Hajrá Németország!

Utoljára középiskolában, egy horvát osztálykiránduláson volt szerencsém megtapasztalni, milyen is az, amikor egy ország egy emberként szurkol a saját csapatának. Bár akkor csak a tengerparti kiskocsmák teraszainak közönsége ordított egy-egy gólnál, mégis magával ragadott a hangulat. 

Többek között ezért is vártuk már nagyon, hogy elkezdődjön Braziliában a foci vb. A fociőrület Németországban amúgy is általános, hogy Bayern München vagy Borussia Dortmund drukker vagy-e, alapvető létkérdés. Hetek óta arról cikkeznek az újságok, hol vannak a legjobb public viewing (értsd: élő közvetítés) helyek, és hogy mennyibe fog kerülni a sör meg a Bratwurst a Fanmeilén (a Fanmeile a Brandenburgi kaputól a Siegesäuléig tartó mintegy 700 méteres útszakasz, amit az egész vb-re lezárnak, és az oda betömörülő mintegy 400 ezer (!) embernek 9 óriáskivetítőn mutatják az összes meccset). A vb kedvéért a mi kis családias Weißensee-strandunk is átalakult Copacabánává (még egy Krisztus-szobor utánzatot is felépítettek, hogy "teljes" legyen az illúzió), és 17 órától 1 eurós belépőjegyet szednek azoktól, akik ott akarnak meccset nézni, szóval mi azóta tüntetőlegesen nem mentünk....

No, de ahol voltunk: Alte Försterei, WM-Wohnzimmer. Igen, Wohnzimmer, azaz nappali. Ahogy az a képen is látszik, az egyik helyi focicsapat (az FC Union) stadionja a vb kedvéért nappalivá alakult. A gyepre mintegy 800 kanapét tettek le, amelyekre hosszas várólista után lehet bekerülni, hogy aztán onnan, stadionjellegű, de mégis otthonias hangulatban nézhesd végig a legfontosabb meccseket. A lelátó egyik felére pedig  egy 700 colos tévét tetteik, távkapcsolóval, tapétával és bekeretezett családi fotókkal. Mintha csak otthon lennél :-)

Domán hétfőnként (és péntekenként is) a stadion melletti szabadidőközpontban tart úszóórákat, így egyértelmű volt, hogy a németek első meccsét hétfő délután hatkor itt nézzük meg. 

A hangulat egyszerűen leírhatatlan volt. Amikor mintegy 15 ezer ember együtt tombol, örül, sikít, skandál és énekel olyan szövegeket és indulókat, amiket minden rendes német gyerek már az anyatejjel magába szívott. Hát nekünk csak most sikerült megtanulnunk őket, de a végére már egész jól ment :-)

Ez volt a mi 4-0-ánk, ami egy időre biztosan feledhetetlen marad, mivel a stadionba a következő német meccsre már minden jegyet eladtak. Legközelebb talán a Fanmeiléről jelentkezünk.

Addig is HAJRÁ NÉMETORSZÁG!

Még a menetrend-kijelzők is a 4:0-át ünnepelték

Motus Christi - avagy mozdulj

Motus, avagy mozdulj. Mozdulj ki a hétköznapokból, hagyd magad mögött a mindennapi rutint, távolodj el tőle, próbáld meg kívülről szemlélni, és ne hagyd, hogy mókuskerékké váljon az életed. Mozdulj, mozdulj, mintha élnél, ember...

Mozdulj, avagy tégy egy lépést a másik irányba, egy nagyon fontos irányba. Isten felé. És ezáltal önmagad és felebarátaid felé. Légy "apostol". 

Egy meleg április délután volt, ültem a villamoson, és a cseh szavakat ismételtem a szemináriumra. Örültem, hogy rögtön találtam ülőhelyet, és nem kellett "balettoznom" az Alexig a szótárfüzettel a kezemben. Egy megállóval később felszállt egy negyvenes nő, fölém állt, és erősen nézett. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy esetleg átadjam-e neki a helyemet, de ő gyorsabb volt. Megszólított. Hogy miért tanulok csehül. Elmondtan, hogy szlavisztikát tanulok, orosz és cseh specializációval, de egyébként magyar vagyok. Már eleve az meglepett, hogy felismerte a cseh nyelvet, a kérdése meg még inkább. De elmagyarázta, hogy épp önkénteseket keres egy augusztusi ifjúsági találkozóhoz, ahová a világ minden részéről jönnek fiatalok Berlinbe (így valószínűleg Csehországból is), és kellene pár tolmács, segítő, aki a csoportokat kíséri. A kezembe nyomott egy szórólapot, ráírta az e-mail címét, elkérte az enyémet, és pár napra rá tényleg írt is. Küldött pár linket, és meghívott a rendszeres heti találkájukra, a bibliakörre. Merthogy a legizgalmasabbat még le sem írtam. Ez egy katolikus ifjúsági találkozó. A nő, akivel találkoztam, Sandra, világi nővér egy spanyol alapítású világi rendben, a Missionare Identes-ben, és teljesen véletlenül abban a katolikus iskolában matek-fizika tanár, amely a mi templomunk mellett van, Weißensee-ben. Ezért is utazott ugyanazzal a villamossal mint én. 

Az e-mailre valamiért nem válaszoltam rögtön. Már nem emlékszem, miért. Aztán el is felejtettem az egészet, mire jött még egy levél Sandrától. Hogy a pünkösdi hétvégére lelki napokat szerveznek a Harz-hegységbe, és hogy van-e kedvem jönni. Akkor ő még nem tudott sem Dománról, se Alfonzról, szóval szinte rögtön írtam is neki, hogy igen, nagyon jó lenne, csak van egy férjem, és van egy kutyánk is, mehetünk-e esetleg így hárman. És igent mondtak :-) Közben sikerült autót bérelni és egy másik résztvevőt, Silviát (Szlovákiából) is beszervezni, szóval szombat reggel útra kerekedtünk a Harz-hegység felé. 

Nem tudtuk, mi vár ránk, nem ismertünk senki, még a programról is alig tudtunk valamit. De valahogy éreztük, hogy jó lesz. És talán pont emiatt volt igazán jó, hogy elvárások nélkül érkeztünk. Én sokszor esem abba a hibába, hogy túl magas elvárásokat állítok, amiket aztán szinte lehetetlen teljesíteni. 

Tizenketten voltunk - mint az apostolok, mondtuk többen többször. Minden napot imával kezdtünk, és zártunk, és minden nap ültünk legalább egy negyed órát teljes csöndben az egykori fizioterápiás centrum kápolnájában. (Az épület, ahol laktunk, a rend tulajdonában van, eddig fiziterápiás centrumként működött, most valamiért váltani szeretnének, új profilt keresnek az épületnek, a szünetben meg a rend minden másra használja - például lelki hétvégék rendezésére.)

Annyian voltunk, mint az apostolok, és azt a kérdést feszegettük, hogy hogy lehetünk apostolok a saját életünkben. Hogy váljunk le a mindennapot rutinokról, a rezignáltságról, hogy közelítsünk a rossz helyett
jóval, és hogy kezeljük a hibáinkat, hogyan ismerjük fel a "Baustelléinket" (magyarul: építési terület, építkezés).

Mankó helyett már bottal

Bár kirándulni csak kétszer volt időnk, mégsem bántuk (a lábam miatt talán jobb is volt így, mert bár a járás már megy, túlterhelni nem akartam). Fizikailag ugyan elfáradva, de lelkileg feltöltődve tértünk vissza Berlinbe. Jó érzés volt korunkbeliekkel együtt lenni, akik hasonló problémákkal szembesülnek a mindennapokban, mint mi, és hasonló kérdések foglalkoztatják őket, mint bennünket. Már várjuk a következő alkalmat, amikor újra találkozhatunk.