Kiskarácsony, nagykarácsony

Ekkora fánk még sosem volt. Pedig a kereskedésben, ahol vettük, nem is tűnt olyan nagynak. No meg persze Sonderangebotban volt, ergo valószínűleg még a múltheti adagból maradt meg. De nekünk tetszett. El is hoztuk, még a szülinapom előtti hétvégén. 

Dománnak 24-én is dolgoznia kellett, de mivel nem volt sok megrendelés, hamarabb haza tudott jönni. Így aktívan tudta ellenezni, hogy pont karácsonykor hívtak a tévéből, hogy dolgozzak be nekik egy "külföldi karácsony"-összeállítás erejéig. A munkát végül lealkudtam annyira, hogy magamat kellett csak felvennem, ahogy a konyhában megküzdök életem első libájával - ami ráadásul magyar volt (itt szinte mindenhol csak magyar és/vagy lengyel libát, kacsát lehetett venni a boltokban). Ezt jól el is mondtam egy "önintejúban", amire Domán pont hazaért, és jót bosszankodott. De mondtam neki, hogy inkább vigye le Alfonzt, mert arra viszont az önfilmezés-libapucolás-előkészítés háromszögében nem jutott időm.

Az adás ide kattintva érhető el (19:30-tól)

A liba végül csaknem hét órát pihent a sütőben - Fabiola utasításai szerint. Fabiola egy kórustag (a templomban, ahol énekelek), tőle kaptam meg a már jól bevált, évtizedek óta használt receptjét. És tényleg nagyon finom lett. (Ha valakinek kell a recept, szóljon. Bár németül van, de azért csak sikerül összefoglalnom magyarul, ha kellene)

Vacsi közben Reszkessetek, betörőket néztünk (még délelőtt lecsaptunk rá a tékában Alfonzzal, nehogy valaki kikölcsönözze előlünk - merthogy nemcsak otthon nem játszott az RTL....), majd 10-re mentünk az éjféli misére, ahol (Domán tiltakozása ellenére) mégiscsak megpróbálkoztam az énekléssel (a misén énekeltünk a kórussal), aminek az lett az eredménye, hogy alig bírtam aludni a köhögéstől. Tanulság: félig betegen ne akarj szopránt énekelni, mert utána csak rosszabb lesz. 

A templom viszont gyönyörű volt (mint ilyenkor mindig), csak teamécsesek világítottak, és az oltár kapott egy extra "falfestményt", mégpedig valami aktuálisat. Nem tudom, mennyire felismerhető a képen, de az ott a tévétorony meg a Brandenburgi kapu. No meg a Rotes Rathaus és a Kaiser-Wilhem-Gedächtniskirche (ezek már inkább a Berlin-advanced kategóriába tartoznak). Az üzenet mögötte pedig annyi volt, hogy Jézus közöttünk él, ő is berlini (Ez németül kicsit jobban hangzik, mert áthallásos Kennedy elnök híres mondatával: "Ich bin ein Berliner.")

Amúgy nekem egy Kindle Paperwhite-ot hozott a Jézuska, hogy ne kelljen miattam egy erdőt kiirtani, ha nem gépen akarom olvasni az egyetemi olvasmányokat, leckéket, Domán pedig azóta is random suhogtat az új profi tollasütőjével (heti egyszer jár tollasozni ismerősökkel, és mindig panaszkodott, hogy neki van a legbénább ütője....)

Szóval innen kívánunk mindenkinek áldott, boldog karácsonyt, és ha addig nem találkoznánk, akkor boldog új évet is!

Az első kurzusom

Túl vagyok az első kurzusomon, és senki sem fulladt meg, vagy tűnt el ;-) 

Nagyon izgulva és idegesen kezdtem az első két órámat, mert nem tudtam, mi is lesz pontosan. Az uszoda egy 50 méteres 8 pályás medencével és egy kis bébimedencével felszerelt. Elsőre nagyon hangos, mert körülbelül három egyesület és több aquafittnes-kurzus van itt párhuzamosan, de szerencsére van rádió is, ahol folyamatosan nyomatták a karácsonyi dalokat :-) Ilyen külső tényezők mellet kezdtem el dolgozni. Az első csoportom nagyon is berlini volt, mivel csak egy német srác volt benne a többi résztvevő orosz, ukrán, lengyel és kínai volt. Ez egyfelől megnyugtatott, hogy nemcsak én nem vagyok anyanyelvi német, másrészt pedig sok vicces szituációkat szült :-)

Nekem :-) és az úszóiskola szigorú programjának köszönve mindenki megtanulta a mellúszást az első kurzuson. Remélem a továbbiakban is így fog menni....

Baywatch

11 héten át minden hétfő estémet a weddingi DLRG-ben töltöttem, ahol kiokosítottak, hogy mit-mikor-miért kell tenni, ha valaki meg akarna fulladni, vagy valami hasonló....

Most 2 évig velem biztonságban vagytok :-)

Ég a gyertya, ég

Már nem is emlékszem rá, mikor volt utoljára olyan szülinapi tortám, amin annyi gyertya égett, ahány éves lettem... Még akkor is, ha csak "fagyasztott" torta volt, akkor is nagyon köszönöm :-)

Akkor most karácsonyig Glühweint iszunk...

Íme. A St. Josef templom kórusa (félig meghajlás közben). Aki megtalál, kap egy csokit.

Én nem az vagyok, aki "amióta csak az eszét tudja, énekel". Én konkrétan emlékszem  a pillanatra, amikor elkezdtem: második osztályosok voltunk, amikor az egyik akkori barátnőm zeneiskolába akart járni, és gondoltam, én sem maradhatok ki a "buliból", ezért én is felvételiztem, pedig addig nem nagyon izgatott a zene. Aztán valahogy beleszerettem. És megtanultam énekelni, szolmizálni, kottát olvasni, blattolni, zongorázni  - ahogy azt kell. Több mint tíz éven át jártam zeneiskolába, sőt kamarazenei táborokba, hangversenyekre is. Annyira tehetséges sosem voltam, hogy versenyre is elvigyenek, de nem is bántam. Csináltam, mert örömet okozott. Igazi örömzene volt. 

Az egyetlen, amit versenyszerűen (is) csináltam, az az éneklés volt. Népdalversenyeket és műdaléneklési versenyeket is nyertem, középiskolás koromban pedig a Déryné Vándorszíntársulat tagja lettem. Ezzel a csapattal egy csomó kaposvári (és más somogyi) ünnepségen, díjátadón, nemzeti ünnepen és falunapon léptünk fel. Énekeltünk, verseltünk. Aztán az egyetemmel ez valahogy abba maradt. Bár próbálkoztam fenntartani a kapcsolatot a társulattal, a kétheti egy alkalom  nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy tartani tudjam a tempót. Kaposvár hirtelen messze lett, és ki is esett az életemből. Anyuék Somogyszobon, az egyetem Budapesten - Kaposvárra tulajdonképpen csak a Déryné miatt jártam volna, de egy idő után már ez sem fért bele. 

Az egyetemen próbálkoztam az ELTE Bartók Béla karával, de (bár bejutottam a háromfordulós felvételin), a társaság nagyon nem tetszett. A karvezető meg még kevésbé. Tele volt beképzelt jogászokkal, meg természettudósokkal, akik úgy érezték, a gólyák arra vannak, hogy lenézzük őket. A karvezetőhöz meg közvetlenül nem is lehetett hozzászólni, csak az asszisztensén keresztül. Már arra sem emlékszem, hogy hívták... talán pont azért, mert bár három hónapig jártam oda elvileg, egyszer sem sikerült beszélnem vele...

Aztán amikor Berlinbe kerültünk, és megtaláltuk ezt a közösséget és ezt a templomot, ahová most is járunk, akkor az egyik vasárnap énekelt a felnőtt kórus. Nagyon jól hangzott. Tetszett. Így a mise után odamentem Reginához (akit akkor már ismertünk mint közösség egyik világi vezetőjét), és megkérdeztem, lehet-e csatlakozni, és ha igen, akkor kinél kell jelentkezni. Szerdán már ott voltam a próbán. És bár én vagyok a legfiatalabb tag (a nálam eggyel idősebbek már mind 35 felett vannak...) mégsem éreztem magam soha kirekesztettnek. Sőt. És mivel ezt mindenki munka, család és egyebek mellett csinálja, ezért ez is elsősorban örömzene - és ami még fontosabb: szolgálat. Szolgálat a közösségben, Istennek. Rendszeresen énekelünk a miséken, és évente kétszer vannak nagyobb koncertjeink is. Az egyik húsvétkor, a másik pedig karácsonykor.

Ez volt az idei év meghívója: Bach Weihnachts-oratoriumát énekeltük, szólistákkal, zenekarral, ahogy azt kell. Aki szereti a barokk zenét, annak csaknem két óra tömör gyönyör volt, aki nem, annak két óra szenvedés... Mi szeptember óta készültünk rá. Számunkra mindenképpen az előbbi volt :-)

És ami ilyenkor a még nagyobb élmény, az a főpróba utáni-előadás előtti Kaffe&Kuchen, azaz "terülj-terülj-asztalkám". Ilyenkor mindenki hoz valami finomságot, főzünk kávét és teát, és iszunk egyet "előre a medve bőrére". (Achim, a kórusvezetőnk szerint ez inkább csak bemelegítés a koncertre....)

Ez állítólag annyira nagyon durván jófajta Kaffee&Kuchen, hogy a berlini templomzenészek körében elterjedt, hogy Weissensee-n azért érdemes bevállalni a karácsonyi és a húsvéti koncertet, mert itt aztán tényleg teljes ellátást kap az ember. (A zenekar tagjai közül nem mindenki tartozik a közösséghez, több profi zenész is van közöttük, akik ilyenkor jópénzért eljönnek játszani. Ugyanez érvényes a szólistákra is. Dénes fogalmazta ezt meg találóan: ők zsoldosok.)

Kicsit későn jutott eszembe megcsinálni ezt a fotót. Itt már eléggé le van fosztva az asztal.

De igazán csak akkor öröm énekelni, ha van közönség is. Szóval Domán és én is meghívtunk jó pár barátot és ismerőst, és nem csak a koncertre, hanem utána hozzánk, forralt borozni is. Heteken át kerestük a megfelelő bort a Glühwein (forralt bor) elkészítéséhez. (Végül egy aldis Spätburgundert választottunk -ha valaki szintén keresné a megfelelő bort...) Összesen hét üveggel vettünk, mert arra számítottunk, hogy úgy 15-en leszünk. Végül sajnos nem jött el mindenki, mert volt, aki meghúzta a hátát, volt aki beteg lett, és volt, aki egész egyszerűen nem akart sokat utazni. Szóval annak ellenére, hogy a bor (mások szerint is) tök finom lett (a tavalyi receptet fejlesztettem tovább, és ahogy azt már akkor is csináltuk: csak a vizet forraltuk fel a fűszerekkel és a citromkarikákkal, ahhoz öntöttük hozzá a bort, majd hagytuk állni egy éjszakán át, hogy a bor átvegye az aromákat), szóval annak ellenére, hogy tényleg finom lett, maradt egy csomó. Így karácsonyig most tuti minden este forralt bort fogunk inni. Ha csak nem csapunk gyorsan még egy karácsonyi partit :-)

Amúgy tök büszkék voltunk magunkra, hogy megtartottuk, az első kvázi "házibulinkat" - egy adventi gyertyagyújtással egybekötve :-) (Ilyen sokan még soha nem voltunk egyszerre a lakásban. De kiálltuk a próbát.)

Domán sztárfotója egy kicsit más szögből. Itt talán kicsit könnyebb megtalálni, így ezért nem jár csoki :-p

Lübeck

Mióta kiköltöztünk, sokszor mondtuk, hogy ha sikerül lenyelvvizsgáznom, és ha megkapom a diplomát, akkor  szeretnék ismét visszakerülni az uszodába. 

Hosszú és nem túl egyszerű módon, de november közepére sikerült végre mindent kézhez kapnom (köszönet még egyszer mindenkinek, aki ebben közreműködött). Ezután jelentkeztem is egy helyre, ahol felnőtt úszásoktatásra kerestek edzőt. A jelentkezést követő hétvégémet már a csodaszép Lübeckben töltöttem, ahol egy kis továbbképzésen vettem részt, és megismerkedtem azzal az oktatási folyamattal, amit az úszóiskola képvisel. Azért kellet ilyen gyorsan cselekedni, mert november 26-án már indult is az első kurzus Berlinben ahol nekem már mint edzőnek kellett helytállnom. 

Az első kis lépést sikerült megtenni az uszoda felé, a jövő csak rajtam áll:-)

Ja és nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan sikerül...

Lübecki hangulatkép

Az idei sereg

A régi jól bevált recept alapján:

a német tojástól valamiért az idén is ragad a máz (aki tudja, miért, az megoszthatná velem...)

De az idén is omlós és finom :-)

Az adventi nyuszi, aki még Xavértól sem félt

Ha már kint nyoma sincs a télnek, bent muszáj valami karácsonyi hangulatot teremteni. Én már alig vártam, hogy ünnepi díszbe öltöztessem a kis lakást: adventi koszorú, ablakdísz, ajtódísz, rénszarvasok, gyertyák mindenütt :-)

Így már december elseje óta itt lógnak a nappaliban ezek a fordított piramisok, azaz az adventi naptárunk. Már tavaly is próbálkoztunk ilyesmivel, hogy legyen kalendárium, meg hogy ajándékozzuk meg egymást, de akkor nem jött össze. Az idén azonban már jó előre gondolkoztunk, így november utolsó napján egy backgammon-meccsel döntöttük el, hogy ki kezdi a sort. Azóta már az ajándékok több mint felén túl vagyunk. Egyik nap Domán kap valamit az adventi nyuszitól (mi így nevezzük), másik nap pedig én. 

A második adventi hétvégén például egy hamburgi utazással leptük meg magunkat. Eredetileg a nürnbergi vásárt szerettük volna megnézni, mert az itt a leghíresebb, de a kutyaelhelyezési-szálláskeresési problémák elsőre túl nagynak mutatkoztak, így maradtunk az egyszerűbb megoldás mellett. Ami csak elsőre tűnt az egyszerűbbnek, ugyanis időközben megérkezett Xavér, az orkán, akitől 6 méter magas árvizet és mittomén hány száz kilométer per órás szelet vártak Hamburgban. Hála Istennek szombatra nyoma sem volt ennek, így jó német módjára "mitfahrgelegenheit"-ra szálltunk, és elmentünk Hamburgba, ahol aztán karácsonyi parádé, a Rathausplatz felett műanyag szánkóban, műanyag rénszarvasokkal elszáguldó Mikulás és hamisítatlan reeperbahni Santa-sztriptíz várt ránk (igen, nem olvastátok félre, Hamburg híres szexnegyede, a St. Pauli is rendezett magának egy elég sajátos adventi vásárt).

Hamburg-Rathausplatz az St. Petri templom tornyából

Xavér azért nem tűnt el nyomtalanul: otthagyta kézjegyét a városban. Vasárnap például (nagy bánatunkra) nem nyitott ki a Fischmarkt (ahol állítólag isteni frissen sült, Hamburg kikötőjében halászott halakat lehet enni), de azért pár kikötői kajálda nyitva volt, így nem maradtunk hal nélkül. A kikötő egyébként rettentően ronda (szerintem), bár gigantikus méreténél fogva lenyűgöző. Én például még sosem láttam óceánjárót kvázi "szárazföldre" kirakva.... Az egyik dokkon egy óceánjárót szereltek, amikor ott jártunk. És bár szerintem vagy egy kilométerre volt a parttól a dokk, mégis óriásinak tűnt az egész. Csak így látszódott, hogy mekkora rész az, ami egyébként a vízben szokott lenni...

Hamburg egyébként gyönyörű hanzaváros, szép belvárossal, és egy csomó dizájn-üzlettel (sokkal többel, mint ami Berlinben van). Méreténél fogva sokkal jobban átlátható, mint Berlin, vagy például igazi belvárosa, ami Berlinre nem mondható el (itt kvázi minden kerületnek van belvárosa, ezért értetlenkedünk mindig, amikor felteszitek a kérdést, hogy "és mennyire laktok a belvárostól? Mégis melyiktől?...)

Ja, és az egész nem jöhetett volna létre, ha nincs Ana és Alex, akiket még a Bosch-ösztöndíjnak köszönhetően ismerek, és akik kölcsön adták nekünk erre e hétvégére a lakásukat :-) Köszönjük!