Fontunk

No, nem hajat (bár Dománét már be lehetne...), hanem kalácsot. A német élesztővel való próbálkozásaim még mindig nem túl sikeresek, de azért csak elkészült. És íme, ilyen lett. Életem első húsvéti fonott kalácsa.

Az élesztő szépen felfutott (még radiátorra is raktam az ügy érdekében), de a tészta csak nem akart megkelni. Később több helyről is azt a tanácsot kaptam, hogy legközelebb a cukrot cseréljem le édesítőre, úgy jobban megkel a tészta. Hát majd megpróbálom. 

Köszönöm az együttműködést Eszternek, akit elvileg ebédelni hívtunk meg ( a böjt utáni első pörköltre), aztán jól igába fogtuk egy kis tésztagyúrásra (mert hát annyira mondta, hogy neki mennyire hiányzik a sütés).

A kalács egyébként két nap alatt elfogyott, pedig jókora darab lett. Ez vagy azért volt, mert a böjt után bármit megettünk volna, ami kicsit is édes, vagy azért mert tényleg jó lett. Domán szerint az utóbbi.

Azért azt be kell látnom, hogy a kelt tésztakészítés (még) nem tartozik az erősségeim közé.

150 brazil meg a világ legnagyobb Marx-feje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy brazil kormány, amely úgy döntött, hogy elküld tanulni Németországba több száz fiatalt, hogy legyen belőlük jó mérnök, informatikus, orvos stb. és mindennek leszervezésére felkéri a diákcserében már több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező DAAD-t, amely aztán ezeket a brazil fiatalokat meghívja Chemnitzbe, hogy jól összeismerkedjenek a többi ösztöndíjassal. 

A DAAD így valószínűleg Chemnitz éves turistaforgalmának mintegy felét bonyolította le egy hétvége alatt. Az elmúlt három napban pontosan három chemnitzi szállodát töltöttünk meg. Hatszáz DAAD-ösztöndíjas a világ minden tájáról: Afganisztántól Vietnámig. A DAAD valószínűleg a kihalt német kisváros túlélési esélyeit akarta növelni azzal, hogy ide szervezte Németország egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) ösztöndíjas találkozóját, hiszen a város egyetlen látnivalója Karl Marx feje. 

Jó, mondjuk ez azért jókora látnivaló. Cirka 13 méter magas, 40 tonnás bronzszobor, amely az Szibériában található Ulan-Uda-i 60 méteres Lenin-szobor után a világ második legnagyobb portrészobra. Nem véletlen, hogy pont ide emelték ezt a csodát, hiszen 1953. május 10. óta a Wiedervereinigungig Chemnitz volt a DDR Karl-Marx-Stadt-ja. Ergo a kelet-németek ipari fellegvára. Azt a szállodát, ahol például mi laktunk, a chemnitziek csak "Paprika-Haus"-ként emlegetik, mivel akkoriban még munkásszállóként működött (ennek jegyeit kívülről erősen őrzi a 15 emeletes épület), és elsősorban magyar vendégmunkásoknak adott szállást. 

Karl Marx fején kívül azonban nem sok más látnivaló van a városban, sőt mondhatni, elég kihalt a település. Nagyjából olyan érzésünk volt, mintha a németek Dunaújvárosába kerültünk volna. 

Ennek kompenzálására azonban voltak jó kis DAAD-s programok, azaz a kétóránkénti étkezések közé besűrített mindenféle köszöntők és előadások, és persze mindig volt kávészünet is, aminek különösen örültem így, böjt idején. A lényeg, hogy kaja, na az volt dögivel. Már ősszel Bonnban, az első DAAD-s találkozón is megtapasztalhattuk a DAAD bőkezűségét, amiben itt sem kellett csalódnunk. A mintegy 600 ösztöndíjassal azonban egyszerre együtt semmit sem tudtak kezdeni a szervezők. Az olyan jellegű feladatokon kívül, hogy "tegye fel a kezét, aki Kelet-Európából jött" (ahol mi egyébként tüntetőlegesen nem raktuk fel a kezünket, várva a Közép-Európa megjelölésre), nem volt semmilyen játék, workshop vagy interaktivitás, ahol lehetőség nyílt volna arra, hogy megismerjük azokat, akik a világ másik feléről érkeztek. Pedig hát voltak érdekes emberek. Két ösztöndíjas is volt például Észak-Koreából. 

Egy dolgot azonban biztosan megtanultunk a DAAD-ösztöndíjasokról: ha van ingyen kaja és ingyen pia, mindenki úgy száll rá a svédasztalra, mint a sáska. Olyannyira, hogy aki a sor végén áll, annak már nem biztos, hogy jut valami (így jártunk mi is. No nem mintha kétnapos nonstop zabálás után ezt sajnáltam volna.)

És még egy dolgot megtanultunk: Chemnitz, sok más egykori kelet-német ipari városhoz hasonlóan sajnos még mindig nem tudott átlépni a saját árnyékán Németország egyesítése óta. Bár van egy tök jó egyeteme, a fiatalok alig maradnak a városban, mivel az ipar már nem a régi, nincs elég munkahely, és nem jók a kilátások sem. Nem is beszélve arról, hogy aki az egykori Kelet-Németországban kezd dolgozni, az ugyanazért a munkáért jóval kevesebbet kap, mintha ugyanezt az egykori Nyugat-Németországban tenné. Az ország az újraegyesítés óta küzd ezzel a problémával. És bár az úgynevezett "Länderfinanzausgleich" rendszere (így nevezik azt a szolidáris alapon befizetett adót, amit a gazdagabb tartományok a szegényebbek felzárkóztatására fizetnek) kezdetben jó ötletnek tűnt, Hessen és Bayern (Baden-Württemberg időközben valamiért visszalépett) most fordultak bírósághoz a rendszer felülvizsgálatáért. Nem tartják igazságosnak, hogy továbbra is ők fizessenek a többi tartománynak csak azért, mert nekik jól megy. 

Szóval itt sem minden fenékig tejfel. Még akkor sem, ha a DAAD-nál kétóránként svédasztal van. 

Megfagyunk....

Nem örülök neki én sem, hogy megint az időjárásról kell írnom. De nem akarok felkelni, és sétálni menni Alfonzzal, mert még mindig nincs itt a tavasz! Magamra veszek mindent, ez a -12fok nem vicces. Pedig az ablakon át nézve szépen süt a nap…

Itthon-Otthon

Miközben Domán időjárásos posztokkal bombázott benneteket, én utaztam kicsit ide-oda. 

Voltam otthon, meg a mintegy 150 brazil kíséretében megnéztem a világ legnagyobb Marx-fejét. De erről kicsit később. 

Szóval voltam otthon. Intéztem ezt-azt, de az esküvőszervezés újabb részleteivel most inkább nem untatnék senkit. És az időjárásról sem szeretnék írni, pedig átéltem a márciusi hóvihart, nem tudtam leutazni Somogyszobra 15-én, mert nem indult a vonatom, és én is kaptam SMS-t a Belügyminisztériumtól, hogy üljek át másik kocsiba, mikor épp kocsiban sem ültem. 

Szóval voltam otthon. "És Domán?" - "Ő otthon maradt."- válaszoltam szorgalmasan. Hazajöttem (mentem), de Domán otthon (itthon) maradt. Először észre sem vettem, mit mondtam. Abszolút természetesnek vettem a választ, és csak akkor sejtettem, hogy valami nem stimmel, amikor ismerőseim mosolyogni kezdtek. "Aha, szóval hazajöttél, Domán pedig otthon maradt."

De hol van az otthon? És mikortól és főként miért tartunk valamit otthonunknak? Itthon vagyunk már Berlinben? Végül is kialakult a napi rutinunk, dolgozunk, tanulunk, tudjuk hol, mit és mennyiért érdemes vásárolni, ismerjük az "egérutakat", a trükköket, a praktikákat, azt, hogy mit, hol és hogyan illik. Ismerjük a "hogyan"-t. És talán ez az egyik legfontosabb. 

Persze hiányzik a magyar szó, a zene, a film, a kultúra, a piros paprika, a piros arany, a bor, a szalámi, a pálinka és még sorolhatnám. És még annál is jobban hiányoznak a barátok, az ismerősök, a család, a szeretteink. Hiányzik a magyarok spontaneitása, sírva vigadása, rugalmassága, szabályozatlansága. Néha kicsit sok a terv, a Plan, a Timing, a keret, a szabály, a Deadline, az illem. A magyarok hangosabbak, idegesebbek, intenzívebbek, szenvedélyesebbek és sokkal de sokkal "ad hoc"-abbak, mint a németek. Hagyjunk mindent az utolsó pillanatra  minek annyit tervezni, minek mindent betáblázni, miért kell Zeitplanok szerint élni, amikor "Ej, ráérünk arra még". És ennek persze van ezer árnyoldala is, hiszen éppen ezen bukik (vagy áll) minden, pont emiatt sikeresebb a német gazdaság, pont emiatt keresnek, és raknak félre jóval több pénzt az emberek, de pont emiatt esnek kétségbe akkor, ha valami váratlan helyzet adódik. A magyaroknak kvázi minden váratlan helyzet, hiszen szinte semmire sincsenek felkészülve. A hóra sem. 

Berlinben pontosan egy héttel azelőtt esett le a hó, mielőtt a magyaroknál kitört a hópánik, a rendkívüli helyzet, amiről már egy hete beszélt a média, de mindegy. Roppant rendkívüli volt. A berlini tömegközlekedésen meg sem lehetett érezni, hogy bármi is történt volna, minden közlekedett ugyanúgy, mint mindig. A Tagesschau a Morgenmagazinban mondjuk félóránként bemondta, hogy itt meg ott milyen baleseteket voltak, és milyen útvonalakat érdemes elkerülni, elzárt településről, lezárt autópályáról azonban szó sem volt. Egyetlen dolgot zártak le: a frankfurti repteret. De a hírsorrendben még mindig előkelőbb helyen volt a düsseldorfi reptéri sztrájk, amely kissé váratlanabbul érte az embereket, mint a jó előre bejelentett havazás. 

Elrepültem a hóból a tavaszba, ahol aztán átéltem a télbe fordulást és a havazást, és visszajöttem a télbe. De már legalább süt a nap. Várjuk, hogy meleg is legyen. Itthon is, és otthon is. Mert ez a kettősség mindig meg fog maradni. De nem is akarom, hogy másképp legyen. 

Es schneit immer noch...

A múlt hetén leesett 10-15 centis hóra azt gondoltam, hogy szép, jó stb, de remélem most esik utoljára. 

De a héten sajnos megint volt egy kis havazás. Az előző adagra esett még egy kevés, úgy 20 centi. Alapjába véve szeretem a telet, a havat, de nem márciusban! Sajnos az előrejelzések még most sem túl biztatóak, havazást már nem mondanak, de nagyon meleget sem. Valamikor már csak ideér a Tavasz is. Mi már nagyon várjuk.

Addig is pár "szép"  fotó:

Névnap és más

Március 8-án nőnap alkalmából, mindig eszembejut, hogy másnap van a névnapom. Ez így történt idén is. Az "ajándékom" a születésnapihoz hasonlóan is igen különlegesre sikerült, mert ezen a napon jött hozánk az itteni papunk, a kis lakásunkat megszentelni. Ez volt mindkettőnk számára az első ilyen élmény. Az egész nagyon rövid volt. Legalább is én azt hittem kicsit másabb lesz, mint amilyen volt. De csak elmondta a pap a lakászenteléses imátt aztán imádkoztunk egyet, utána jött a szentelt víz és kész is voltunk. Majdnem, mert utána jött még a kis "matricánk" az ajtónkra. Mi már nagyon vártuk ezt a napot, és azóta kicsit másabb érzés is haza jönni, az otthonunkba.

Kihúzta a gyufát...

Állandóan kihúzta a gyufát. A szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt: láncdohányos volt, másrészt pedig provokatív.

Amúgy meg az egyik példaképem. Hannah Arendt. 

Először talán (mint oly sok más dologról is...) György Pétertől (vagy ahogy mit hívtuk: GYP-től) hallottam róla az egyetemen. GYP Arendt Eichmann-ról írt könyvéről beszélt. Utána muszáj volt elolvasnom. Ahogy a többi írását is. Aztán Szécsényi Endre az esztétika szakon egy egész félévet hirdetett meg róla: "Hannah Arendt politikai filozófiájának esztétikai vonásai". Nagy falat volt, de megettük :-)

Hogy miért példakép? Mert mert. Mert kimondani dolgokat, érzékelni, látni, hallani, és meghallgatni. Nem érdekelték a klisék, a sémák, meglátta azt, amit nem mindenki.

Amikor megtudtam, hogy film készült róla, muszáj volt megnéznem. Bár a filmmel több bajom is volt, azért írtam róla. Itt:

La Femme, március 9. 

"A nő, aki felbosszantotta az egész világot"

Eredetileg nőnapra szánták, de egy napot csúszott a megjelenése. Azért az üzenet megmaradt: ilyen nőkre (is) szükség van.

Ahoj Praha!

És megkaptam! :-)

Azaz mehetek nyáron egy hónapra Prágába, a Karl Universität (magyarul talán Károly Egyetem) négyhetes nyelvtanfolyamára. Ami nem csak nyelvtanfolyam lesz, hiszen lesz egy csomó délutáni programunk is, hétvégén kirándulások, és megismertetnek bennünket egy csomó aktuális kulturális projekttel, valamint Csehország történelmével is. 

Majd meglátjuk, mi újat tudnak mondani :-p Na, jó, csak viccelek, de azt azért elmondhatom, hogy az elmúlt egy szemeszterben, amióta a Humboldt szlavisztika szakos hallgatója vagyok, (a cseh nyelven kívül) rengeteget tanultam a régióról, azon belül is a legtöbbet Csehországról. És emiatt egyre jobban szeretem, és egyre jobban értem is az országot. Jó érzés volt, hogy amikor januárban az elnökválasztások voltak, (részben vagy egészben) értettem az elnökjelöltek programjában és beszédeiben a kulturális és történelmi utalásokat, értettem, hogy ki melyik párt, hogy az egyiket miért szeretik jobban, mint a másikat, és hogy miért voltak olyan rengetegen elégedetlenek a választás eredményével a cseh ismerőseim közül. 

Na, de vissza az ösztöndíjhoz: a Humboldt és a Karl Universität már hosszú évtizedek óta partneregyetemek, így már tradíció, hogy egymás hallgatóinak ösztöndíjakat adnak. Ez is egy ilyen. A Karl Uni egy Humboldtos hallgatónak finanszírozza a kurzust, a szállást, a kaját (az útiköltségeket is valószínűleg) egy hónapon át! Elmondhatatlanul örültem, amikor kiderült, hogy ez az egyvalaki én lehetek, már csak azért is, mert a csaknem 1500 eurós (cc. 450 ezer forintos) kurzusdíjat azért így az esküvő előtt nem tudtuk volna kicsengetni...

A dologban annyi kaland azért lesz, hogy a kurzus július 26-án kezdődik és a program szerint augusztus 22-én ér véget, azaz lesz pont egy napom, hogy az esküvőre hazaérjek :-) De megoldjuk. Ennyi izgalom kell. Enélkül nem élet az élet!

Frühling ist da!!!!

Íme, a tavasz első virágai, a Weissensee parkjából.

Még kicsik, még nem annyira élénk színűek, még csak most kezdenek élni, de már virágok!

Végre néha legalább 5 percig folyamatosan süt a nap, nem esik a hó, meg az eső, és rügyeznek a fák. 

Alig várom már, hogy újra bicajra ülhessek. 

Domán hősiesen átbringázta az egész telet. Én ezt nem vállaltam be a mínusz 10-ben, már csak azért sem, mert sajnos tönkrement a régi szép bicajom... :-( Úgyhogy több mint három év szolgálat után búcsút kellett, hogy vegyek tőle. És közben új bringám is lett, mert Domán egyik csoporttársa pont árulta a barátnője bringáját, amit így meg is vettünk, elég jutányos áron, Bár a váltóját még meg kell csináltatni, de utána remélem, összebarátkozunk majd, és évekig hű társam lesz. Hát ennyi. Itt a tavasz, és nekem bent kell ülnöm a lakásban házi dolgozatokat írni, de mivel kint jó idő van, ezért nincs kedvem, és ezért inkább blogot írok. Na, de most aztán tényleg vissza az ausztroszlavizmushoz.