Amióta a gazdi egyetemre jár, bizony elég sokat kuksoltam otthon egyedül, ami ugyan nem annyira nagy baj, hiszen ügyes kutya vagyok én, kibírok akár 8-10 órát is pisi meg kaki nélkül, de azért igyekeztem mindig nagyon szomorú szemeket mereszteni az éppen elsőként hazaérkező delikvensre: hogy jaj, de nagyon-nagyon rossz volt ám nekem itthon ilyen hosszú ideig egyedül, légyszi, többet ilyet ne csináljatok.
És bár mindketten próbáltak ezerfelé szakadni, meg volt, hogy csak a kedvemért hazajöttek, de aztán megint elmentek valahová, és csak rohanás volt az egész, szóval elkezdtem nemcsak akkor szomorú lenni, amikor hazajönnek, hanem úgy mindig. Nagyon. Akkor is, amikor extra kirándulásokra vittek hétvégén, hogy "bepótolják a hétköznapot".
 |
| Itt épp az uckermarcki tóvidéken kirándultunk, bár ezen a képen tavaknak nyomuk sincs |
 |
| Ez meg Kromlauban van, mögöttem valami híres híd állítólag.. |
És a pszichológiai hadviselés működött!
November óta lett egy külön bejáratú kutyaszitterem, aki szerdán és pénteken napközben eljön értem, és nagyokat sétálunk! És képzeljétek el, jár hozzá két fogadott öcsike is!
Az egyik néha még sétáltat is, a másikat inkább én sétáltatom, hiszen ő még csak a babakocsiban tud ülni, még féléves sincs. De nagyon menő brancs vagyunk ám így az utcán. Mi négyen. A kutyaszittyóm, a két fogadott tesó meg én.
