Ekkora fánk még sosem volt. Pedig a kereskedésben, ahol vettük, nem is tűnt olyan nagynak. No meg persze Sonderangebotban volt, ergo valószínűleg még a múltheti adagból maradt meg. De nekünk tetszett. El is hoztuk, még a szülinapom előtti hétvégén.
Dománnak 24-én is dolgoznia kellett, de mivel nem volt sok megrendelés, hamarabb haza tudott jönni. Így aktívan tudta ellenezni, hogy pont karácsonykor hívtak a tévéből, hogy dolgozzak be nekik egy "külföldi karácsony"-összeállítás erejéig. A munkát végül lealkudtam annyira, hogy magamat kellett csak felvennem, ahogy a konyhában megküzdök életem első libájával - ami ráadásul magyar volt (itt szinte mindenhol csak magyar és/vagy lengyel libát, kacsát lehetett venni a boltokban). Ezt jól el is mondtam egy "önintejúban", amire Domán pont hazaért, és jót bosszankodott. De mondtam neki, hogy inkább vigye le Alfonzt, mert arra viszont az önfilmezés-libapucolás-előkészítés háromszögében nem jutott időm.
A liba végül csaknem hét órát pihent a sütőben - Fabiola utasításai szerint. Fabiola egy kórustag (a templomban, ahol énekelek), tőle kaptam meg a már jól bevált, évtizedek óta használt receptjét. És tényleg nagyon finom lett. (Ha valakinek kell a recept, szóljon. Bár németül van, de azért csak sikerül összefoglalnom magyarul, ha kellene)
Vacsi közben Reszkessetek, betörőket néztünk (még délelőtt lecsaptunk rá a tékában Alfonzzal, nehogy valaki kikölcsönözze előlünk - merthogy nemcsak otthon nem játszott az RTL....), majd 10-re mentünk az éjféli misére, ahol (Domán tiltakozása ellenére) mégiscsak megpróbálkoztam az énekléssel (a misén énekeltünk a kórussal), aminek az lett az eredménye, hogy alig bírtam aludni a köhögéstől. Tanulság: félig betegen ne akarj szopránt énekelni, mert utána csak rosszabb lesz.
A templom viszont gyönyörű volt (mint ilyenkor mindig), csak teamécsesek világítottak, és az oltár kapott egy extra "falfestményt", mégpedig valami aktuálisat. Nem tudom, mennyire felismerhető a képen, de az ott a tévétorony meg a Brandenburgi kapu. No meg a Rotes Rathaus és a Kaiser-Wilhem-Gedächtniskirche (ezek már inkább a Berlin-advanced kategóriába tartoznak). Az üzenet mögötte pedig annyi volt, hogy Jézus közöttünk él, ő is berlini (Ez németül kicsit jobban hangzik, mert áthallásos Kennedy elnök híres mondatával: "Ich bin ein Berliner.")
Amúgy nekem egy Kindle Paperwhite-ot hozott a Jézuska, hogy ne kelljen miattam egy erdőt kiirtani, ha nem gépen akarom olvasni az egyetemi olvasmányokat, leckéket, Domán pedig azóta is random suhogtat az új profi tollasütőjével (heti egyszer jár tollasozni ismerősökkel, és mindig panaszkodott, hogy neki van a legbénább ütője....)
Szóval innen kívánunk mindenkinek áldott, boldog karácsonyt, és ha addig nem találkoznánk, akkor boldog új évet is!
Túl vagyok az első kurzusomon, és senki sem fulladt meg, vagy tűnt el ;-)
Nagyon izgulva és idegesen kezdtem az első két órámat, mert nem tudtam, mi is lesz pontosan. Az uszoda egy 50 méteres 8 pályás medencével és egy kis bébimedencével felszerelt. Elsőre nagyon hangos, mert körülbelül három egyesület és több aquafittnes-kurzus van itt párhuzamosan, de szerencsére van rádió is, ahol folyamatosan nyomatták a karácsonyi dalokat :-) Ilyen külső tényezők mellet kezdtem el dolgozni. Az első csoportom nagyon is berlini volt, mivel csak egy német srác volt benne a többi résztvevő orosz, ukrán, lengyel és kínai volt. Ez egyfelől megnyugtatott, hogy nemcsak én nem vagyok anyanyelvi német, másrészt pedig sok vicces szituációkat szült :-)
Nekem :-) és az úszóiskola szigorú programjának köszönve mindenki megtanulta a mellúszást az első kurzuson. Remélem a továbbiakban is így fog menni....
11 héten át minden hétfő estémet a weddingi DLRG-ben töltöttem, ahol kiokosítottak, hogy mit-mikor-miért kell tenni, ha valaki meg akarna fulladni, vagy valami hasonló....
Már nem is emlékszem rá, mikor volt utoljára olyan szülinapi tortám, amin annyi gyertya égett, ahány éves lettem... Még akkor is, ha csak "fagyasztott" torta volt, akkor is nagyon köszönöm :-)
Íme. A St. Josef templom kórusa (félig meghajlás közben). Aki megtalál, kap egy csokit.
Én nem az vagyok, aki "amióta csak az eszét tudja, énekel". Én konkrétan emlékszem a pillanatra, amikor elkezdtem: második osztályosok voltunk, amikor az egyik akkori barátnőm zeneiskolába akart járni, és gondoltam, én sem maradhatok ki a "buliból", ezért én is felvételiztem, pedig addig nem nagyon izgatott a zene. Aztán valahogy beleszerettem. És megtanultam énekelni, szolmizálni, kottát olvasni, blattolni, zongorázni - ahogy azt kell. Több mint tíz éven át jártam zeneiskolába, sőt kamarazenei táborokba, hangversenyekre is. Annyira tehetséges sosem voltam, hogy versenyre is elvigyenek, de nem is bántam. Csináltam, mert örömet okozott. Igazi örömzene volt.
Az egyetlen, amit versenyszerűen (is) csináltam, az az éneklés volt. Népdalversenyeket és műdaléneklési versenyeket is nyertem, középiskolás koromban pedig a Déryné Vándorszíntársulat tagja lettem. Ezzel a csapattal egy csomó kaposvári (és más somogyi) ünnepségen, díjátadón, nemzeti ünnepen és falunapon léptünk fel. Énekeltünk, verseltünk. Aztán az egyetemmel ez valahogy abba maradt. Bár próbálkoztam fenntartani a kapcsolatot a társulattal, a kétheti egy alkalom nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy tartani tudjam a tempót. Kaposvár hirtelen messze lett, és ki is esett az életemből. Anyuék Somogyszobon, az egyetem Budapesten - Kaposvárra tulajdonképpen csak a Déryné miatt jártam volna, de egy idő után már ez sem fért bele.
Az egyetemen próbálkoztam az ELTE Bartók Béla karával, de (bár bejutottam a háromfordulós felvételin), a társaság nagyon nem tetszett. A karvezető meg még kevésbé. Tele volt beképzelt jogászokkal, meg természettudósokkal, akik úgy érezték, a gólyák arra vannak, hogy lenézzük őket. A karvezetőhöz meg közvetlenül nem is lehetett hozzászólni, csak az asszisztensén keresztül. Már arra sem emlékszem, hogy hívták... talán pont azért, mert bár három hónapig jártam oda elvileg, egyszer sem sikerült beszélnem vele...
Aztán amikor Berlinbe kerültünk, és megtaláltuk ezt a közösséget és ezt a templomot, ahová most is járunk, akkor az egyik vasárnap énekelt a felnőtt kórus. Nagyon jól hangzott. Tetszett. Így a mise után odamentem Reginához (akit akkor már ismertünk mint közösség egyik világi vezetőjét), és megkérdeztem, lehet-e csatlakozni, és ha igen, akkor kinél kell jelentkezni. Szerdán már ott voltam a próbán. És bár én vagyok a legfiatalabb tag (a nálam eggyel idősebbek már mind 35 felett vannak...) mégsem éreztem magam soha kirekesztettnek. Sőt. És mivel ezt mindenki munka, család és egyebek mellett csinálja, ezért ez is elsősorban örömzene - és ami még fontosabb: szolgálat. Szolgálat a közösségben, Istennek. Rendszeresen énekelünk a miséken, és évente kétszer vannak nagyobb koncertjeink is. Az egyik húsvétkor, a másik pedig karácsonykor.
Ez volt az idei év meghívója: Bach Weihnachts-oratoriumát énekeltük, szólistákkal, zenekarral, ahogy azt kell. Aki szereti a barokk zenét, annak csaknem két óra tömör gyönyör volt, aki nem, annak két óra szenvedés... Mi szeptember óta készültünk rá. Számunkra mindenképpen az előbbi volt :-)
És ami ilyenkor a még nagyobb élmény, az a főpróba utáni-előadás előtti Kaffe&Kuchen, azaz "terülj-terülj-asztalkám". Ilyenkor mindenki hoz valami finomságot, főzünk kávét és teát, és iszunk egyet "előre a medve bőrére". (Achim, a kórusvezetőnk szerint ez inkább csak bemelegítés a koncertre....)
Ez állítólag annyira nagyon durván jófajta Kaffee&Kuchen, hogy a berlini templomzenészek körében elterjedt, hogy Weissensee-n azért érdemes bevállalni a karácsonyi és a húsvéti koncertet, mert itt aztán tényleg teljes ellátást kap az ember. (A zenekar tagjai közül nem mindenki tartozik a közösséghez, több profi zenész is van közöttük, akik ilyenkor jópénzért eljönnek játszani. Ugyanez érvényes a szólistákra is. Dénes fogalmazta ezt meg találóan: ők zsoldosok.)
Kicsit későn jutott eszembe megcsinálni ezt a fotót. Itt már eléggé le van fosztva az asztal.
De igazán csak akkor öröm énekelni, ha van közönség is. Szóval Domán és én is meghívtunk jó pár barátot és ismerőst, és nem csak a koncertre, hanem utána hozzánk, forralt borozni is. Heteken át kerestük a megfelelő bort a Glühwein (forralt bor) elkészítéséhez. (Végül egy aldis Spätburgundert választottunk -ha valaki szintén keresné a megfelelő bort...) Összesen hét üveggel vettünk, mert arra számítottunk, hogy úgy 15-en leszünk. Végül sajnos nem jött el mindenki, mert volt, aki meghúzta a hátát, volt aki beteg lett, és volt, aki egész egyszerűen nem akart sokat utazni. Szóval annak ellenére, hogy a bor (mások szerint is) tök finom lett (a tavalyi receptet fejlesztettem tovább, és ahogy azt már akkor is csináltuk: csak a vizet forraltuk fel a fűszerekkel és a citromkarikákkal, ahhoz öntöttük hozzá a bort, majd hagytuk állni egy éjszakán át, hogy a bor átvegye az aromákat), szóval annak ellenére, hogy tényleg finom lett, maradt egy csomó. Így karácsonyig most tuti minden este forralt bort fogunk inni. Ha csak nem csapunk gyorsan még egy karácsonyi partit :-)
Amúgy tök büszkék voltunk magunkra, hogy megtartottuk, az első kvázi "házibulinkat" - egy adventi gyertyagyújtással egybekötve :-) (Ilyen sokan még soha nem voltunk egyszerre a lakásban. De kiálltuk a próbát.)
Domán sztárfotója egy kicsit más szögből. Itt talán kicsit könnyebb megtalálni, így ezért nem jár csoki :-p
Mióta kiköltöztünk, sokszor mondtuk, hogy ha sikerül lenyelvvizsgáznom, és ha megkapom a diplomát, akkor szeretnék ismét visszakerülni az uszodába.
Hosszú és nem túl egyszerű módon, de november közepére sikerült végre mindent kézhez kapnom (köszönet még egyszer mindenkinek, aki ebben közreműködött). Ezután jelentkeztem is egy helyre, ahol felnőtt úszásoktatásra kerestek edzőt. A jelentkezést követő hétvégémet már a csodaszép Lübeckben töltöttem, ahol egy kis továbbképzésen vettem részt, és megismerkedtem azzal az oktatási folyamattal, amit az úszóiskola képvisel. Azért kellet ilyen gyorsan cselekedni, mert november 26-án már indult is az első kurzus Berlinben ahol nekem már mint edzőnek kellett helytállnom.
Az első kis lépést sikerült megtenni az uszoda felé, a jövő csak rajtam áll:-)
Ja és nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan sikerül...
Ha már kint nyoma sincs a télnek, bent muszáj valami karácsonyi hangulatot teremteni. Én már alig vártam, hogy ünnepi díszbe öltöztessem a kis lakást: adventi koszorú, ablakdísz, ajtódísz, rénszarvasok, gyertyák mindenütt :-)
Így már december elseje óta itt lógnak a nappaliban ezek a fordított piramisok, azaz az adventi naptárunk. Már tavaly is próbálkoztunk ilyesmivel, hogy legyen kalendárium, meg hogy ajándékozzuk meg egymást, de akkor nem jött össze. Az idén azonban már jó előre gondolkoztunk, így november utolsó napján egy backgammon-meccsel döntöttük el, hogy ki kezdi a sort. Azóta már az ajándékok több mint felén túl vagyunk. Egyik nap Domán kap valamit az adventi nyuszitól (mi így nevezzük), másik nap pedig én.
A második adventi hétvégén például egy hamburgi utazással leptük meg magunkat. Eredetileg a nürnbergi vásárt szerettük volna megnézni, mert az itt a leghíresebb, de a kutyaelhelyezési-szálláskeresési problémák elsőre túl nagynak mutatkoztak, így maradtunk az egyszerűbb megoldás mellett. Ami csak elsőre tűnt az egyszerűbbnek, ugyanis időközben megérkezett Xavér, az orkán, akitől 6 méter magas árvizet és mittomén hány száz kilométer per órás szelet vártak Hamburgban. Hála Istennek szombatra nyoma sem volt ennek, így jó német módjára "mitfahrgelegenheit"-ra szálltunk, és elmentünk Hamburgba, ahol aztán karácsonyi parádé, a Rathausplatz felett műanyag szánkóban, műanyag rénszarvasokkal elszáguldó Mikulás és hamisítatlan reeperbahni Santa-sztriptíz várt ránk (igen, nem olvastátok félre, Hamburg híres szexnegyede, a St. Pauli is rendezett magának egy elég sajátos adventi vásárt).
Hamburg-Rathausplatz az St. Petri templom tornyából
Xavér azért nem tűnt el nyomtalanul: otthagyta kézjegyét a városban. Vasárnap például (nagy bánatunkra) nem nyitott ki a Fischmarkt (ahol állítólag isteni frissen sült, Hamburg kikötőjében halászott halakat lehet enni), de azért pár kikötői kajálda nyitva volt, így nem maradtunk hal nélkül. A kikötő egyébként rettentően ronda (szerintem), bár gigantikus méreténél fogva lenyűgöző. Én például még sosem láttam óceánjárót kvázi "szárazföldre" kirakva.... Az egyik dokkon egy óceánjárót szereltek, amikor ott jártunk. És bár szerintem vagy egy kilométerre volt a parttól a dokk, mégis óriásinak tűnt az egész. Csak így látszódott, hogy mekkora rész az, ami egyébként a vízben szokott lenni...
Hamburg egyébként gyönyörű hanzaváros, szép belvárossal, és egy csomó dizájn-üzlettel (sokkal többel, mint ami Berlinben van). Méreténél fogva sokkal jobban átlátható, mint Berlin, vagy például igazi belvárosa, ami Berlinre nem mondható el (itt kvázi minden kerületnek van belvárosa, ezért értetlenkedünk mindig, amikor felteszitek a kérdést, hogy "és mennyire laktok a belvárostól? Mégis melyiktől?...)
Ja, és az egész nem jöhetett volna létre, ha nincs Ana és Alex, akiket még a Bosch-ösztöndíjnak köszönhetően ismerek, és akik kölcsön adták nekünk erre e hétvégére a lakásukat :-) Köszönjük!
"Van esetleg parkolóhelyük kerékpároknak is?" - na ez az a kérdés, amit talán még soha nem tettek fel a Westin Grand Hotel Berlin recepciósának. Bizonyára azért, mert nem túl sok vendégük érkezik két keréken az ötcsillagos szállodákba. A válasz természetesen "nem" volt. Így kénytelen voltam a bringámat a Hugo Boss - üzlet melletti bringatárolóban hagyni. Erősen győzködnöm kellett paripámat, hogy ne sértődjön meg, de a Boss-termékek kétnapos tanulmányozása úgy tűnik, megvigasztalta őt.
Utoljára akkor volt ilyen, hogy ugyanazon a városon belül, ahol egyébként is laktam, egy luxusszállodában éjszakáztam, amikor anyu valamilyen tescós-internetes F&F- játékon nyert egy éjszakát a Marriott-ban. Ez volt már vagy három éve. Onnan emlékszem a dátumra, hogy a szállodából egyenesen a lakásom adásvételi szerződésének aláírására mentem másnap. (Kicsit nehéz volt otthagyni a svédasztalos luxusreggelit, szóval vagy negyed órát késtem, de megvártak.)
A Foyerben már karácsony...
Nem igazán értettem, miért kell - berlini létemre - nekem is egy szállodában éjszakáznom, de a szervezők azzal magyarázták döntésüket, hogy ez egy Alumni Research Conference, ahol építeni kell a kontaktokat, és nem hazarohanni a vacsora után. Azért nem ellenkeztem, no. Ha a szervező Humboldt Alapítványnak ilyen rohadt sok pénze van, hogy a 150 volt és jelenlegi ösztöndíjast, plusz az egyetemek képviselőit ötcsillagos szállodában éjszakáztassa, hát akkor tegye. Már a meghíváson is csodálkoztam kicsit, hogy mit keresek én a Humboldt Alapítvány Alumni Research konferenciáján, amikor (1) még nem vagyok alumni, (2) nem vagyok kutató, ergo nem doktorálok, postdoc meg főként nem vagyok, mivel nem doktorálok, (3) én DAAD-val vagyok itt, nem pedig Humboldt-ösztöndíjjal. Már az első este, a nagy ismerkedős vacsin kiderült, hogy nemcsak, hogy én voltam az egyetlen (még csak) mesterszakos egyetemista a 150 résztvevőből, de az egyetlen résztvevő Közép-Európából is. Persze, rohadt nagy megtiszteltetés, meg minden, csak nem hiszem el, hogy nem találtak egy lengyel, cseh vagy szlovák doktoranduszt sem rajtam kívül. A legtöbb ösztöndíjas más kontinensekről érkezett, sokan voltak az Egyesült Államokból, és meglepően sokan Indiából. És volt jó pár orosz is, akiknél bevethettem elsöprő orosz-tudásomat, ergo be tudtam mutatkozni, és ha szükséges lett volna, tudtam volna rendelni egy vodkát. Ez utóbbira nem került sor. (Októberben felvettem a cseh mellé az oroszt - a szerk.)
Nagyon okosakat mond valaki épp...
No, de miért is gyűltünk itt ma össze? - hogy Németország legnagyobb alapítványai, így a DAAD, a Max Planck, a Leibniz, a DFG, a Humboldt meg még sokan mások kísérletet tegyenek egy alapítványokat átívelő alumni-rendszer kiépítésére, amiből aztán majd mi, alumnik is jót profitálhatunk. Elvileg. (Szómagyarázat: alumni - ergo volt ösztöndíjas. Hosszabban is körbe lehetne írni, de minek. - a szerk.) Voltak előadók a Harvardról, a Cambridge-ről, meg az Oxfordról, akik jól elmondták, hogy ez náluk hogy működik, majd workshopok keretében mi is jól elmondhattuk a véleményünket, hogy szerintünk hogy kellene ennek az egésznek kinéznie. Különösen büszke vagyok rá, hogy a social médiás (értsd: Facebook, Twitter, Youtube és a többi...) javaslatom végül bekerült a koncepcióba. Bár mondjuk nem is értem, másnak ez miért nem jutott eszébe. Talán túl kézenfekvő, és túl olcsó ötlet volt a konferencia büdzséjéhez képest.....
Angolul még hangzatosabb ez a szak, mint németül
Hát így. A legjobb egyébként az volt, hogy a konferencia után, péntek reggel fél 9-től van oroszórám az egyetemen, ami csupán 5 percnyi bringaútra van a hoteltől, így kényelmesen kiélvezhettem a luxusreggelit. Ja, és két napig (a Dománnal való telefonálást és az orosz "beköszönést" leszámítva) csak angolul beszéltem. Így újra "beolajoztam" a nyelvtudásom. Ami nem ártott.
Újra az a furcsa, szürke fátyol borult a tóra, mint egy éve. Földszínekbe burkolózott minden, a nap pedig elmenekült. Inkább látni sem akarja ezt a telet. Ő ehhez inkább nem asszisztálna, köszöni szépen.
Újra az a furcsa, szürke fátyol borult minden mozdulatra és gondolatra. Valahogy minden nehezebb most. Döntést hozni, előre lépni. Nem is fátyol ez, inkább egy nehéz, vaskos függöny, amely megbénítja a mozdulatokat, megbénítja a gondolatokat, hiába küzdesz ellenük.
"...próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok." (J.A.)
Átjár a hideg, lefagy a kezem. "Alfonz gyere már!" - neki miért mindegy, hogy milyen az idő? Ugyanolyan lelkesedéssel ugrik neki minden reggel az ajtónak, ha esik, ha fúj. Irigylem. Miért nem tudunk mi is ilyenek lenni. Egyszerűen csak örülni annak, hogy van, ami van. Feltétel nélkül. De nem. Mi mindig többet akarunk, mindig előre nézünk, átnézve a már megkapott dolgokon anélkül, hogy örülnénk nekik.
A november mindig ilyen. Jön a hiányérzet, a honvágy. Elkezd hiányozni az otthon, a spontán baráti találkozások, Budapest, a munka, a család. És a magyar szó. Közhelyes. De így van. Míg otthon voltam, sokat olvastam németül és angolul, most jól esik magyarul olvasni. Érezni és élvezni a nyelv ízét. Rájönni arra, mit is jelent anyanyelvűnek lenni. Mi az, amit németül vagy angolul soha nem tudnál így elmondani. Mert nem oda születtél.
Várjuk a karácsonyt. Lesz adventi naptár, adventi koszorú, fények meg minden. Valahogy kell ez, hogy elfeledtesse a csúnya berlini telet. Kell egy kuckó, egy meleg kakaó, kikölcsönzött DVD-k sora, és az együttlét. Nem megyünk haza az idén. Kihagyjuk a karácsonyi turnét, amit tavaly lenyomtunk. Egyrészt, mert nekem nagyon sok van/volt/lesz most az egyetem, (még az idén két házidogát kell leadnom, januárban pedig két előadás vár rám, egy kisebb, normál referátum, és egy ún. "Studienprojekt" a hungarológián, hogy utána aztán egy hungarológiás tantárgyra se legyen már szükségem, és csak a cseh és orosz tantárgyakra tudjak koncentrálni. Szerettem volna Közép-Európa szakirányról Kelet-Európára váltani, hogy az oroszt el tudjam ismertetni, de nem ment. Azt mondták, késő, a harmadik szemeszterben már nem tudok váltani. Így most kettő helyett tulajdonképpen három szakot csinálok, de hát sosem arról voltam híres, hogy az egyszerűbb utat választom....)
Hol is tartottam? ja, hogy miért is nem megyünk haza. Másrészt, mert még mindig nincs új személyim, be kell vetetni a gyűrűket, és el kell intézni egy csomó mindent, amit nem lehet az ünnepek alatt. Ja, és nagyon szeretnénk a barátainkkal (Veletek) is találkozni, és nem biztos, hogy erre a karácsonyi hajrá a legalkalmasabb. Úgy abszolút nem akarunk karácsonyi hajrát. Jó lenne egy ilyen (eseményekben ölég gazdag) évet nyugiban zárni. Én ezt kérem karácsonyra. A Jézuskától. És még valamit, de az még maradjon a mi titkunk Dománnal.
Alfonz, alig párhónaposan. Ekkor én még nem ismertem őt, ma már enyém lehet a megtiszteltetés, hogy felszedjem utána, ha odapiszkít az utcán, vagy feltöröljem, ha épp bepisilt, vagy hányt. És persze kaphatok sok-sok és még annál is több kutyaszeretet és kutyapuszit cserébe :-)
No, ez az akkor még tenyérnyi szőrcsomó mára egy elég nagy szőrcsomóvá fejlődött. Mondhatni, nagykorú lett. Épp ma hároméves. És a szülinaposnak ajándék is jár, ugye, szóval ma este kapott egy rúd Hacke-Petert (ez ilyen darált húsos izé) a kajájába. No, és kapott mást is, aminek mi is örültünk: egy Furminatort.
Ez egy olyan kefe, ami elvileg ( a jól hangzó reklám szerint) 90 százalékban eltávolítja az elhalt szőrszálakat, és így kevesebb lesz a szőr a lakásban a padlón, a kanapén (ahová mondjuk Alfonz elvileg ugye fel sem jöhet, de hát a kivétel erősíti a szabályt) meg úgy mindenhol. Szóval ez egy ilyen "csodagép"-féle, amivel szemben először nagyon szkeptikusak voltunk, de aztán Victoriah (akinek a pitbullja van, és akinek a fél könyvtárunkat köszönhetjük) meggyőzött bennünket arról, hogy ez nem hum-buk. Így végül kifizettük a kissé borsos árat érte, és megrendeltük a netről (azt inkább nem írom le, hogy honnan, mert hát megint megszegtük a Sarának tett ígéretünket, hogy nem rendelünk semmit az Amazontól, mert ők kizsákmányolják az alkalmazottaikat, ezért tudnak mindenki alá ígérni. Na ja.) Szóval a Furminatort tulajdonképpen még a szülinap előtt bevetettük, mert korábban meghozta a posta, mint vártuk, és elsőre egy elég nagy, kissé undorító szőrcsomót sikerült "kifésülni" Alfonzból, ami eléggé reménykeltő volt, szóval most tényleg abban bízunk, hogy nem kell naponta háromszor felsöpörni ahhoz, hogy úgy nézzen ki a lakás, ami legalább hetente egyszer kitakarítanak.
De van itt más is, amit kapott, és amiről még nem számoltunk be :-)
Bizony, ez Alfonz, egy esőkabátban. Még nyár végén vettük neki, de igazán csak most tudtuk kipróbálni, hogy mennyire is vízálló. Jelentjük, eléggé. Eddig nagyon nehéz volt megszárítani őt egy-egy esősebb napon, amiből itt Berlinben bőven van. A vicces az volt, hogy először nem mert benne pisilni, mert - gondolom- attól tartott, hogy lepisili. Így aztán jutifalatokkal kellett biztatni, hogy ugyanúgy merjen benne mindent csinálni, mintha rajta sem lenne.
Ja, és volt még egy szülinap, amivel adósak maradtunk. Dománé. Bár reméltem, ő ír majd róla, de azt mondta, most épp alkotói válságban szenved. Dománt egy rakat szilvásgombóccal leptem - volna - meg, mire hazaér a suliból, amiben végül Alfonz akadályozott meg. Őfelségének pont aznap támadt kedve belefetrengeni a Weissensee partján a hattyúk legfrissebb ürülékébe, szóval gombóckészítés helyett kutyafürdetéssel töltöttem a délutánt, de azért estére csak elkészültek a gombócok is. (Meg mellé a becsomagolt Ortlieb-tartozék, ami a bringás táskából hátizsákot csinál.)
(A gyertyákat megtartottuk, jövő decemberben még jól jöhetnek....)
Egyetem alatt nagy naivan mindig arról álmodoztam, hogy egyszer olyan híres esztéta leszek, hogy rendszeresen írhatok majd a MúzeumCaféba. Nem, soha nem akartam Réz András lenni, már csak azért sem, mert esztéta körökben őt például egyáltalán nem tartják esztétának, esztétikusnak meg valószínűleg még kevésbé. Híres esztéta ugyan nem lettem, a MúzeumCafé mégis elkísért egészen a szakdolgozatig, egyrészt mert kvázi az esztétikás dolgozatötletemet is ebből merítettem, másrészt pedig mert a tanszékvezetőnk, György Péter (aki annak ellenére, hogy narkolepsziás, mégis állandó időhiányban szenved), az egyik múzeumcafés szerkesztőhöz irányított szakdoga-konzultációra.
Így kerültem egyre közelebb a "tűzhöz", mégis Berlinbe kellett költöznöm ahhoz, hogy az a megtiszteltetés érjen, hogy publikálhatok a MúzeumCaféba, méghozzá nem is akármiről, hanem a Múzeumsziget megújulásáról. Gigaprojekt révén (napi hírgyártáshoz szokott újságíró számára) gigahosszúságú cikket kértek tőlem, ráadásul olyan infók kellettek hozzá, amiket nem tudtam voltan csak úgy, innen-onnan, német lapokból és újságcikkekből összeszedni, muszáj volt interjút kérnem a gyűjteményvezetőktől. Csakhogy közben elkezdődött a nyári egyetem Prágában. Én már javában nyomtam a cseh tanfolyamot, amikor megjöttek az első válaszok a Museumsinsel sajtóosztályától, hogy kit is kéne konkrétan keresnem, milyen ügyben. Végre eljutottam a gyűjteményvezetőkhöz, akikből elég sok van, de mivel a Pergamon Múzeumról akartam írni elsősorban, ezért az ottani három gyűjteményvezetőre koncentráltam. Hála Istennek a háromból kettő volt annyira jófej, hogy belemenjen a telefonos interjúba (a harmadik e-mailben válaszolt a kérdéseimre, mit ne mondjak, elég szűkszavúan). Az iszlám gyűjtemény vezetője konkrétan annyira laza volt, hogy valamikor este tízkor skype-oltunk, miközben ő a lánya másnapi szülinapi zsúrjára sütötte a muffinokat :-)
Ha minden igaz, a cikknek lesz folytatása is. Neverending-storyhoz illően a Masterplan-téma sem fér bele egyetlen cikkbe. Addig is hadd büszkélkedjem ezzel az eggyel. Kicccsit jó érzés, amikor egy egyetemista álmodat váltod valóra.
Egy jó darabig nem fogjátok most ezt hallani tőlem valószínűleg. De talán elég is volt ennyi belőlem :-) Októbertől újra felveszem az egyetemista üzemmódot (csak előtte még elmegyünk nászútra Amszterdamba).
A maratonról: Először is: nagyon korán kellett kelni. Ráadásul vasárnap. Domán hős volt, és eljött velem, és így még az aznapi misét is ki kellett, hogy hagyjuk. Napok óta kutattam a magyar résztvevőket, aztán a BSI nagy kegyesen végre átdobott egy listát, amin viszont csak nevek és egyesületek voltak, elérhetőség nem. Később átküldték az Edit elérhetőségét, aki a riportban is megszólal. A másik megszólalót (a budapesti Runberries Egyesületből) Domán szerezte nekem. Az egyik volt darnyis tanítványának az anyukájának a munkatársának a férje. Ilyen kicsi a világ :-)
Másodszor: reggel hideg volt. Nagyon. Én nem is értem, hogy bírtak ezek egy szál trikóban meg kisgatyában futni. Nekem odafagyott a kezem a statívhoz (amit egyébként most használtunk először. Megelégeltük, hogy mindig imbolyog a képünk, szóval vettünk egy amatőr statívot kemény 20 euróért. Nagy befektetés volt.)
Harmadszor: mindezek ellenére nagy élmény volt. Tényleg hatalmas a tömeg és tényleg fesztiváli a hangulat. És tényleg rengeteg berlini erre a napra vár, hogy kimehessen és szurkolhasson, és lássa a kavalkádot, a vicces ruhában/jelmezben futó embereket, hallgassa a zenét, átérezze az egésznek a hangulatát. Mert ez a maraton pont olyan színes- szagos mint maga Berlin is. Éppen ezért illik hozzá ennyire.
És a végére jöjjön egy kis kollázs az elmúlt hetek-napok MTV-s kulisszatitkaiból. Avagy így készült Berlinben a Híradó. Szia Híradó. Remélem, még látjuk egymást.
Hat nap, hat bejátszó (híradós nyelven: anyag), három élő bejelentkezés, három stand up. Az eredmény: egy nagyon fáradt Dóri. És Domán, aki abba fáradt bele, hogy elviselte a nagyon fáradt Dórit. Nálam ez a német választások mérlege.
Csütörtök délután landolt Pisti, az MTV-s operatőr gépe. Este már az Alexanderplatzon forgattuk az SPD és Peer Steinbrück kampányzáróját. Talán ez volt még a leglightosabb napunk. Pénteken már arról próbáltunk egy anyagot összerakni, hogy történelmi mélypontra érhet vasárnap a választásokon a részvételi arány, mert közvélemény-kutatók megkongatták a vészharangot, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika. Szakértőt persze nem sikerült kerítenem. A német médiamunkások ahhoz szoktatták hozzá az itteni riportalanyokat, hogy mindent 2-3 napra előre tervezzenek. Senki nem tudta feldolgozni a tényt, hogy én már aznap szeretnék pár kérdést egy kamera előtt feltenni. Hiába, nincsenek a magyar tempóhoz szokva... Sebaj, a zuhogó esőben azért sikerült pár fiatalt mikrofonvégre kapni az Alexen.
Aztán jött a szombat. Jó korán keltünk, hogy odaérjünk a Tempodromba, Merkel és a CDU kampányzárójára. Volt zene, buli, tánc, és hát Angie megmentette a világot. Mi meg összeraktuk az összefoglalót estére.
Majd eljött a nagy nap. A választásoké. Azt a feladatot kaptuk, hogy próbáljunk "hangulat-anyagot" csinálni, Azaz hagyjuk a politikát másra, inkább nézzük meg, mit csinálnak az átlag németek egy ilyen, nem éppen átlagos napon, amikor nem melleselg csaknem 62 millió állampolgár eldönti, hogy ki legyen Németország új kancellárja a következő négy évben. Kezdtük a választóhelyiségekben, folytattuk a Mauerparkban a bolhapiacon, majd a Gendarmenmarkton a berlini Tweed Day-en, majd küzdöttünk egy kávézóban a nettel, és hangzavarral, hogy meg tudjuk vágni, és fel tudjuk tölteni a szerverre a megvágott anyagot, még mielőtt 18 órakor kijönnek az előzetes adatok, mert azt is fel kellett vennünk a másnapi anyagba, majd az étteremből, ahol felvettük az embereket, hogy hogy reagálnak az előzetes eredményekre, rohantunk át a Bundestaghoz, ahonnan nem mellékesen lenyomtam életem első külföldi élő bejelentkezését (otthon volt már egypár bejelentkezésem, no nem mintha sokban különbözne ez az otthoniaktól, de azért mégiscsak jó érzés volt a Bundestaggal a hátam mögött beszélni.) Ja, és vezető anyag voltunk :-)
De miután lenyomtuk az élőt, jött csak az igazi munka. Először egy kis hangulatfelvétel a Volksbühnén, ahogy a színészek a szép berlini hagyományhoz híven leszinkronizálják a pártok listavezetőit, ahogy azok éppen a közsszolgálati tévé hagyományos, választási kerekasztal-beszélgetésén, az ún. Berliner Runde-n beszélgetnek, majd jött a buli a CDU pártközpontban. Merkelt - visszatérve az előbb említett műsor felvételéről - olyan ujjongó tömeg fogadta, hogy operatőr volt a talpán, aki azt fel tudta venni... Ahogy néztem a nemzetközi sajtót, szinte mindenki lemaradt arról, ahogy Merkel tényleg konkréten táncra perdült a színpadon. Az egyik pártfőnök meg olyan hangosan és olyan hamisan énekelte a mikrofonba a CDU kampánydalát, hogy az már fájt.
Ebből másnap délre kellett összeollóznunk valamit úgy, hogy közben én délben élőztem, és mikor visszaértem az élőről, gyorsan meg kellett vágnunk az esti Híradóba is az anyagunkat úgy, hogy a Pisti még a gépét is elérje. Majd miután Pisti már elment a reptérre, és kajához jutottunk Dománnal, már készülhettem is az utolsó esti élő bejelentkezésemre. Mikor odaértünk Dománnal, az operatőrök már ismerősként üdvözöltek :-) (Ezeket a bejelentkezéseket egyébként EBU-n keresztül csináltuk, ha valakinek ez mond valamit. A lényeg, hogy az operatőröket és a teljes technikai felszerelést is az Eurovision - az európai közszolgálati televíziók szövetsége- adta, tehát nekem csak oda kellett mennem a megbeszélt helyre a megbeszélt időben.)
Másnap reménykedtem abban, hogy talán alhatok egy kicsit, de kiderült, hogy Merkel már nagyon szervezkedik koalícióalakítás ügyben, szóval muszáj volt összeszednem magam - magunkat, és Dománnal bemenni a Bundestaghoz, hogy megcsináljunk egy stand upot, és hogy Domán pedig tovább tökéletesíthesse operatőri tudását.
Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy az első stand up, amit felvesz (ez egy olyan tudósítás, amikor a riporter is látszik), rögtön a közsszolgálati tévé főműsoridős Híradójába megy. Hát Domán az elmondhatja :-)
Bár felvettük párszor (nem számoltam), néha lelógtam a képről, néha meg több volt az ég a fejem felett, mint amekorra én voltam a képen, de azért csak sikerült. A választási kampány a finisébe érkezett. Én meg újra tudósítok.
Ha minden jól megy, egy hét múlva ott leszünk a CDU és az SPD főhadi szállásán is. Már nagyon izgulok!
2012. szeptember 7-én éjjel olyan 5 óra környékén tuszkoltuk be az utolsó dobozokat is abba a Transporterbe, amely végül kihozott bennünket, és az életünket Berlinbe. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk itt, nem tudtuk, mennyi időre jövünk, és azt sem, szeretni fogjuk-e ezt itt. Azt meg főleg nem, hogy Domán hogy fog megbirkózni a német nyelvvel, én mennyire tudok majd segíteni neki, és hogy ez az egész kiszolgáltatottság, amit ő érzett a kezdeti hetekben, hónapokban, mennyire nyomja majd rá a bélyegét a kapcsolatunkra, és hogy kiálljuk-e ezt a (nem is olyan kicsi) próbát.
2012. szeptember 8-án késő délután érkeztünk meg Berlin-Weissensee-be. Kipakoltuk a hihetetlen mennyiségű cuccot az utcára, vettünk gyorsan egy szekrényt az Ikeába, hogy másnap legyen mibe pakolni, és közben élveztük az idegbeteg szomszéd partiszolgáltatását (őt azóta hála Istennek már kiköltöztették innen). Arra emlékszem, hogy hihetetlenül fáztam a 25 fokban. Épp egy több hetes budapesti forróságon voltunk túl (akkor volt az aszály meg a hetekig tartó 40 fok), itt meg mindenki örült már a 25 foknak is, ami nekünk viszont hideg volt. Dománnal pulóverben és hosszú gatyában nyomtuk az Alfonz-sétákat, míg körülöttünk mindenki rövid gatyában és pólóban lófrált. Hát így :-)
Egyrészt hihetetlen, hogy "már"egy éve itt vagyunk, másrészt hihetetlen, hogy "még" csak egy éve vagyunk itt. A "már egy éve" arra vonatkozik, hogy eszméletlenül gyorsan szalad az idő. A "még csak egy éve" pedig arra, hogy azóta rengeteg dolog történt velünk. Iskola, egyetem, nyelvvizsga, elsőáldozás, bérmálás, munkahelyváltások. Nem is beszélve életünk egyik legnagyobb napjáról: az esküvőnkről. Közben sok új barátunk lett, és sajnos sok régi barát tűnt el az életünkből. (Nem is gondoltam volna, hogy a távolság ilyen sokat számít.)
Sokan kérdezitek Tőlünk, hogy mennyi ideig maradunk még Berlinben. És amikor erre csak annyit válaszolunk, hogy még egy évig biztosan, akkor ez tényleg azt jelenti, hogy mi sem tudjuk még biztosan, hogyan tovább. Az egész egy kalandnak, egy mesterképzésnek, egy ösztöndíjnak indult, közben viszont Domán kezdi megtalálni a helyét nyelvileg és szakmailag is, és én sem szívesen mennék vissza oda, ahol nem látom a jövőnket. Persze egy év még hosszú idő. Addig sok minden történhet, de addig is finanszíroz a DAAD, addig még talán lediplomáznom is sikerül (bár lehet, hogy az ötvenoldalas német nyelvű szakdolgozat megírásához szükségem lesz egy extra félévre...) és addig még Domán is kipróbálja, milyen is itt úszóedzőként dolgozni. És kicsit hagyjuk is, hogy történjenek a dolgok velünk, és ne csak folyamatos tervezés legyen az életünk. Úgy érzem, az elmúlt időben kicsit átestünk a ló másik oldalára: annyira a jövőre koncentráltunk, annyira sokat terveztünk, gondolkoztunk, hogy nem tudtunk azoknak a pillanatoknak örülni, amikor valami olyan történt velünk, amire már hetek-hónapok óta vártunk/vágytunk. Néha kicsit meg kéne állítani az időt, és megragadni a pillanatot, és örülni a "most"-nak, és hálát adni érte.
Úgyhogy most még ha csak egy blogbejegyzéssel, és a blogunk "átdizájnolásával" is, de köszönjük az elmúlt egy évet mindenkinek, aki bármilyen formában is hozzájárult, hogy szebb-jobb-boldogabb legyen. És mindenekelőtt köszönjük Istennek.
Lassan már vagy két hete, hogy állandóan piszkálom, és aggódom, hogy el ne hagyjam. Még a különböző hétköznapi feladatok alatt is azon gondolkozom, hogy vajon lecsúszik-e az ujjamról, vagy sem, aztán hogy a borotvahabtól miért ragad az ujjamra? Most vajon kicsit lötyög az ujjamon, vagy sem, bevetessük-e vagy sem? Igen, most ezek a házas élet nagy kérdései :) Mert augusztus 24-én megtörtént az, amit lassan egy éve szerettünk volna, az esküvőnk, a mi napunk :) Ami mintha csak fél nap lett volna, mert számomra olyan gyorsan elrepült. Bár izgalmaktól és nézeteltérésekből nem volt hiány, de remélem, hogy a végén mindenki boldogan hajtott álomra a fejét, éppen úgy ahogy mi.
Feleség:
Soha nem szerettem ékszert hordani. Kislánykoromban is állandóan kivettem a fülemből a fülbevalót. Anyuék egy darabig harcoltak ellene, el-elvittek kilyukasztatni a fülemet, aztán csak megunták. Mindig benőtt. Szerintem most sem tudnék belerakni egy fülbevalót sem.
No, hát így vagyok most ezzel a gyűrűvel is. Próbálom nem ékszernek tekinteni, hiszen nem(csak) az. Inkább annak a jelképe, hogy Domán mindig ott van velem. Éppen ezért van lelkiismeret-furdalásom, ha véletlenül otthon hagyom. Mert azért le-leveszem. Nem tudok még benne mosogatni, főzni, sőt zuhanyozni sem. És aludni sem. Domán az elején még morgott, hogy milyen sokszor leveszem, és hogy el fogom hagyni. Ezért az éjjeli polcunkra kikészítette a dobozát, amiben kaptuk, hogy ha leveszem, abba tegyem, és ne hagyjam szerteszét a lakásban. Szóval engedélyt kaptam a napi két-háromszori levételre. De azért igyekszem hozzászokni, hogy rajtam van. Idővel talán menni fog :-)
Egy kikötésünk volt: ha ajándék, akkor magunkkal tudjuk vinni Berlinbe.
Azt kell hogy mondjuk, hogy a násznép, azaz a kedves barátok, rokonok, ismerősök mindannyian nagyon jól kiállták a próbát, és nagy képzelőerőről tettek tanúságot, ami a nászajándékot illeti. Őszintén meglepődtünk :-)
Itt van például ez a százdolláros köteg. Száz darab ropogós zöldhasú. Domán unokatesójától kaptuk. Rögtön el is neveztük New York-alapnak. Persze tudjuk, még sokat kell gyűjteni ahhoz, hogy ebből New Yorkba lehessen utazni, de kiindulási alapnak megteszi. Addig is ott figyel a nappaliban a könyvek előtt, hogy figyelmeztessen bennünket a kitűzött célra.
Születtek más kreatív megoldások is "pénz"ajándékra. Domán barátai bekeretezték nekünk a "legértékesebb" magyar személyiségeket. Bár a Deák Feri hiányzott közülük :-P Még nem volt szívünk szétbontani a keretet, most a polcot díszíti, amit egyébként Domán készített nekem.
Mert megajándékoztuk egymást is. Dománnak egyszerű volt ajándékot venni, mert nagyon régóta vágyott egy Backgammonra. Mindig, amikor a Galeria Kaufhofban voltunk az Alexen, meg kellett nézni a vitrinben, hogy igen, még mindig 40 euróba kerül a nagy Backgammon, és hogy ugye milyen szép. Prága előtt nem volt időm megvenni neki ezt a játékot, de gondoltam, ott majd csak találok valami szép darabot, valami különlegesebbet, mint az Alexen a Kaufhofban. Hát nem jött be. Prágában is mindenhol ugyanannak a német játékgyártó cégnek a termékeit lehetett csak megvásárolni - csaknem kétszer annyiért mint Berlinben. Szóval nem maradt más hátra, mint a régi jó Amazon, megkértem Sarát, a csoporttársamat, hogy hadd rendeljem meg hozzájuk a játékot, és hogy hozza el nekem Prágába, amikor jön meglátogatni engem. Így is lett. Azóta Dománnal nagy Backgammon-partikat nyomunk, és néha van, hogy megverem őt :-) De azért még fejlődnöm kell. Előtte azt sem tudtam, mi az a Backgammon...
Arról, hogy Domántól mit fogok kapni, sejtésem sem volt. Na, jó egyszer Prága alatt egy Skype-beszélgetés közben nem fordította a kamerát a kanapé felé, szóval attól kezdve azért már volt sejtésem... Nekem mindig is két dolog hiányzott nagyon a lakásunkból: könyvespolc és a könyvek. És ezt Domán is nagyon jól tudta, hiszen havonta legalább egyszer végigpörgettem az E-Bay hirdetéseket, hogy éppen milyen könyvespolc eladó, és gondolatban szinte mindegyiket beépítettem valahová a nappalinkba.
Az esküvőnkön, egy felszabadult másodpercet kihasználva 5 percre beszöktünk a szobánkba, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat. Én elővettem a szinte kézipoggyász méretű Backgammont (ez volt a legnagyobb, amit Amazonon rendelni lehetett), Domán pedig előállt egy borítékkal. Egy fénykép volt benne. A könyvespolcról, amit ő maga barkácsolt, fűrészelt, csavarozott, fúrt, faragott, és pácolt. És jól megpakolta a könyvekkel, amiket a Victoriah-tól kaptunk. (Victoriah egy saroknyira lakik tőlünk, szintén kutyatulajdonos. Gondolom, ezek után nem igényel extra magyarázatot, hogy hogy ismerkedtünk meg. Vici édesapja magyar volt, sajnos idén év elején meghalt. Mivel Vici édesanyja nem tud magyarul, Vici pedig nem akarta az összes könyvet megtartani, ezért nekünk ajándékozták szinte az egész könyvtárat. Azóta E-Bayen találtunk még két használt Ikeás polcot, amit hozzáépítettünk Domán polcához, és a Vicitől kapott második adag könyvvel már meg is töltöttük. Szeptember végén jön a harmadik doboz is Köpenickből. Igazi kis kincsek is vannak közöttük. Például egy 1910-es katolikus imakönyv is.)
Az újdonsült polcokon pihen pár másik ajándék is. Például egy házi áldás, amit Domán húga és az ő vőlegénye saját kezűleg varrtak (vagy horgoltak?) nekünk. És itt van a két madárka is, amit Zsolttól és Barbarától kaptunk. Barbara és Zsolt egy egész doboznyi ajándékkal készültek nekünk. Igazi útravalót kaptunk tőlük. Egyrészt van a két madárka, amit először náluk otthon, Budapesten láttunk. Minden családtagot egy sematikus madár szimbolizál, amelyeknek a feje mozgatható, és aszerint, hogy merre áll a csőrük, lehet jelezni a másiknak, ha odafigyelést igényel, ha úgy érzi, eltávolodtak, vagy ha úgy érzi, most igazi az összhang. Egyfajta metakommunikáció. Odafigyelés. A csomagban volt még egy Tau-kereszt, egy Szentírás és egy edényfogó kesztyű is :-) Ennek a kesztyűnek külön története van. Barbarával és Zsolttal a jegyesség alatt havonta legalább egyszer Skype-oltunk, hogy átbeszéljük az emailen átküldött jegyestémákat, feltehessük a kérdéseinket, és hogy lelkileg meg mindenhogy felkészülhessünk a házasságra. Az egyik ilyen beszélgetés előtt volt egy vitánk Dománnal, mert nem úgy tette vissza az edényfogó kesztyűt a helyére, ahogy én szeretem. (Igen, lehet röhögni...) No, ebből akkora vita kerekedett közöttünk, hogy még a jegyesoktatós skype-olásban is megemlítette a Domán, mint sérelmet. A vita azóta elsimult, az esküvőnkre mégis kaptunk egy kesztyűt, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy minden vita megoldható. Még ha olyan kardinális kérdésekről is van szó, mint az edényfogó kesztyű.
A másik kis útravalót Dénestől és Laurától kaptuk, akik bár nem voltak ott az esküvőnkön, mégis készültek egy kis csomaggal nekünk. Először is kaptunk egy kerékpárutas térképet, ami Berlinből egyenesen az Ostsee-ig vezet. 337 km, 11 etapban, ha jól emlékszem. És kaptunk hozzá sebtapaszt, esőkabátot, szerelőszettet, és foltot is, ha kilyukadna a belsőnk. Illetve a kérdést, hogy jövőre lenyomjuk-e együtt :-)
A legnagyobb meglepetést azonban Sara és Robert ajándéka okozta. Annyit tudtunk, hogy az esküvő utáni kedd este találkozunk valahol. Hogy pontosan hová kell majd mennünk, arról SMS-ben értesítenek- mondták. Délután 3 felé meg is jött az üzenet, hogy 17:15-kor legyünk a Berliner Allee és az Indira Gandhi sarkán, a villamosmegállóban, és hogy nagyon fontos, hogy legyünk pontosak. Dománnal már nem tudtunk mire gondolni, eszünkbe jutott a taxizástól a bungee jumpingig minden. Végül megjelent Sara - egyedül. Mondta, hogy Robert az ajándékunkkal a parton vár bennünket. Egy örökkévalóságnak éreztünk, mire odaértünk a Weissensee-hoz. Az ajándék valóban ott csücsült Robert mellett a padon: egy piknikkosár - megtöltve finomságokkal.
Sara kezünkbe nyomta a kosarat, és mondta, hogy "Viel Spass"! Hirtelen lett egy szabad esténk - és egy finomságokkal (köztük a Sara által sütött sajttortával) megtöltött piknikkosarunk. Domán mondta, hogy menjünk arra a partszakaszra, ahol megkérte a kezemet. Szép, meleg, napsütéses idő volt. Leültünk a partra, és kinyitottuk a kosarat. Volt benne egy levél és egy behűtött pezsgő is. De a legnagyobb ajándék nem is ez volt, hanem az idő. Az együtt eltöltött "minőségi" idő (ahogy azt a jegyesanyagokból megtanultuk), amelyre előtte több mint egy hónapig nem volt alkalmunk. Nem volt "mi esténk", és nem volt "mi hétvégénk". Volt ugyan egy napunk, ahol elvileg minden rólunk szólt, kicsit mégis olyan volt, mintha rajtunk kívül történt volna minden. Rohant az idő, és próbáltuk betartani a "forgatókönyvet". Aztán mikor vége lett az esküvőnek, másnap össze kellett pakolni, visszamenni Budapestre, harmadnap pedig visszavonatozni Berlinbe. Berlinben Dománnak másnap már iskola volt, én meg próbáltam újra olyan formába hozni a lakást, ahogy azt én szeretem :-) (Jó, le a kalappal Domán előtt, mert tényleg tisztaság és rend fogadott, csak nem minden ott volt, és úgy, ahogy.) De ez az ajándék lehetővé tette, hogy végre leüljünk, ketten legyünk, beszélgessünk, megpihenjünk, átgondoljunk, tervezzünk. Hogy hogyan is tovább. Mert bár közhelyesen hangzik, de tényleg új állomáshoz értünk. És csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk a lehetőséggel. Szeretnénk nem elrontani.
2013. augusztus 24. szombat - Nehéz szavakba önteni, hogy mi is történt velünk aznap. Sokat készültünk rá, sok terv, ötlet, álom, szervezés és sajnos veszekedés, idegeskedés és újratervezés előzte meg ezt a napot. A nagyot - ahogy mondani szokták.
Pénteken két különböző fővárosból (Domán Berlinből, én pedig Prágából) érkeztünk a harmadikba, ahol már egy betáblázott nap várt bennünket. Bettina, jóbarátunk és egyben személyi fodrászunk :-) már fél8-kor kinyitott a kedvünkért, szóval fél8-kor már a székében ültünk (volna, ha szokásunkhoz híven nem késtünk volna). Először engem, majd Dománt vette kezelésbe. Ezzel párhuzamosan Domán a T-Com szerződésének felmondását, én pedig a bringákat, és hát egy új sminkest intéztem, mivel mikor is derüljön ki, hogy az előzővel konkrétan elbeszéltünk egymás mellett, ha nem az esküvő előtt egy nappal... (Bár nem tudom, mit lehetett azon félreérteni, amit még emailben is leírtam neki többször feketén-fehéren...) Kitti, gimis jóbarátnőm és a polgári tanúm mentette meg a helyzetet, aki az utolsó pillanatban szerzett egy szupi sminkest, akinek tényleg sikerült eltalálnia a stílusomat (az előző sminkes próbasminkjével nem voltam elégedett). Szóval a végén még jobban is jártunk. Ez az isteni gondviselés :-)
Közben Alfonz csak ennyit tudott hozzászólni a fejleményekhez:
Délután késve, de három telidoboznyi süteménnyel végül elindultunk Somogyország felé. Este hatra odasiettünk a templomhoz, abban a hitben, hogy lesz mise, és hogy gyónhatunk. De mise sem volt, és gyónni sem gyóntunk akkor, és Zsoltinak, a kántornak épp közbejött egy temetés, szóval csak este fél 9-re tudott bejönni Somogyszobra, hogy elpróbálhassuk a kiválasztott énekeket a nászmisére. Mire hazaértünk, dühös szülők vártak ránk, akik úgy érezték, semmibe nem avattuk be őket, és a holnap egy katasztrófa lesz. Hát abban a pillanatban én is úgy éreztem. Mindenki mondta, hogy az esküvő előtt eljön egyszer egy mélypont, de nem gondoltam volna, hogy ez pont egy nappal előtte lesz...Azt hittem, ezt már elértük akkor, amikor Prágából kellett újraszervezni az egész bringaprojektet, mert kiderült, hogy a csávó, akitől eredetileg béreltük volna a 15 holland bringát, visszalép az üzlettől. Pontosabban mi léptünk vissza, mert lehetetlen feltételek elé állított bennünket.
Hát így, ebben a "nyugodt" lelki állapotban tértünk "nyugovóra" a nagy nap előtt, hetedmagunkkal a házban (akkor már Domán édesanyja és nagymamája, valamint két volt egyetemi csoporttársam, Kinga és Balu is ott voltak, hogy másnap tudjanak segíteni a díszítésben.)
A nagy napon zuhogó esőre ébredtünk. Zuhogó esőre. Olyanra, ami nem úgy tűnt, hogy egyhamar el fog állni, és hát a felhők sem azt mutatták, hogy ez valaha is fel fog szakadozni. Reggel 8-kor csörgött a telefon Kaszóról, hogy akkor most kitegyék-e a székeket a polgári szertartás kinti helyszínéhez, vagy mi legyen. Gyorsan átautóztunk. Jött az újratervezés - már nem számoltam, hányadszorra. Az eredeti polgári helyszín álomszép volt, három régi tölgyfa által közrefogott pici réten, a díszítést pedig pont arra a tölgyfára álmodtuk meg, amely alatt az anyakönyvvezető asztala állt volna. Ez azonban egy ritkán használt terület volt, amely teljesen felázott, és hát megközelíthetetlenül sárossá vált - magassarkúval pedig különösen. Jó, akkor legyen a medence mellett. Addigra eláll az eső, ugye? Nem, délután újra nekieredt. Jó, akkor tegyük be, az étteremrészbe. És legyen ott az állófogadás is. Hol legyen ez a mécses? Hol a másik? Mennyi virág legyen egy vázában? Hogy rakják ki az ültetőkulcsokat? És az italokat? Gyors döntések, gyors helyzetek. De szerencsére sok-sok segítő kéz is, akik mindezt megvalósították.
Szinte szédültem már az éhségtől, de nem volt időm enni, nonstop áradtak felénk a kérdések, aztán délfelé valaki megragadta a kezem, hogy most akkor Te velem jössz. Ez én (Domán, most már férj) voltam, utána jött a Bettina. Mondta, hogy neki kell állnunk a készülődésnek. Bementünk a lakosztályba, amit az esküvői csomaggal együtt Kaszótól kaptunk, és elkezdődött a kényeztetés. Haj, smink és közben benyomtunk egy kis zenét, hogy lazítson. Sikerült.
Negyed négy környékén megjöttek értem anyuék. Rég láttam anyut olyan szépnek, mint akkor. És nem(csak) a szép új ruha, a haj és a smink miatt. Láttam rajta, hogy anyai érzései és meghatódottsága végre felül tudott kerekedni az aggodalmakon és a félelmeken. Könny szökött a szemébe, és megölelt. Ez erőt adott. Elindultunk a templomba. A paplakban várt rám a Miklós, hogy gyónhassak. Jól tettük, hogy másnapra hagytuk a gyónást. Így valóban tisztább lelkiismerettel tudtam az oltár elé állni. Igazi feloldozás volt az egész napos idegállapotom után. Gyónás után még egy erőt adó ima Barbarával, a tanúmmal, és jött apu a csokrommal. Minden készen állt, hogy elinduljunk a templom felé. Vártuk a harangszót.
Innentől minden irtózatos sebességgel történt. Még a több mint egyórás mise is úgy szaladt el, mint egy pillanat, aztán a gratulációk, a fotózás, a bringázás, a polgári, a vacsi, a játékok, a nyitótánc, a tortaszeletelés, a buli, és Dománék éjszakai meztelen csobbanása medencében .... És közben próbáltunk mindenkivel legalább két szót váltani, megköszönni, hogy eljöttek, megkérdezni, hogy jól érzik-e magukat, hogy mi újság velük...
Volt sok meglepi is. Például, hogy a gyerekkori hitoktatóm, a Pista bácsi (aki azóta már atya lett) kocelebrálta a nászmisénket, vagy hogy a Katika, aki az anyakönyvvezetőnk volt (édesanyja a mai napig szembeszomszédja a szüleimnek, és tényleg konkrétan pólyás korom óta ismer), meglepetés verssel, Liszt-idézettel és egy nagyon személyes beszéddel készült. De kaptunk csodaszép meglepi-ajándékokat is. Domán anyukájától az egyik legszebbet. Már hónapokkal az esküvő előtt mondta, hogy kell neki egy fotó mindhármunkról, lehetőleg bringával. Gondoltam, csak be akarja kereteztetni. Aztán amikor visszaértünk Kaszóba a templomi esküvő után, akkor láttuk meg, hogy miért is kellett a fotó. Ott állt az anyakönyvvezető asztala mellett egy tűzzománckép, amin mi voltunk Alfonzzal, egy bringával és a Fernsehturmmal. Fehér Kornélia zománcművész készítette. "Együtt" a címe.
A másik jó hír, hogy összejött annyi ajándékpénz, hogy el tudunk menni Hollandiába október elején :-) Hogy aztán ott is bringázhassunk, ha már az esküvőn nem jött össze sajnos.
Az volt a baj, hogy nem voltunk elég kitartóak, pedig az idő megjött, amit rendeltünk, mert mikor kiléptünk a templomból, kisütött a nap! És a násznépből többen is készen álltak arra, hogy bringázzunk, hiszen ott állt mind a húsz darab kerékpár a paplak kertjében készen arra, hogy rájuk pattanjunk. De féltünk attól, hogy túl vizes az út, hogy túl hűvös lett, hogy, hogy, hogy.... Ezt kicsit sajnálom, hogy mégsem bringáztattuk meg a násznépet, de akkor ez tűnt a jó döntésnek. Mi ettől függetlenül bringáztunk. Három (vagy ki tudja hány) kamerás és még több tévés kolléga kíséretében :-) Ezúton is köszönet nekik a lelkes közreműködésért, és még nagyobb köszönet a Polaroid-fotókért.
Vannak rajta háromkirályok arannyal-tömjénnel-mirhával (ergo vízipisztollyal, strandlabdával és kacsaúszókkal), fotós és menyasszonya gentlepiggel, örömszülők cilinderben és fejkötőben, videósok hipszterkedve, hősszerelmes rózsával a szájában, elrejtett pocaklakó(k?) és sok-sok kacaj. Szponzorálta az MTV jelmeztára Vogyi és Andika jóvoltából :-)
És hát a szavak helyett legjobban a képek mesélnek. 2013. augusztus 24. egy kollázson.
No, de ezzel a poszttal egyik, éppen az esküvőjére készülő ismerősömet sem akartam elkeseríteni, sőt, inkább erőt adni, hogy érdemes. És lehetséges. Még ezer kilométer távolságból is :-)
(De azért ha van rá pénzetek, szerződtessetek egy esküvőszervezőt...)
