

"Ha a kanapéra nem szabad, legalább egy párnát adjatok a fejem alá!"

Valószínűleg ezt mondhatta magában Alfonz, amikor a kanapéért folytatott elszánt, ámde reménytelen küzdelmünkben végül arra jutottunk: feladjuk. Ki kell zárni őt a nappaliból, ha nem akarjuk azzal kezdeni a hosszú, egyetemi vagy munkás nap után a "Feierabendet" (ahogy azt a németek találóan elnevezték), hogy nekiesünk porszívóval a kanapénak, és megpróbáljuk eltávolítani azt, amit nem lehet: Alfonz pici, apró, háromszínű, hegyes szőrszálait, amik úgy beleállnak a huzatba, hogy porszívó legyen a talpán, ami kiszívja. 

Pedig próbálkoztunk mi mindenfélével. Először volt az újságpapíros módszer, hogy ugye a zörgés megijeszti a kutyát, és nem mászik fel többet. Hát Alfonzt nem olyan fából faragták, hogy némi papírzörgés elriassza.... Aztán jött az ágyrácsos módszer. Elhoztuk otthonról azokat az ágyrácsokat,, amiket Domán még a húga, Tamara gyerekágyából lopott ki a fóti pincéből. Alfonzt azonban az ágyrácsok sem zavarták. Idővel megtanulta, hogyan kell pont úgy szétnyomni őket, hogy kényelmesen be lehessen feküdni közéjük. Ezután Domán a barikádépítés módszeréhez fordult. Elkezdett elképzelhetetlen formációkat, építményeket kreálni a kanapéra - minden lehetséges összetevőből. Egyik utolsó volt a képen látható fitneszlabda - ágyrács kombó. A végeredmény természetesen itt is az volt, hogy a labda legurult, a terep pedig szabad lett - Alfonz előtt.


Alfonz mindig is száz százalékig tudatában van/volt annak, hogy amit csinál, az rossz. Amikor hazaértünk, meg sem kellett néznünk, hogy aznap volt-e a kanapén. Ha volt, akkor lapokúszásban, hihetetlen mértékig hátraszorított fülekkel, önmagát a végletekig szégyellve közelített felénk, de volt, hogy csak hanyatt vetette magát, az égnek emelte a lábait, mintha azt mondaná: "igen, rosszat tettem, büntessetek meg!' Megbüntetni persze igazán sosem büntettük meg. Csak leszidtuk. 

Az igazi "bünti" úgy két hónapja lépett életbe, amikortól az ágyrácsot már nem a kanapére, hanem a nappali ajtajához tesszük, hogy be se mehessen a szobába, de napfényt (és fűtési időszakban fűtést) azért kapjon. 

De Alfonz nem lenne Alfonz, ha nem találna itt is ki valamit, amivel mosolyt csal az arcunkra, amikor hazaérünk. Az utóbbi időszakban ugyanis rendre arra nyitjuk ki az ajtót, hogy Alfonz "feldúcolta" maga alá az ágyikójának egy részét, hogy egy komplett párnarészt varázsoljon magának belőle. 



Szerintünk ezzel csak azt szeretné üzenni a Jézuskának (figyelem, kedves Jézuskák odahaza, akik ajándékot szeretnének adni Alfonz nagyúrnak karácsonyra), hogy szeretne egy saját párnát magának. 

Update: most már nemcsak a folyosóra kizárva, hanem a nappaliban is párnát "hajt" magának az ágyából.



"Most már tényleg kéne egy párna." 

2014. november 19., szerda

Közfelháborodtunk - az Euronewsnak

2014. november 17-e a "Közfelháborodás napja" volt nemcsak Budapesten, hanem tulajdonképpen az egész világon. A többi között Londonban, Brüsszelben, Amszterdamban, Stockholmban és Helsinkiben is csatlakoztak az ott élő magyarok a tüntetéshez, amely már nemcsak az internetadóról, hanem az Orbán-kormány sok más intézkedéséről, így a sajtószabadságról, a korrpucióról és az elkeseredettségről szólt.

Berlinben - mint manapság szinte minden - a Facebookon szerveződött az esemény. Csaknem négyszázan regisztráltak, de végül alig 150-en jöttek el. Ebben nagy szerepet játszhatott a tény, hogy a szervezők a 17 órai kezdés mellett döntöttek, ami az általában 18 óráig dolgozó embereknek túl korainak bizonyult.



Mi Alfonzzal erősítettük a tüntetők  - elég csendes - csoportját. Tényleg elég németre sikeredett az egész, nem volt egy hangos szó sem, csak rendezett "felolvasás". Magyarul és németül sorolták fel a szervezők közül ketten, hogy miért jelentenek veszélyt az Orbán-kormány intézkedései a demokráciára, és megszólították a német embereket is, akiknek megpróbálták elmagyarázni a tüntetés okát és célját. Az egész mintegy két órán át tartott csupán, és a végére forró tea is érkezett, csak éppen a műanyag poharakról feledkeztek meg a teát hozók, így azt magunknak kellett szerezni (valaki aztán valahonnan elővarázsolt egy 10-15 darabot, amit újrahasznosítottunk egymás között, így kvázi "nyálszerződést" kötve egymással).

A tüntetésről készült videómat az Euronews Hungary oldalán, és itt is megnézhetitek. Azért lett ilyen kis rövidke, mert eredetileg a nagy összefoglalóba készült, csak a szerkesztő végül úgy döntött, csak a magyar eseményeket teszi bele az tévés anyagba, így az én videóm már "csak" a webes kiadásba fért bele. 




2014. november 10., hétfő

25 éve leomlott egy fal, de néhány még mindig lebontásra vár

Berlin hetek, sőt hónapok óta erre készült. A tévében folyamatosan a fal leomlásáról szóló dokumentum- és játékfilmek mentek, a múzeumok megteltek erről szóló kiállításokkal, a mozik pedig filmbemutatókkal. 1989. november 9-én este fél 9 felé ugyanis megtörtént az, ami a berliniek számára hosszú ideig teljesen lehetetlennek tűnt: megnyílt a határ kelet és nyugat között. A kelet-berliniek minden különösebb engedély nélkül átléphettek Nyugat-Berlinbe.

1989. november 9. Bornholmer Straße
Hogy mindez valóban csak egy félresikerült sajtótájékoztató vagy egy nem megfelelően instruált határőr döntése volt-e, már felesleges kérdés. A történelemben amúgy sincsenek "mi lett volna ha"-események. Csak események vannak. Ez pedig az volt a javából.

Ilyenkor büszke dolog magyarnak lenni. Szinte minden híradás, film, kiállítás megemlékezett a Páneurópai Piknikről, Horn Gyuláról és Németh Miklósról, aki díszvendége is volt a hétvégi megemlékezéseknek. Az egyik filmbemutatón mi is találkoztunk vele. Az 1989-es eseményeket "Poker am Todeszaun", azaz "Póker a halálkerítésnél" címmel mutatta be egy dán-magyar-német koprodukció, egy különös dokumentarista módszerrel: alászinkronizáltak korhű felvételeket úgy, hogy azzal mesterséges, de emlékiratok szerint megtörtént beszélgetéseket rekonstruáljanak. A film főszereplője Németh Miklós, Magyarország kommunista rezsimjének utolsó miniszterelnöke volt. Bár a film véleményem szerint túlságosan is piedesztálra emelte őt, és felnagyította személyének történelmi jelentőségét, izgalmas volt elbeszélése által a történelmi döntések mögé látni, és az események hátsó mozgató rugóit megérteni.



A filmet szimbolikus helyen mutatták be: a Karl-Marx-Alleen abban a moziban, ahol minden nagy NDK-s propagandafilm is a bemutatóját ünnepelte: a film így lett teljes, a korhű díszletek között. A legizgalmasabb azonban nem is maga a film, hanem az azt követő beszélgetés volt - az alkotókkal és a volt miniszterelnökkel. Németh Miklós is megkapta a Németországban kihagyhatatlan kérdést a közönségtől: mit gondol az aktuális magyar politikai eseményekről. Közgazdász lévén, közgazdász nyelven válaszolt, számokkal, adósságállománnyal és az ország "csődhelyzetével". Szerinte a többi csak felszín és színjáték. Az ország fő problémáihoz igazából senki sem mer hozzányúlni.

A beszélgetés legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Németh Miklós könnyes szemekkel ment oda kezet nyújtani annak a német özvegynek, akinek a férje azon az egyetlen éjszakán halt meg, amikor Németh úgy döntött, most bekeményít, szigorít a határörségen. Bár tűzparancsot nem adott a katonáknak, mégis elsült a fegyver, mégis meghalt valaki. Egy férj, egy egygyermekes családapa.



A hétvége csúcspontja egyértelműen a Lichtgrenze, vagyis a fényhatár (vagy más fordításban a fényfal) volt. Csaknem nyolcezer világító ballont állítottak fel az egykori Kelet- és Nyugat-Berlin között, a várost kettészelő teljes szakaszon, mintegy 15 km-en. Minden ballont örökbe lehetett fogadni (erre előre lehetett pályázni), aki pedig a szerencsés "anyuka" vagy "apuka" lett, ráírhatta  üzenetét a ballonhoz tartozó kártyára, és övé lehetett a megtiszteltetés, hogy november 9-én este a megfelelő pillanatban a magasba ereszthesse a gömböt. 



A ballonokat már pénteken elkezdték "telepíteni" a városban, és este már világítottak is teljes pompájukban. A Facebookot ellepték a ballonokkal készült fotók, és a sajtóban is egyre nagyobb lett az izgatottság, hogy hogyan is fognak ezek mind egymás után a magasba emelkedni, és a ballonokhoz tartozó kártyákra írt üzenetek vajon a világ melyik részén fognak landolni, hol fogják vajon az első üzeneteket megtalálni, és azokat beküldeni?

Eredeti terveink szerint az egész, 15 km-es fényhatárt szerettük volna végigbringázni Dománnal, ebben azonban egy vírus megakadályozott, ami szombat este döntött le a lábamról... Így egy vasárnap délutáni alvás után Domán este hat felé betett a kocsiba, elvitt a Bornholmer str-hoz, és ott néztük meg együt a gömbök levegőbe emelkedését, és az azt követő tűzijátékot. Így sajnos kimaradtunk a Brandenburgi kapu előtt buliból, ami ismerőseink elmondása szerint legalább akkora volt, mint amikor hazaért a világbajnok focicsapat. Sebaj, legalább azon ott voltunk :-)


Ez a hétvége egy óda volt a városhoz. az állandóan változó, ezerarcú Berlinhez, amelyről 25 évvel ezelőtt senki sem hitte volna, hogy ennyi idő alatt újra Európa New York-jává növi ki magát, és minden tartozása, hiányossága és szépséghibája ellenére is az európai fiatalság fellegvára lesz. A falról, a város és az ország kettéosztotságáról szóló emlékek azonban rámutattak azokra a falakra is, amelyek még ma is lebontásra várnak: a kelet- és nyugat-német jövedelmek és nyugdíjak, az oktatás, az infrastruktúra valamint az egészségügy közötti különbségekre, és legfőképpen azokra a társadalmi képzetekre, amelyektől az egykori NDK-s és NSZK-s állampolgárok még mindig nem bírnak szabadulni, és amelyet így generációról-generációra még mindig továbbörökítenek, kezdve azzal a mai napig még mindig egyértelmű bemutatkozó kérdéssel, hogy "Te hol is születtél? Keleten vagy Nyugaton?". Ezek a láthatatlan falak még mindig állnak, 25 évvel az "igazi" fal lebontása után is. Ezek azonban olyan falak, amelyeknek nem lehet csak úgy egyszerűen kalapáccsal és csákánnyal "nekiesni". De hogy akkor pontosan mit is kéne kezdeni velük, azon már 25 éve dolgozik a német oktatás és politika. De valószínűleg még legalább 25 évre lesz szüksége ahhoz, hogy erre megoldást is találjon. Ezek a képzetek ugyanis nem egyszerű léggömbök, amiket megfogunk, és a magasba engedünk. Mint ahogy azt november 9-én este a fényhatár nyolcezer léggömbjével tették.