Bear-a-Cudas

Szeptember eleje óta már nemcsak oktatóként, hanem végre edzőként is a medence partján állhatok. Valamikor június végén hívott fel valaki, erős amerikai akcentussal, hogy szeretné, hogy az "egyesületében" edzőként dolgozzak.

Erin volt az a valaki. Elmondta, hogy látta a hirdetésemet a berlini edzőbörzén -egy oldal, ami a berlini úszószövetséghez tartozik- és örülne, ha találkoznánk.

Ha jól emlékszem már az első találkozásnál azonnal igent mondtam, bár voltak bennem kételyek, hogy ez mennyire fog működni, mivel az egyesület bilinguál (német/angol) nyelvű gyerekeknek van, ugyanis a John F. Kennedy iskolához tartozik. Ebben az iskolában tanulnak az amerikából ideköltözöttek gyermekei. (Az iskolát még a berlini fal idején, Berlin amerikai szektorában alapították az itt állomásozó amerikai haderő családjainak.) Így náluk az első nyelv az angol a második a német. :)

Így kerültem a berlini Bear-a-Cudas egyesülethez. (A név egyébként egy szójáték, a Bear Acuda angolul egy halfajtát jelent, viszont benne van ugye a "bear", azaz medve szó is, ami pedig Berlin jelképe.)

http://www.berlin-bear-a-cudas.de/

Mi azonban nem az a professzionális egyesület vagyunk mint ami Magyarországon megszokott. A jó eredmények mellé a kedv és az úszás szeretete is szorosan hozzátartozik (sőt ez talán fontosabb is, mint maguk az eredmények), ha az egyik hiányzik akkor az már kevésbé macht Spaß. (Ezt a Dóra már valahol kifejtette, mit is jelent, tessék visszakeresni)

Az én csoportom a "Pre Team" kódnév alatt fut, amiben  7 és 10 év közötti gyerekek vannak, a másik csapatomban, a Team 2-ben pedig 11-12 évesek.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Kieg.

Dóra vagyok. Nem bírom ki, hogy ne írjak hozzá. Először is nagyon örülök, hogy - adventi naptár ajándékként - Domán végre "billentyűzetet ragadott", és leírta az idei év egyik legfontosabb eseményét. Ez, és egy másik, Berliner-Bäder-Betriebés (ők a berlini városi uszodák üzemeltetői) felkérés tette azt lehetővé, hogy Domán végre azt csinálhassa, amit szeret. Kevesebb mint két év alatt megtanult annyira németül, hogy júliusban azt mondhatta, otthagyja a Mister Spexnél a "szemüvegcsomagolós" állást, és kvázi magánvállalkozóként (szabadúszóként) úszóoktatást és edzést vállaljon - teljes munkaidőben. 

Azóta kísérte már a gyerekeket Dél-Németországba versenyre, és itt Berlinben is volt már jópár versenye, az elsőn, még októberben én is ott voltam, és csináltam is pár "lesifotót" az edzőbácsiról, amit itt most megosztok Veletek.

A "kötelező" bögrebeszerző körút

Az egész bögremánia még az egyetem alatt, Bécsben kezdődött. Szinte minden évben mentünk valamilyen egyetemi szervezésben a híres-neves bécsi karácsonyi vásárra, és minden évben más színű és formájú volt a bögre, így természetesen minden évben haza kellett hozni egyet. Aztán ugyanez divatba jött a Vörösmarty téri vásáron is. Így onnan is volt pár darab. De hát közismert dolog, hogy a bögre (különösen egy egyetemi kollégiumban) fogyócikk, szóval bécsi bögréből már csak három, budapestiből pedig csak egy van. No, de helyette egyre több a német "példány". Van már Berlinből több helyről, és a tavalyi hamburgi utunkról is kettő. De eddig még egyetlen egy sem volt Németország egyik legismertebb karácsonyi vásáráról, Drezdából. Jelentem, most már van :-)

Egy bécsi és egy hamburgi bögre között a két új szerzemény 

A drezdai "Striezelmarkt" Németország legrégibb karácsonyi vására. Történelmi feljegyzések szerint 1434 óta minden (!) évben megrendezik. Az idén az 580. alkalommal. A vásár neve a hagyományos német karácsonyi sütiből, a Stollenből származik. A Stollen kvázi a németek bejglije (gyümölcs, vagy ahogy mifelénk hívják, püspökkenyérszerű valami), amit az őshonos drezdai viszont Striezelnek (ejtsd: strícel) hív. És mivel a legjobb Striezeleket a karácsonyi vásáron lehetett megvenni, ezért a vásárt elnevezték Striezelmarktnak. 

A drezdai Altmarkt

A vásár azóta turistaattrakcióvá nőtte ki magát, a városvezetőség statisztikái szerint tavaly több mint 2 és fél millióan utaztak azért Drezda városába, hogy lássák. És már nemcsak ezért a vásárért utaznak ide, hanem a teljes karácsonyi "kínálatért". Drezda belvárosában ugyanis 11 vásár sorakozik egymás hegyén-hátán. És ha átsétálunk a másik városrészbe, az úgynevezett Neustadtba (nekem ez a kedvenc városrészem Drezdában még a lipcsei Erasmus-időkből), akkor a hagyományos vásárok alternatív változatait is megtalálhatjuk a Kunsthofenpassage környékén. Például a Scheunében, ahol a hétvégén, amikor mi ott jártunk, designer vásár volt az épületben. 

Öko adventi naptár a drezdai Scheunében. Igen, a WC mellett.

A legjobb az egészben azonban nem is maga a karácsonyi vásár volt, hanem hogy az egészet Sarával és Roberttel közösen csináltuk (Sara lengyelszakos egyetemi csoporttársam). Jó volt végigbeszélgetni az autóutat oda és vissza, megtárgyalni, mennyire giccses cuccokat lehet némely helyen kapni, vagy hogy kinek mit ajándékozunk karácsonyra. Kibeszéltük az egyetemi tanárokat és a jövő évre vonatkozó terveket. Az együtt töltött idő és az odafigyelés voltak tehát ennek a hétvégének az igazi ajándékai. De azért jó volt mindezt egy kis drezdai karácsonyi vásári hangulattal fűszerezni, még akkor is, ha sajnos elég sokat esett az eső, míg ott voltunk... De talán a karácsony fehér lesz. Talán :-)

Mert mit is jelent az advent...

Sokszor elfelejtjük, mit is jelent valójában az advent és a karácsony. Valahogy az egészből csak a "csillogás-villogás", a giccs, az ajándékok utáni rohangálás, a vendégsereg és a stressz maradt mára. Feldiszítjük a lakást, az utcákat, magunkat, szép ruhákat veszünk, kitakarítunk, függönyt meg ablakot mosunk, kiszellőztetjük az izzadtságszagú hétköznapokat, és lökdösődünk a tömegben. Visszaszámolunk, gyújtjuk a gyertyákat az adventi koszorún, de ezt is inkább csak azért, mert "így szoktuk", meg "mert olyan szép". Közben pedig arra gondolunk, hogy "Úristen, már csak 4-3-2-1 hét, és még mennyi ajándék hiányzik!". Elmegyünk a karácsonyi vásárokra, de ott is csak Facebook-posztokat gyártunk ahelyett, hogy egymásra figyelnénk. Vagy magunkra, hogy az ünnepet ne csak túl-, hanem meg-, sőt átéljük. Mert a ráhangológás, az önmagunkra és másokra figyelés kemény, belső munka. Mégpedig munka a javából.

A rixdorfi hagyományos karácsonyi vásár,
ahol ökotermékekkel és régi szokásokkal próbálták
meg visszaidézni a "hagyományos" "régi" karácsonyt

Az ünnep nem attól lesz tökéletes, hogy melyik gyertya világít, kiraktuk-e az összes díszt, milyen ruha van rajtunk, vagy hogy tökéletes lett-e az ünnepi vacsora. Sokkal inkább attól, hogy együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk, vagyis időt és odafigyelést ajándékozunk. A legnagyobbat adjuk, amit csak tudunk: magunkat. Együtt játszunk, nevetünk, emlékezünk, nosztalgiázunk, és megállítjuk, legalább egy estére, ezt a rohanó világot, ahol szinte minden a teljesítményről, a sikerről, az imidzsről és a képmutatásról szól. Ahol azért rohanunk, hogy le ne maradjunk valamiről - vagy pont azért maradunk le az igazán fontos dolgokról, mert rohanunk?

Türelem, odafigyelés, koncentráció, egység, béke, szeretet, idő - mára hiánycikkek lettek. Érdeklődéssel meghallgatni a másikat, ott lenni vele testben és lélekben  és meglátni benne a csodát. A csodát, amit maga Isten. (Még ha sokan nem is így hívják....)

Mert mit is jelent az advent? "Adventus Domini", vagyis az "Úr eljövetele". Az advent készülődést jelent, hogy felkészülünk az Úr eljövetelére, feldiszítjük a lelkünket, időt, figyelmet, koncentrációt, türelmet ajándékozunk neki, hogy megtalálhassuk az egységet és a békét Vele-Benne. 

Az idei karácsony (is) különesen fontos lesz számunkra Dománnal. Beülünk a "frissen" vásárolt (használt) autónkba (két ismerőssel, akik beszállnak a benzinköltségbe), és hazamegyünk, hogy a családdal, a barátokkal, a szeretteinkkel tölthessük az év e nagyon fontos szakaszát. Persze, szép volt a tavalyi karácsony is kettesben, Berlinben, és biztos vagyok benne, hogy lesz még ilyen, de most nagyon vágyunk mindketten arra, hogy újra "kisgyerekek", "kisunokák", "legjobb barátok" és "egykori kollégák" legyünk, hogy halljuk személyesen, kivel, mi újság, hogy lássuk az újszülőtt babócákat, hogy jól megölelhessünk és megpuszilhassunk mindenkit, aki annyira hiányzik a hétköznapjainkból. Ez lesz az idei karácsony legnagyobb ajándéka számunra: az együtt töltött idő. 

Igen, tudom, hogy nagyon fárasztó lesz, tudom, hogy Magyarországon belül többet fogunk autózni, mint amenyit Berlintől Budapestig, de megéri. 

Erre készülünk december 1-je óta - egymáson gyakoroljuk, milyen a másiknak "időt ajándékozni". Egy tavalyi karácsonyi felhívásból jött az ötlet, amely németül így hangzott: "Zeit statt Zeug", vagyis "Időt (adni) tárgy helyett". Tavaly minden napra tárgyi ajándékkal készültünk az adventi időszakban, tizenkettőt adtam én, és tizenkettőt a Domán. De már akkor éreztük, hogy ezt legközelebb máshogy csináljuk. Most minden nap felajánlunk valamit a másikért. Bevállalunk valamit helyette, időt szabadunk fel a számára, vagy közös időt ajándékozunk neki, például elmegyünk vele egy olyan filmre, amit egyébként nem szívesen néznénk meg, vagy egy olyan rendezvényre, ami amúgy egyáltalán nem érdekelne bennünket. 

Gyűlnek a számok az ajtófélfán

Ez igazából sokkal nehezebb feladat, mint ahogy azt elsőre hittük. Munka, egyetem és (igen... tudom...) a karácsonyi készülődés mellett nehéz ezt "beiktatni", de pont ez a lényeg. Hogy valamiről lemondasz azért, hogy a másikért tehess valamit. Azt azonban még meg kell tanulnuk, hogy milyen is a jó felajánlás. Vannak jobban sikerült napok (ilyen volt például Mikulás napja, amikor Domán egész nap a konyha közelébe sem engedett, nagyon finomat főzött, és még el is mosogatott), és vannak kevésbé jól sikerült napok, amikor vagy nem szereztünk akkora örömet a felajánlásunkkal, mint ahogy azt elsőre gondoltuk, vagy mégsem úgy sült el a dolog, ahogy az szerettük volna. De tudatában vagyunk annak, hogy ez igazából egy olyan dolog, amit egy életen át tanul az ember. Ebben nem lehet tökéletesnek lenni. És ez nem szabad, hogy a kedvünket szegje. És bár néha nagyon nehéz lemondani valamiről azért, hogy a másiknak tett felajánlásunkat teljesítsük, nem szabad a könnyebb utat választani, egyszerre kell kreatívnak, talpraesettnek és erősnek lenni. Mert az igazán nagyon jó érzés, amikor "sikerült". 

Ebben a szellemben kívánunk minden kedves olvasónknak áldott adventet. Reméljük, hamarosan látjuk egymást!

Harc a kanapéért - Alfonzzal

"Ha a kanapéra nem szabad, legalább egy párnát adjatok a fejem alá!"

Valószínűleg ezt mondhatta magában Alfonz, amikor a kanapéért folytatott elszánt, ámde reménytelen küzdelmünkben végül arra jutottunk: feladjuk. Ki kell zárni őt a nappaliból, ha nem akarjuk azzal kezdeni a hosszú, egyetemi vagy munkás nap után a "Feierabendet" (ahogy azt a németek találóan elnevezték), hogy nekiesünk porszívóval a kanapénak, és megpróbáljuk eltávolítani azt, amit nem lehet: Alfonz pici, apró, háromszínű, hegyes szőrszálait, amik úgy beleállnak a huzatba, hogy porszívó legyen a talpán, ami kiszívja. 

Pedig próbálkoztunk mi mindenfélével. Először volt az újságpapíros módszer, hogy ugye a zörgés megijeszti a kutyát, és nem mászik fel többet. Hát Alfonzt nem olyan fából faragták, hogy némi papírzörgés elriassza.... Aztán jött az ágyrácsos módszer. Elhoztuk otthonról azokat az ágyrácsokat,, amiket Domán még a húga, Tamara gyerekágyából lopott ki a fóti pincéből. Alfonzt azonban az ágyrácsok sem zavarták. Idővel megtanulta, hogyan kell pont úgy szétnyomni őket, hogy kényelmesen be lehessen feküdni közéjük. Ezután Domán a barikádépítés módszeréhez fordult. Elkezdett elképzelhetetlen formációkat, építményeket kreálni a kanapéra - minden lehetséges összetevőből. Egyik utolsó volt a képen látható fitneszlabda - ágyrács kombó. A végeredmény természetesen itt is az volt, hogy a labda legurult, a terep pedig szabad lett - Alfonz előtt.

Alfonz mindig is száz százalékig tudatában van/volt annak, hogy amit csinál, az rossz. Amikor hazaértünk, meg sem kellett néznünk, hogy aznap volt-e a kanapén. Ha volt, akkor lapokúszásban, hihetetlen mértékig hátraszorított fülekkel, önmagát a végletekig szégyellve közelített felénk, de volt, hogy csak hanyatt vetette magát, az égnek emelte a lábait, mintha azt mondaná: "igen, rosszat tettem, büntessetek meg!' Megbüntetni persze igazán sosem büntettük meg. Csak leszidtuk. 

Az igazi "bünti" úgy két hónapja lépett életbe, amikortól az ágyrácsot már nem a kanapére, hanem a nappali ajtajához tesszük, hogy be se mehessen a szobába, de napfényt (és fűtési időszakban fűtést) azért kapjon. 

De Alfonz nem lenne Alfonz, ha nem találna itt is ki valamit, amivel mosolyt csal az arcunkra, amikor hazaérünk. Az utóbbi időszakban ugyanis rendre arra nyitjuk ki az ajtót, hogy Alfonz "feldúcolta" maga alá az ágyikójának egy részét, hogy egy komplett párnarészt varázsoljon magának belőle. 

Szerintünk ezzel csak azt szeretné üzenni a Jézuskának (figyelem, kedves Jézuskák odahaza, akik ajándékot szeretnének adni Alfonz nagyúrnak karácsonyra), hogy szeretne egy saját párnát magának. 

Update: most már nemcsak a folyosóra kizárva, hanem a nappaliban is párnát "hajt" magának az ágyából.

"Most már tényleg kéne egy párna." 

Közfelháborodtunk - az Euronewsnak

2014. november 17-e a "Közfelháborodás napja" volt nemcsak Budapesten, hanem tulajdonképpen az egész világon. A többi között Londonban, Brüsszelben, Amszterdamban, Stockholmban és Helsinkiben is csatlakoztak az ott élő magyarok a tüntetéshez, amely már nemcsak az internetadóról, hanem az Orbán-kormány sok más intézkedéséről, így a sajtószabadságról, a korrpucióról és az elkeseredettségről szólt.

Berlinben - mint manapság szinte minden - a Facebookon szerveződött az esemény. Csaknem négyszázan regisztráltak, de végül alig 150-en jöttek el. Ebben nagy szerepet játszhatott a tény, hogy a szervezők a 17 órai kezdés mellett döntöttek, ami az általában 18 óráig dolgozó embereknek túl korainak bizonyult.

#schluss mit #orbán #orban #demo #tüntetés #berlin #berlinimagyarok pic.twitter.com/xufybRJbnM

— Dóra Diseri (@diseridora) November 17, 2014

Mi Alfonzzal erősítettük a tüntetők  - elég csendes - csoportját. Tényleg elég németre sikeredett az egész, nem volt egy hangos szó sem, csak rendezett "felolvasás". Magyarul és németül sorolták fel a szervezők közül ketten, hogy miért jelentenek veszélyt az Orbán-kormány intézkedései a demokráciára, és megszólították a német embereket is, akiknek megpróbálták elmagyarázni a tüntetés okát és célját. Az egész mintegy két órán át tartott csupán, és a végére forró tea is érkezett, csak éppen a műanyag poharakról feledkeztek meg a teát hozók, így azt magunknak kellett szerezni (valaki aztán valahonnan elővarázsolt egy 10-15 darabot, amit újrahasznosítottunk egymás között, így kvázi "nyálszerződést" kötve egymással).

A tüntetésről készült videómat az Euronews Hungary oldalán, és itt is megnézhetitek. Azért lett ilyen kis rövidke, mert eredetileg a nagy összefoglalóba készült, csak a szerkesztő végül úgy döntött, csak a magyar eseményeket teszi bele az tévés anyagba, így az én videóm már "csak" a webes kiadásba fért bele. 

Tízezres tüntetés a Kossuth téren, 250 tiltakozó Londonban | euronews, világ

25 éve leomlott egy fal, de néhány még mindig lebontásra vár

Berlin hetek, sőt hónapok óta erre készült. A tévében folyamatosan a fal leomlásáról szóló dokumentum- és játékfilmek mentek, a múzeumok megteltek erről szóló kiállításokkal, a mozik pedig filmbemutatókkal. 1989. november 9-én este fél 9 felé ugyanis megtörtént az, ami a berliniek számára hosszú ideig teljesen lehetetlennek tűnt: megnyílt a határ kelet és nyugat között. A kelet-berliniek minden különösebb engedély nélkül átléphettek Nyugat-Berlinbe.

1989. november 9. Bornholmer Straße

Hogy mindez valóban csak egy félresikerült sajtótájékoztató vagy egy nem megfelelően instruált határőr döntése volt-e, már felesleges kérdés. A történelemben amúgy sincsenek "mi lett volna ha"-események. Csak események vannak. Ez pedig az volt a javából.

Ilyenkor büszke dolog magyarnak lenni. Szinte minden híradás, film, kiállítás megemlékezett a Páneurópai Piknikről, Horn Gyuláról és Németh Miklósról, aki díszvendége is volt a hétvégi megemlékezéseknek. Az egyik filmbemutatón mi is találkoztunk vele. Az 1989-es eseményeket "Poker am Todeszaun", azaz "Póker a halálkerítésnél" címmel mutatta be egy dán-magyar-német koprodukció, egy különös dokumentarista módszerrel: alászinkronizáltak korhű felvételeket úgy, hogy azzal mesterséges, de emlékiratok szerint megtörtént beszélgetéseket rekonstruáljanak. A film főszereplője Németh Miklós, Magyarország kommunista rezsimjének utolsó miniszterelnöke volt. Bár a film véleményem szerint túlságosan is piedesztálra emelte őt, és felnagyította személyének történelmi jelentőségét, izgalmas volt elbeszélése által a történelmi döntések mögé látni, és az események hátsó mozgató rugóit megérteni.

"1989 - Poker am Todeszaun" Trailer deutsch from gebrueder beetz filmproduktion on Vimeo.

A filmet szimbolikus helyen mutatták be: a Karl-Marx-Alleen abban a moziban, ahol minden nagy NDK-s propagandafilm is a bemutatóját ünnepelte: a film így lett teljes, a korhű díszletek között. A legizgalmasabb azonban nem is maga a film, hanem az azt követő beszélgetés volt - az alkotókkal és a volt miniszterelnökkel. Németh Miklós is megkapta a Németországban kihagyhatatlan kérdést a közönségtől: mit gondol az aktuális magyar politikai eseményekről. Közgazdász lévén, közgazdász nyelven válaszolt, számokkal, adósságállománnyal és az ország "csődhelyzetével". Szerinte a többi csak felszín és színjáték. Az ország fő problémáihoz igazából senki sem mer hozzányúlni.

A beszélgetés legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Németh Miklós könnyes szemekkel ment oda kezet nyújtani annak a német özvegynek, akinek a férje azon az egyetlen éjszakán halt meg, amikor Németh úgy döntött, most bekeményít, szigorít a határörségen. Bár tűzparancsot nem adott a katonáknak, mégis elsült a fegyver, mégis meghalt valaki. Egy férj, egy egygyermekes családapa.

25 years fall of the wall (Licht Grenze) from Hanns Schmelzer on Vimeo.

A hétvége csúcspontja egyértelműen a Lichtgrenze, vagyis a fényhatár (vagy más fordításban a fényfal) volt. Csaknem nyolcezer világító ballont állítottak fel az egykori Kelet- és Nyugat-Berlin között, a várost kettészelő teljes szakaszon, mintegy 15 km-en. Minden ballont örökbe lehetett fogadni (erre előre lehetett pályázni), aki pedig a szerencsés "anyuka" vagy "apuka" lett, ráírhatta  üzenetét a ballonhoz tartozó kártyára, és övé lehetett a megtiszteltetés, hogy november 9-én este a megfelelő pillanatban a magasba ereszthesse a gömböt. 

A ballonokat már pénteken elkezdték "telepíteni" a városban, és este már világítottak is teljes pompájukban. A Facebookot ellepték a ballonokkal készült fotók, és a sajtóban is egyre nagyobb lett az izgatottság, hogy hogyan is fognak ezek mind egymás után a magasba emelkedni, és a ballonokhoz tartozó kártyákra írt üzenetek vajon a világ melyik részén fognak landolni, hol fogják vajon az első üzeneteket megtalálni, és azokat beküldeni?

Eredeti terveink szerint az egész, 15 km-es fényhatárt szerettük volna végigbringázni Dománnal, ebben azonban egy vírus megakadályozott, ami szombat este döntött le a lábamról... Így egy vasárnap délutáni alvás után Domán este hat felé betett a kocsiba, elvitt a Bornholmer str-hoz, és ott néztük meg együt a gömbök levegőbe emelkedését, és az azt követő tűzijátékot. Így sajnos kimaradtunk a Brandenburgi kapu előtt buliból, ami ismerőseink elmondása szerint legalább akkora volt, mint amikor hazaért a világbajnok focicsapat. Sebaj, legalább azon ott voltunk :-)

Ez a hétvége egy óda volt a városhoz. az állandóan változó, ezerarcú Berlinhez, amelyről 25 évvel ezelőtt senki sem hitte volna, hogy ennyi idő alatt újra Európa New York-jává növi ki magát, és minden tartozása, hiányossága és szépséghibája ellenére is az európai fiatalság fellegvára lesz. A falról, a város és az ország kettéosztotságáról szóló emlékek azonban rámutattak azokra a falakra is, amelyek még ma is lebontásra várnak: a kelet- és nyugat-német jövedelmek és nyugdíjak, az oktatás, az infrastruktúra valamint az egészségügy közötti különbségekre, és legfőképpen azokra a társadalmi képzetekre, amelyektől az egykori NDK-s és NSZK-s állampolgárok még mindig nem bírnak szabadulni, és amelyet így generációról-generációra még mindig továbbörökítenek, kezdve azzal a mai napig még mindig egyértelmű bemutatkozó kérdéssel, hogy "Te hol is születtél? Keleten vagy Nyugaton?". Ezek a láthatatlan falak még mindig állnak, 25 évvel az "igazi" fal lebontása után is. Ezek azonban olyan falak, amelyeknek nem lehet csak úgy egyszerűen kalapáccsal és csákánnyal "nekiesni". De hogy akkor pontosan mit is kéne kezdeni velük, azon már 25 éve dolgozik a német oktatás és politika. De valószínűleg még legalább 25 évre lesz szüksége ahhoz, hogy erre megoldást is találjon. Ezek a képzetek ugyanis nem egyszerű léggömbök, amiket megfogunk, és a magasba engedünk. Mint ahogy azt november 9-én este a fényhatár nyolcezer léggömbjével tették. 

A nászajándék

Ez a kép még júniusban készült, Andi és Miki csudiszép, mesébe illő esküvőjén. Dománnal csak ámultunk, bámultunk, mit össze nem hozott ez a két ember erre a számukra nagy napra, hogy igazán feledhetetlenné tegyék. Andi emberfeletti erőket nyomott bele a teljes dekor- és hangulatvilágba, hogy minden pont úgy legyen "bohém", amennyire ők maguk is azok. És az volt. (Részleteket egyébként a Bohém Esküvő oldalnak adott interjújában árult el, amit itt olvashattok, további képekkel és kulisszatitkokkal.)

Mivel Berlinből max lelki támogatást tudtam nyújtani az előkészületek alatt, ezért különösen örültem a felkérésnek, hogy énekeljek a templomi szertartáson. Andika összehozott egy régi barátukkal, Simonnal, akivel aztán sikerült egy elég különleges dolgot bemutatnunk a templomban: kobozkísérettel énekeltünk egy dalt a pár kérésére, egyet pedig a saját kedvenceink közül. A végeredmény pár pillantra Andiék esküvői videójában is feltűnik:

Andikát még MTV-s koromból ismerem. Több mint egy évet húztunk le egymás mellett a DTK - D. Tóth Kriszta Show csapatában. Vogyi, Andika és én voltunk a DTK Pindúr Pandúrai - avagy a három csajszerkesztő. Jó kis csapat voltunk. Lenyomtuk a show nehéz, rögös kezdeteit, viseltük a kritikát, a hát- és ellenszeleket (ebből inkább csak az utóbbi adatott meg nekünk), próbáltunk egy új, eddig ismeretlen műfajt teremteni a magyar közsszolgálati televíziózásban: egy kereskedelmi műfajt, nem kereskedelmi pénztárcából, de sok furfanggal, kreativitással és néha ügyeskedéssel. Én különösen a web-részét élveztem a dolognak, a backstage-videókat, az exkluzív online tartalmakat, a blog és a Facebook-oldal kezelését, amit egy ideig magam csinálhattam. Együtt sírtunk, és együtt nevettünk, igazi csapat voltunk. Olyan, ami tévés berkekben - sajnos - egyre ritkább. Kísérleteztünk, szórakoztunk, dolgoztunk, harcoltunk. És néha vállalhatlan dolgokat is termeltünk - mint az alábbi webvideó a kezdetekből. 

Ilyen múlttal (plusz annak tudatában, hogy Miki - aki egyébként fotós - csinálta a csodás esküvői fotóinkat) nem volt kérdés, hogy nem szúrhatjuk ki a szemüket holmi pénzes borítékkal (még ha ezt is kérték :-p). Az eredeti ötlet valami kuponos ajándék volt - lehetőleg utazási, lehetőleg Berlinbe. De aztán tanácskoztam Vogyival (a Pindúr Pandúrok harmadik tagjával), aki azt mondta, miért nem hívjuk meg inkább magunkhoz őket, mint valami személytelen hotelba, tök sok pénzért. Innen jött az ötlet, hogy fogjunk össze Emőkével és Matyival, Andi és Vogyi jóbarátaival Erfurtban, akik szintén hivatalosak voltak az esküvőre. Kinéztük az október 23-i hétvégét, lefoglaltuk a rep - és buszjegyeket, gyártottunk fotókat a lakásunkról, és átnyújtottuk az egészet, mintha egy utazási iroda brossúrája lenne - Matyi jóvoltából, aki minden Photoshop technikai tudását bevetette a cél érdekében. 

A hatás nem maradt el. Andi és Miki nagyon örültek az ajándéknak, és mi is nagyon örültünk, hogy valami különlegeset tudtunk adni. És alig vártuk az októberi hétvégét. Táblát gyártottunk, amivel fogadtuk őket a reptéren, és programokat, amelyeket megpróbáltunk igazán személyre szabni. Így jártunk Berlin legnagyobb design shopping centereiben, hogy Miki kiadványokat és ötleteket tudjon gyűjten a munkájához, Andit pedig elvittük turizni (sajnos a piacot ki kellett hagynia, mivel az hétvégén van csak nyitva, amikor ők már Erfurtban voltak). De kicsit bele tudtuk vinni őket a kreuzbergi éjszakába és a Humboldt egyetemi életébe is (értsd: kipróbálhatták csúcsidőben a menzát). Két hullafáradt embert adtunk át az erfurti "kollégáknak", de Andiék jól bírták a strapát, ahogy az Emőkéék blogjából ide kattintva kiderül. Ott színházi előadás és a berlini után egy erfurti bringatúra várta őket. Andi és Miki hétfőn értek vissza Berlinbe, és mielőtt felültek volna a repülőre, Berlin megmutatta nekik naposabb arcát is, hogy még nehezebb szívvel hagyják itt Németországot (egész hétvégén borongós, szürke időt kaptak szegények), és közben elkészült az egyetlen négyes fénykép is a Treptower Parkban, íme:

 Andi&Miki, köszönjük, hogy itt voltatok. De ne feledjétek, Berlin visszavár!

A német egység Csehországban

Van egy mágikus hely Csehországban (na jó, több is). Magyarul azt a találó nevet adták neki, hogy a Cseh Paradicsom. A csehek és a németek Svájchoz hasonlítják, és Cseh Svájcnak hívják (tükörfordításban). De akárhogy is hívjuk, ez Csehország (egyik) legszebb része. Közvetlenül a német határ mellett. Homokkövek, természetes viaduktok, szurdokok és érintetlenség. Én már kétszer jártam itt, de nem tudok betelni vele. Ezért kellett megmutatnom Dománnak is.

Október 3.,azaz Németország újraegyesítésének évfordulója az idén péntekre esett. És ha már egyszer hosszú hétvége, akkor hagyjuk itt a várost, és menjünk a természetbe. Kinéztünk magunknak az AirB&B-n egy menő kis házikó a cseh "paradicsomban", minden cseh tudásomat bevetve kibéreltük a szobát, levettük Alfonz biciklis utánfutójáról a kerekeket, és beraktuk a csomagtartóba kutyaszállító-doboz gyanánt, és a jó kis német telekocsi-rendszernek köszönhetően még egy plusz utast is szereztünk Bautzenig, aki beleszállt a benzinköltségbe. 

Az út sokáig tartott, sok-sok dugóval (mindenki menekült a városból a hosszú hétvégére), és másnap pont úgy éreztük, mintha Németország erre a hétvégére Csehországgal egyesült volna annyi volt a német kocsi mindenhol. 

Az autó jól ment, Alfonz is jól bírta az utat (eldöntöttünk, hogy így nem fogunk még 150 eurót beleinvesztálni egy autós kutyaszállító dobozba, amikor úgysem tudjuk egyszerre autóval és bringával is vinni, és ezt az utánfutót már jól megszokta), és Martin, az egyik cseh ismerősöm is elküldte a túraútvonal-javaslatait, szóval péntek reggel nekivágtunk. 

A cseh paradicsom / České Švýcarsko / Böhmische Schweiz

Bár ez a napsütéses kép mást sugall, az első nap délig olyan ködben (párában) bolyongtunk néha, hogy hiába másztunk fel a környék egyik legmagasabb pontjára, a kilátásból (akkor) sajnos semmit nem élvezhettünk. 

Kilátó a ködben (Studenec, vagyis Kaltenberg)

Ezt az élményt aztán többszörösen is bepótolhattuk a kis "teljesítménytúránk" során. Nem túlzok: bár nem terveztük, de olyan túrát nyomtunk mind a két napon Dománnal, hogy nekem utána még napokig izomlázam volt a csípőmben (!), pedig nem is tudtam, hogy ott is van izmom. (Domán szerint pénteken csak 25 km-t mentünk - komoly szintemelkedésekkel - szerintem többet. Én többnek éreztem.) 

De nemcsak a túra, hanem a méltán híres cseh konyha miatt is remek volt ez a hétvége. Bár Domán nem szereti, ha kaját fotózok, azért csak nem sikerült szabotálnia. Itt lehet őket kikeresni:

Mindjárt 30

Boldog szülinapot, Domán!

EcPol - Balkanisation

Balkanisation, vagyis balkanizáció. Nem igazán tudom, létezik-e egyáltalán ez a szó magyarul, de úgy érzem, most leginkább ez jellemzi a lelki és a szellemi állapotomat. Hatalmába kerített a Balkán-érzés, miután két hetet töltöttem ezekkel a fantasztikus újságírókkal, akikkel a fenti képen éppen a német parlamentet, a Bundestagot látogattuk meg. 

Minden napot azzal kezdtünk a tréningen, hogy valaki bemutatta az országát. A gazdasági mutatókon kívül hála Istennek mindenki készült egy kis "turisztikai ajánlattal" is, így napról-napra bontakozott ki előttünk a Balkán-félsziget természeti és kulturális gazdagsága. Persze, eddig is tudtam, milyen szépek ezek az országok (nem hiába tervezzük már harmadik éve Dománnal azt a fránya montenegrói nyaralást, amit aztán mindig el kell napolnunk), de így, hogy egy-egy ott élő szemén kereszült láthattuk, és ismerhettük meg ezeket  a helyeket, teljesen más érzés volt, mintha csak turistaként, kívülállóként toppansz be oda. 

Az országok bemutatásán kívül a tréning legjobb része a két tréner, Keith és Richard voltak. Mindketten a Reuters hírügynökség londoni munkatársai, akik - kiöregedve abból, hogy a terepen kockáztassák az életüket (Richard a délszláv háború alatt végig az akkori Jugoszláviában dolgozott) - most újságírók továbbképzésével foglalkoznak. 

És ne feledkezzünk meg a 14 ösztöndíjasról sem, akik bár nem kíméltek a kérdéseikkel (hol van a legközelebbi ruhatisztító, hol van patika, mennyibe kerülne elmenni orvoshoz, mennyibe kerül egy levél Törökországba (?) és társai...), azért nagyon a szívembe lopták magukat. Különösen azzal, hogy nagyon szerették Berlint, legalább annyira, mint én szeretem, és nyitottak voltak minden esti kiruccanásra is. Még olyan alternatív helyekre is, mint Kreuzberg (a török negyed) kocsmái. 

Viszlát EcPol, reméljük, jövőre Veled ugyanitt :-)

Fedőneve: EcPol

Azaz "Economic and Political Reporting from Southeast Europe" (Gazdasági és politikai újságírás Dél-Kelet Európából). Ez egy négyhetes újságírószeminárium, a Thomson Reuters Foundation és a Robert Bosch Stiftung szervezésében. Két hét London - a Reuters Hírügynökség központjában - és két hét Berlin, a Bosch Alapítvány székházában. 

Sajnos magyar újságírók nem jelentkezhetnek erre a programra, ezért eddig csak a volt bolgár lakótársamtól, Zoritól hallottam erről a továbbképzésről. Aztán valamikor nyáron Katja, a Bosch egyik volt munkatársa, akivel még mindig tartjuk a kapcsolatot, átküldött nekem egy álláshirdetést, hogy a Bosch szeminárium-asszisztenst keres erre a programra, Berlinbe. Két hét közös munka a 15 kiválasztott újságíróval. 

Igazából még most sem hiszem el, hogy megkaptam ezt a munkát, és hogy engem választottak, pedig már túl is vagyunk az első héten, és ma kezdtük a másodikat. Hát nem alszom sokat, és minden szabadidőmet, amikor nem a tréningen vagyunk, az alábbi flipchartnak a szépítgetésével töltöm, amire minden nap új esti programajánlatokat rakok ki, és hasznos infókat arról, hogy aznap hová-mire érdemes menni. 

Ja, és az egész munka angolul van - két ízig-vérig brit trénerrel, akiket az első napokban - hát be kell, hogy valljam, hogy nem mindig értettem, olyan erős akcentussal beszélnek, de már egy hét után sokkal jobb a helyzet. És a java még hátra van :-)

Majdnem Megan

Domán szerint nem szabad nevet adni a tárgyaknak, mert az gyerekes. De ennek  - hála Istennek - van saját neve. Kettő is. Renault és majdnem Megan. 

Alfonz pedig már azt is sejti, hol lesz a helye. 

Egész büszke vagyunk magunkra, hogy viszonylag hamar eldöntöttük, pontosan mit és pontosan milyen kategóriát keresünk, mennyit szeretnénk költeni rá, és mire szeretnénk használni az autót. Ezek után - mivel a kört jelentősen leszűkítettük - nem volt nehéz kiválasztani a nekünk tetsző modelleket, majd sok-sok tanácskozás után (amiben ezúton is köszönjük mindkét autószerelő apuka és a magyar származású berlini taxisofőr ismerősünk, Ernő segítségét) ma, szeptember 14-én, vasárnap délután, egy a román ismerőseinknél eltöltött kellemes reggeli és egy Ateneo (a katolikus ifjúsági közösség egyik programja) között, (számunkra) ünnepélyes keretek között aláírtuk az adás-vételi szerződést. 

Kedves Renault majdnem Megan! Üdv a családban! Reméljük, szeretni fogsz itt, velünk-nálunk.

Rügen-napló: leltár

Rügen.

Ahol a sziklafalak olyanok, mint Caspar David Friedrich festményein.

Caspar David Friedrich: Krétasziklák Rügen szigetén (1818)

Ahol egyszerre esik az eső, és süt a nap a végtelen tenger felett.

Ahol isteni finomak a Balti-tengerben horgászott halak.

Ahol homoktövis terem az út szélén, amiből minden lehetséges dolgot (lekvárt, szörpöt, sütit, likőrt, teát...) készítenek.

Ahol a búzatábla mellett ébredsz fel reggel.

És ahol a kemping mindenese pont olyan, mint Sanyi az Üvegtigrisből.

Kész a leltár - ahogy kedvenc költőm mondaná. Ez volt az első igazán német nyarunk. Kipróbáltuk, milyen a nyár német módra. Hát nem túl meleg. Fürdőruhát eleve nem is vittünk magunkkal, mivel tudtuk, hogy nem lesz rá szükség. Viszont túra-felszerelésben nagyon amatőrök voltunk a németekhez képest. Nem csoda, hogy Berlin tele van túraboltokkal - mindenkinek nagyon spéci felszerelése volt a kempingben és a turistaútvonalakon is. Szóval megvan, hogy mit veszünk egymásnak karácsonyra, húsvétra, névnapra és a többire. Túracuccokat. 

Közben újra itthon, újra a Rügenhez képest szürke, koszos, büdös, hangos, de mégis "nagyonszeretem"- Berlinben. Kellett egy kis idő a visszaszokáshoz. De azért az őszintét megmondva, jó érzés, hogy három perc után nem áll el a meleg víz a zuhanyzóban :-) 

Aki további képekre kíváncsi, itt nézegelődhet:

Rügen-napló: 6. nap, Kap Arkona

Gyors reggeli, gyors készülődés, indulás a buszra, ami itt "nagyon gyakran" jár, mégis úgy reklámozza magát a buszvállalat, hogy ők töltik meg buszokkal Rügen szigetét. Csak valahogy sosem arra, amerre mi járunk.... A buszjegyet drágálljuk, a sofőrök pedig olyan gyorsan vezetnek a keskeny, kacskaringós utakon, hogy Alfonz az első alkalommal konkrétan elhányta magát. De más választás nincs, úticélunk túl messze van, még így is gyalogolnunk kell a végállomástól. 

Kap Arkona az egykori NDK legészakibb, a mai Németország legészak-keletibb pontja. Katonai stratégiai pont mindkét világháborúban, az NDK alatt innen figyelték, nehogy valaki nyugatra szökjön. Kasszás bácsi jófej, megengedi, hogy Alfonz az előtérben maradjon, amíg mi megnézzük a katonai bunkert az idegenvezetéssel. Lent hideg van, és alacsony a belmagasság, fent a világítótoronyban anyakönyv-vezetői hivatal, friss házasok követ raknak le a torony elé a nevükkel és házasságkötésük dátumával. 

Lesétálunk a partra, a parton el a szomszédos halászfaluig. Minden füstölt hal szagú. Beülünk egy étterem teraszára, megkóstolunk két helyi specialitást, homoktövis szörpöt iszok a homoktövis sütihez, amint végzünk az ebéddel, elered az eső. Amint felimádkozom Alfonzra az esőkabátot, eláll. 

Séta tovább, lassan a busz irányába. Busz visz egy darabon, majd megint séta. Úgy 8 kilométer hazáig. Közben egyszer elered az eső, de meglátja Alfonz esőkabátját, és eláll. Csodakabát. 

Kimerülve érünk vissza a kempingbe, vacsora a fák alatt, elfogy az utolsó korty tea is, és tényleg rázendít az eső. Összekészülődés a holnapi hazaútra, lassú búcsú a tájtól.

Nem tudjuk mik, de jól néznek ki. Háttérben Kap Arkona világítótornya.

Rügen-napló: 5. nap, Jasmund Nemzeti Park No. 2.

Első éjszaka pulóver nélkül, első reggel, amikor arra ébredünk, hogy melegünk van a sátorban. Az első nap, amikor fel merem venni a rövidnadrágomat. A reggeli alkalmával megállapítjuk, hogy a kemping boltjában kapható zsemle nagyon finom, majd elindulunk a tervezett "karikára" - ahogy Domán mondaná. 

Le Saßnitzig, ott kis bevásárlás, kávé ugyanannál az olasznál, ahol két napja is ittunk (végre nem a zacskós 3az1ben), séta a mólón, találkozás Spike-kal, a boxerral, akivel együtt utaztunk Altefährbe a vonaton, majd irány a "Kreideküste" vagyis a sziklás tengerpart. Domán kijavít, hogy korábban rosszul írtam, ezek nem is több száz méteresek, a legmagasabb pont 117 méter. Közben gyűjtjük a lyukas kavicsokat, hogy miért, az meglepi.

Több kilométer után végre lépcső fel a sziklákra. Fent, Königsstuhlnál, poénkodás a "kocaturistákról", akik addigra már eltűntek, így végre nincs sorbanállás a kilátó pontnál, majd irányba veszünk egy, még a népvándorlás kora előtti szláv erődítmény romjait. Alfonz közben felzabál egy maradék gofrit az utcán, kis vita, séta tovább. Az egész Domán szerint 20 km volt. Én többnek éreztem. Domán lábát újra feltörte a cipő, Alfonz pedig még mindig nem érti, hogy a tenger vize sós, és attól csak még szomjasabb lesz, ha iszik belőle. Hullafáradtan, napról kiszívva irány a zuhanyzó, majd a sátor. Mindkettőnk orra piros a napsütéstől.

A sziklafalak fentről

Rügen-napló: 4. nap, Jasmund Nemzeti Park

Első reggel, amikor nem arra ébredünk, hogy szétfagyunk. Az új kempingben direkt az egyik legnaposabb helyet választottuk. Reggeli a fák alatt, indulás a nemzeti parkba. A nehezebbik utat választjuk, néhány helyen tényleg veszélyes átkelni, de megoldjuk. Leérve a látvány lélegzetelállító, előtted a végtelen tenger, hátad mögött százméteres mészkőfalak magasodnak. Caspar David Friedrich festménye megelevenedik. Kőgyűjtés, rajzolás a krétadarabokkal. 

Beérünk a turistaközpontba, viccelődés a kilátópontnál szigorú sorban álló németekről és az állítólagos "természetes" turistaútvonalaikról (mert nyilván magától termett ott az a párszáz lépcsőfok és a pár tonna murva, amivel minden út fel van szórva).

Nem tudjuk hány kilométer után visszaérünk a kempingbe, vacsora. Leöntöm magam lencsével, gyors kézi mosás, szerencse, hogy van váltógatyám. Naplemente-nézés a kemping melletti temetkezési dombról.

A sziklafalak

Rügen-napló: 3. nap, Saßnitz

Még korábban kelés, sátort lebont, mindent összepakol, indulás a vonathoz. Kalauz jófej, Alfonz ingyen utazik. Saßnitz kisváros, nincs csomagmegőrző, menjünk egyből a kempingbe. Buszra fel, Alfonz még mindig ingyen utazik. 

Kemping: natúrkemping. Nemzeti park szívében, nemrég learatott búzatábla mellé leverjük a sátrat. Kis pihi, buszok ritkán járnak, vissza Saßnitzba, Alfonz természetesen ingyen. 

Saßnitz óváros, kikötői sétány, hal, kávé, napfürdő, bevásárlás. Utolsó busszal vissza, buszsofőr mogorva, Alfonz fizet (pontosabban mi). Kemping melletti búzamezőn átgázolva előttünk a végtelen tenger. Naplemente.

Csomagmegőrző sátorépítés közben

Rügen-napló: 2. nap, szántóföldek között

Korán kelés, napsütéses reggeli. Turistaút a tenger mellett, majd szántóföldek között. Alfonz rohan, belefetreng a lócitromba (remek...), Domán lábát feltöri az elvileg már betört cipője (még remekebb).
Gurvitz, Grabitz, Rambin. Rambinban fogadó, isteni sütikkel. Szerintem 20, Domán szerint csak 15 km gyalogút.

Lábápolás

Rügen-napló: 1. nap, az évforduló

Hideg az éjszaka, Alfonz hajnalban bekéretőzik a sátorba. Reggelre eltűnnek a felhők, napsütéses reggeli. Stralsund. A kompot lekéssük, busszal megyünk be. Kikötő, Backstein gótika, hanzaváros, sok ember, füstölt hal szag. Évfordulós ebéd az egyik halasnál. Komppal vissza, egyenesen a tengerparti kávézóba, ahol igazi német Strandkorbban küzdünk az elemekkel, hogy meggyújthassuk az esküvői gyertyát, amit pont egy éve kaptunk Barbarától és Zsolttól. Templom híján közös Szentírás-olvasás és csend. Csak a tenger morajlik.

Az esküvői gyertyánk

Rügen-napló: 0. nap, indulás

Domán délelőtt még az uszodában, mi (értsd: Alfonz és én) állandó időzavarban készülődünk, de csodával határos módon időben kiérünk, sőt az állomáson még egy "Mitfahrert" is sikerül találnunk, aki beszáll a csoportos jegyünkbe. Jakob, egy berlini színész, akiről kiderül, hogy Till Eulenspiegelt játsza az ARD karácsonyi mozijában, Neustrelitzig jön velünk. Mi Stralsundban kapunk új utastársat. Spike, a boxer, nagyon fél a vonatoktól, ezért nincs sem ereje, sem ideje tudomást venni Alfonzról. 

Megérkezünk Altefährbe. Indulás a kempingbe, közben megmutatja varázslatos arcát Rügen: süt a nap, és esik az eső. Szivárvány.

Kilátás a kemping előtti strandról Stralsundra

International Cook-Tales: vallomás(ok) a főzésről

A képen a müncheni nemzetközi újságíró-szeminárium legjobb nemzetközi csapata látható a Süddeutsche Hochhaus liftjében - utolsó sörözésre indulván, a munka fáradalmait letudva :-)

Daniel (Németország), jómagam, Mikel (Albánia), Michalis (Görögország)

Tartozom egy vallomással. (Aki ismer, annak nem lesz újdonság.) Nem szeretek főzni. És úgy igazán az evés sem hoz izgalomba. Azért eszek, és főzök, mert éhes vagyok. Ennyi és nem több. Szóval amennyire boldog voltam, amikor megtudtam, hogy megkapom az ösztöndíjat erre az újságíró-továbbképzésre, pont annyira bosszantott, amikor megtudtam, hogy a téma, amiben valamit produkálni kellene az a kaja lesz (angolul értőknek: a food.)

Hetekig bosszantott a kérdés, hogy miért pont az én évadomnak találták ki ezt a "roppant frappáns" témát, amikor igazán sem főzni, sem enni nem szeretek, a konyhában állást legtöbbször az érdemi munkától elvett időnek tekintem, és inkább csak idegesít, mint kikapcsol. Ezen véleményemet megosztottam több egyetemi csoporttársammal is, akikkel aztán hosszas beszélgetések kezdődtek arról, hogy ki/miért/hogy/mit szeret vagy éppen nem szeret főzni. És akkor beugrott az isteni szikra. Igen, ezt a témát kellene kidolgozni: hogyan főzünk vagy éppen nem főzünk manapság?

Amikor az első napon felvezettem és bemutattam a témámat, meglepően népszerű lett. Egyből öten lettünk a csapatban, de aztán az egyik német újságírónak végül másik csapatot kellett választania, mert aránytalanul sokan lettünk volna. És nekivágtunk. Daniel, Mikel, Michalis és én. Mivel aktuális statisztikát nem találtunk arról, hogy melyik generáció mennyi időt tölt a konyhában, miért, mit és mennyiért főz, ezért gyártottunk egy saját kérdőívet, amire alig 3 nap alatt majdnem 400-an válaszoltak. A cikkhez (amit még nem publikáltak hivatalosan) azonban valamilyen multimediális (értsd videó vagy hanganyag) is kellett, ezért Daniellel két nap alatt hat interjtú csináltunk, és vágtunk meg, ebben kvázi "feltérképezve" a német (müncheni) konyha- és szakácstípusokat: volt egy háztartásbelink, egy nagymamánk, egy profi szakácsunk, egy egyetemista albérletünk, egy karrierista szinglink és egy foodbloggerünk (gasztroblogger, mint a Mautner Zsófi, ha ez mond Nektek valamit - röviden összefoglalva: kajákról, a főzésról és a gasztronómiáról blogoló ember). 

A videók már publikusak, és direkt Nektek magyar feliratot is gyártottam mindegyikhez (ha nem indul automatikusan a felirat, akkor a jobb alsó sarokban kell nyelvet választani - van angol is, aki inkább azt szeretné). Ez volt az én vallomásom a főzésről. Most jöjjön hat másik emberé.

Kicsit elnéztük a dátumot....

(Találós kérdés: Mit csinál egy újságíró élete eddigi egyik legintenzívebb továbbképzésének első szabad estéjén? Igen. Írja a blogját.....)

Merthogy elkészült egy várva várt videó.

Szóval az úgy volt, hogy Melinda és Attila már nyár elején bejelentkeztek nálunk egy berlini hosszú hétvégére, és hamar el is küldtek minden adatot, időpontot, részletet, de - fogalmam sincs, hogy hogy - mi, na jó én elnéztem a dátumot. Így minden lelkifurdulás nélkül chilleztünk a Balti-tenger partján, míg Melindáék egész nap "kerestek" bennünket Berlinben. Mobilnetünk nem volt a parton, a német telefonszámunkat pedig nem tudták, így hiába vártak ránk itt is, ott is, amott is, csak este, amikor már vonatoztunk vissza Berlin felé, és visszatért a moilnet a telefonunkra, vettük észre, hogyan és hányszor próbáltak meg elérni bennünket.....

De aztán megpróbáltuk kárpótolni őket mindenért, ami (talán) a videó tanúsága szerint, sikerült is :-) 

Berlin, az ő szemükkel:

Berlin MA és MI from Melinda Vajnai on Vimeo.

Helló, München :-)

Egy hét full tréning a Süddeutsche Zeitung (Németország egyik legelismertebb napilapjának) újságíróiskolájában. 

SHOWTIME!

A meseváros Erfurt

Végy egy szimfonikus meg egy rockzenekart, Türingia tartomány fővárosának dómterét és annak 70 lépcsőfokát, építs rá színpadot, öltöztess be egy kétgyermekes apukát transzvesztitának egy combközépig érő 15 centi magas lakkcsizmába és máris kész Erfurt legmenőbb rockoperája, a Jedermann :-)

És végy két óvodás kisfiút, akik majd megőrülnek, annyira szeretnének egy kiskutyát, és most egy hétvégére kaptak egyet, aki hagyja magát húzni-nyúzni, dögönyözni. 

És mindezt egy csodavárosban, ahol szinte minden sarkon mesefigurák köszönnek rád (ott van a német közszolgálati televízió mesecsatornájának központja), és esernyők lógnak Németország Ponte Vecchioja, a Krämerbrücke felett (A Krämerbrücke Európa leghosszabb, házakkal végig beépített és lakott hídja.)

Összefoglalva: Erfurtban jártunk. Akit a fenti nem túl jó minőségű képen transzvesztita jelmezben láttok, Matyi, az erfurti színház tagja, két fia, Áron és Ádám épp a harmadik fotón "nyúzza" Alfonzt (félreértés ne essék, szerintem élvezte, hogy ennyire a figyelem középpontjában lehetett), és édesanyjuk Möci, aki blogjukon mindezt röviden így foglalta össze:

"Egy napra kipróbáltuk, milyen lenne, ha lenne egy kutyánk. Kalandos. Nem tudom, melyikőtök volt fáradtabb a kísérlet végén. Alfonz vagy Ti. Vagy esetleg én..."

(fotók és a teljes szöveg itt)

Reméljük, a lakást azóta sikerült "szőrteleníteni", a fiúkat pedig lenyugtatni. 

Mi nagyon köszönjük a színházi élményt, a vendéglátást és a csodaszép hétvégét ezúton is :-)

Update 07.25: Így csodálkozik rá az ott élő, hogy milyen szép kis városban is lakik, avagy Möci blogbejegyzése a blogbejegyzésünkről, avagy hiperhivatkozás a köbön. 

VELTMÁJSZTER!!!

Amikor több mint félmillió ember együtt ordít a világbajnoki gólnál, na az az igazi libabőr. 

Nagyon készültünk a nagy napra - még azt a piszkosul magas összeget sem sajnáltuk a német csapat mezére, amit aztán kiadtunk rá. Amikor felhívtak a tévétől, hogy jelentkezzek be élőben a Telepsortba és a Híradóba, tudtam, hogy ez csakis német mezben lenne poén, szóval muszáj volt megvenni. Igaz, az utolsó pillanatban nem volt könnyű olyat találni, ami jó rám (az emberek egész egyszerűen elkapkodták a boltokból az összeset), de jelentem a 164-es gyerekméret passzol, így 80 helyett "csak" 45 eurót adtunk ki rá. Dománnak pedig a nemzeti válogatott bemelegítős mezei között találtunk olyat, ami az ő nem túl keskeny kenuzós vállaira felment. 

Kicsit para volt bejutni a Fanmeile-ra (Berlin és Németország legnagyobb szurkolói zónájába) még sajtós igazolvánnyal is, ugyanis már délután hatkor megtelt, és a rendőrök még a környező utcákat is lezárták. Így nekem, aki a Hauptbahnhof (főpályaudvar) felől próbáltam megközelíteni a sajtós bejáratot, szabályosan könyörögnöm kellett a rendőröknek, hogy engedjenek már át a hídon (a Spree-n), mert fél óra múlva be kell jelentkeznem egy műsorba, és ha még fél órát itt keringek, és megkerülöm az egész Bundestagot úgy, ahogy azt ők szerették volna, akkor abból nem lesz Telesport, de még a Híradóra sem fogok odaérni.... Végül szépen mosolyogtam, és a harmadik hídnál megengedték, hogy átmenjek. 

A csodás bejelentkezést anyu rögzítette egy, a Facebook-ra kitett csodás képpel, ami annak ellenére is nagy sikert aratott az ismerőseim körében, hogy egy Play-gomb díszeleg az orromon. 

Telesport  - Út a döntőig, 2014.07.13.
MTV Híradó, 2014.07.13. (25:30-tól ide kattintva elérhető)

Miután lefújták a meccset, a városban szinte elszabadult a pokol. Olyan volt az egész, mint szilveszterkor. Tűzijátékok és petárdák durrantak mindenhol, embertömegek hullámoztak az utcán, akiktől teljesen leállt a közlekedés. Az emberek egymás nyakába borulva ugrálták körbe az éjszakai buszokat, amelyek nem tudtak tovább közlekedni. Volt olyan sofőr, aki végül feladta, és inkább "beszállt" a szurkolói éneklésbe - ritmusos dudálással. Az S-Bahnra nem lehetett felférni, a villamoson spontán éneklésbe kezdtek az ott utazók, akik pedig nem fértek fel, ők sem bánták, integettek, és boldogok voltak. Ismeretlen emberek ölelték egymást agyba-főbe mindenhol. 

Mi hajnali három körül kerültünk ágyba, és hát sajnos Domán munkaadója nem volt olyan jófej, mint akikról a híradós bejelentkezésemben beszéltem, így neki sajnos korán kellett kelnie, nekem viszont csak déltől volt órám, így simán aludhattam 10-ig. És ezt ki is használtam, de őszintén szólva így sem volt egyszerű felkelni....

Felirat az S-Bahn kijelzőn: "Gratulálunk a világbajnok Németországnak!"