Reporters - Our Story Map

That is what I am working on in Berlin.

2016 - egy kilences év

Újévi fogadalom az újévi fogadalom. Megtartani illik. Ahogy egy éve ígértem, most is megpróbálom a lehetetlent: leírni, hogy mi minden történt velünk 2016-ban, mik voltak azok a kisebb-nagyobb élmények, történések, amelyeket meg szeretnénk őrizni az emlékezetünkbe, és mik azok, amiket kevésbé....

Az idén azonban nem hónapokra, inkább "élménycsoportokra" osztva próbálom megosztani Veletek, milyen volt a mi 2016-unk. Röviden összefoglalva: nem könnyű. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ezt valószínűleg sokan érzik így, mivel a 2016-os év a számmisztika alapján egy kilences év (ha összeadod a számjegyeket). És mivel az életciklusok általában kilenc évig tartanak, ezért a kilences évek a lezárások, a tisztulások és a döntéshozatalok évét jelentik. És bár nem vagyok nagy híve a számmisztikának, ebben azért lehet valami. Nálunk is sok fontos elengedés és fordulópont jellemezte az évet. Akkor kezdjük is ezzel. A nagyobb fordulópontokkal.

Fordulópontok 2016

Szakmai oldal: Itt mindkettőnk életében fontos fordulópontok voltak. Nekem például márciusban azzal kellett szembesülnöm, hogy a Robert Bosch Siftungnál (ahol két újságíróprogram menedzselésén is dolgoztam 2016-ban) a teljes vezetés kicserélődött felettünk, mivel az újságíróprogramok átkerültek egy másik alapítványi szekcióba. Az új vezetés viszont több pozitív változást is hozott számomra: közvetlen főnökömmel a kezdeti nehézségek és súrlódások ellenére is tök jól összecsiszolódtunk (valahogy előtört mindkettőnkben a bizonyítani akarás, hogy bennünket nem kell lecserélni...), valamint a másik berlini újságíróprogramnak (amit én röviden csak EcPolnak szoktam hívni, és amiről korábban már itt és itt is írtam) már nemcsak asszisztense, hanem a berlini etapot vezető koordinátora lettem. (Ennek mondjuk elég prózai okai voltak, hiszen az új vezetés annyira le lett terhelve más feladatokkal is, hogy egyszerűen nem lett volna idejük leszervezni a balkáni újságírók továbbképzését, így rám bízták, hiszen már harmadik éve csinálom, ők meg most csinálták volna legelőször.) A koordinátori feladatokat nagyon élveztem, hiszen sok olyan újítást is belevihettem a programba, amit mindig is szerettem volna, csak a vezetés engedélye kellett volna hozzá. Most viszont szinte mindent sikerült átvinnem. És nagyon jó visszajelzéseket kaptam a munkámra, ami miatt a Bosch Stiftungnál kilátásba helyezték azt is, hogy jövőre is én lehetek a program berlini koordinátora. Ez azonban még a jövő zenéje. 

A 2016-os EcPol-csapat, elől a Reuters két londoni trénerével

Dománnal nyáron többször is átbeszéltük, hogy szeptembertől nem tarthatja meg mind a két munkahelyét, mivel két munkahely mellett az egyetemmel nem tud haladni (lásd az én példám...). Sokat vívódtunk a kérdésen, melyik legyen az, amelyiket leadja, hiszen 2016-ban mindkét munkahelyén fontos változások történtek. Először az egyesületben változott a feladat- és munkamegosztás az edzők között, majd Domán másik munkahelyén, a Berliner-Bäder-Betriebénél (ami kvázi olyan, mint Budapesten a BGYH) küldték el a nagyfőnököt, és kezdték felszámolni a külsős szerződéseket. Köztük Dománét is. Így bár az elején még afelé hajlottunk, hogy Domán a BBB-nél marad és az egyesületet hagyja ott, miután azonban a BBB egy teljes elfogadhatatlan szerződést tolt Domán orra alá, úgy döntöttünk, ezt nem írja alá, inkább marad az egyesületnél, a BBB-t pedig hagyja. Így maradtunk Bear-a-Cudások a berlini amerikai iskolai egyesületében, és jutottunk el 2016-ban is Brüsszelbe. 

Brüsszel 2016.

Nem szakmai oldalon is jobban elköteleződtünk. A hit és a Jóisten továbbra is központi szerepet tölt be az életünkben, és miután több lelki napot végigcsináltunk Berlinben, valamint pünkösdkor ismét elmentünk a Harz-hegységbe, Domán ösztönzésére úgy döntöttünk, megpróbálunk aktívabban és rendszeresebben részt venni annak a spanyol közösségben az életében, amely ezeket a programokat szervezi. A Missionare Identes egy spanyol alapítású közösség, Berlinben 1999 óta vannak nővérei és testvérei. Egy világi rend, ami kezdetben egy teljesen ismeretlen rendszer volt számomra, viszont az idő elteltével egyre izgalmasabbá vált, ahogy beleláttunk a világi és a kolostorélet kombinációjába, abba, hogy melyikből mit vettek át, hogyan őriztek meg, és/vagy dolgoztak át. Dománt olyannyira megszólította a közösség, hogy jó pár hónapja szinte minden csütörtök estét Frankfurt an der Oderben tölt, és Theo atya lelki vezetésével készül egy nagyon szép hivatásra, amihez lehet, hogy újra iskolát kell váltania. De ez majd 2017 története lesz. 

Missionare Identes-csapat, Pünkösd 2016.

Örömök 2016

Patrikkal

Van ez az elcsépelt mondás, hogy az egyetlen pénzen megvehető dolog, ami gazdagabbá tesz, az utazás. Mi nagyon szeretünk utazni, kirándulni, kimozdulni, és ebből hála Istennek 2016-ra is jutott bőven. Jártunk otthon négyszer is, meglátogattuk a keresztfiunkat Franciaországban kétszer, Domán volt a húga diplomaosztóján Edinburgh-ban illetve egy nagy ifjúsági lelkigyakorlaton Lengyelországban, kétszer megjártuk a Harz-hegységet, egyszer a zittaui hegyeket, Brüsszelt és Rigát is (utóbbit egyedül). Szóval megint jó pár ezer kilométert beleraktunk a kis kocsinkba, és gazdagodtunk élményekkel. 

Az év egyik legnagyobb gazdagodása és öröme azonban az volt, hogy keresztszülők lettünk. Húsvét hétfőjén Dunaharasztiban keresztelték meg a kis Patrikot, Mimi és Sanyi második kisfiát, és mi életünkben először fogadalmat tettünk arra, hogy ahol csak tudunk, segítünk a szüleinek, és vigyázunk rá. Keresztszülői fogadalmunkhoz híven 2016-ban kétszer is ellátogattunk hozzájuk Franciaországba, hogy ne csak lélekben, de testben is ott tudjunk velük lenni, amikor csak tudunk. 

A másik borzasztóan nagy öröm a 30. születésnapom volt. Pontosabban a Domán által ideszervezett vendégsereg, és azok a levelek, amelyeket kézzel írtatok nekem. Elképesztően meghatódtam. Elmondhatatlanul nagy öröm volt Veletek eltölteni ezt a csodás hétvégét, együtt enni-inni, karácsonyi vásározni, a várost járni, minőségi időt együtt tölteni. Azt adtátok, ami a legfontosabb: időt és szeretet. Köszönöm Nektek még egyszer!

Meglepivacsi szupi meglepivendégekkel

Bánatok 2016

Ezekről persze kevésbé szívesen beszél az ember. Én is a végére hagytam. Pedig kudarcaink, bánataink is legalább annyira hozzátartoznak az évhez, mint az örömeink. Ezekből is tanulunk, és igazából csak ezekhez képest tudjuk valóban értékelni azt, ha valami jó történik velünk. 

Őszintén szólva tényleg nem volt könnyű ez az év, de most, hogy végre rászántam magam az írásra, átlapoztam a kis Moleskine-emet, hogy számba vegyem a történéseket, tényleg nem panaszkodhatunk. Két olyan dolog nyomja a szívemet, ami így visszatekintve is fontosnak tűnik annyira, hogy az év "bánatai" közé soroljam őket: az egyik a még mindig le nem adott szakdolgozatom, a másik pedig hogy még mindig csak ketten vagyunk. Na jó, Alfonzzal együtt hármasban. Az angyalkánk még várat magára. De reméljük, már nem nagyon sokáig. 

Fészekrakás felsőfokon

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy aki sokat rendezi át a lakását, vagy sokat alakít rajta, az tulajdonképpen az életében szeretne rendet rakni. És milyen találó. Mi is épp egy olyan időszakot élünk az életünkben, amikor "rendet akarunk rakni".

A héten ünnepeltük a négyéves berlini évfordulónkat. Amikor 2012 szeptemberében beköltöztünk ebbe a lakásba, nem gondoltuk volna, hogy ennyi ideig maradunk... És azt sem, hogy négy év múlva így fog kinézni, ahogy most. Négy éve ugyanis ilyen volt. 

Tök üres. Az volt benne, amit magunkkal hoztunk.

Az a dobozhalmaz még hónapokig ott volt a nappali sarkában. Szépen-lassan szedegettük össze a bútorokat innen-onnan. Sokat az E-Bay internetes oldal használt és elajándékozandó hirdetéseiből, de volt, amit az utcán találtunk, és volt olyan is, amit ismerőseink adtak nekünk, mert nekik már nem kellett. A lakást és a környéket nagyon megszerettük - a házat és a háztulajdonos ingatlankezelő céget egyre kevésbé....Viszont a Berlinben is az egekbe szökő albérletárak meg a dzsentrifikáció jelensége -  ami a német fővárost sem kerülte el -, arra kényszerítettek bennünket, hogy ebben a lakásban maradjunk. És hát úgy jártunk vele, mint Pelikán elvtárs A tanúban: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. A szívünkhöz nőtt. Azóta szépítgetjük, építgetjük.

Szóval bár minden vágyam egy napos-virágos-kiülős erkély, erről most egy jó darabig lemondtunk. Úgy döntöttünk, hogy azt az eszméletlen mennyiségű pénzt, amit az új lakás kauciójára kéne letenni, meg amibe a költözés kerülne, inkább másra költjük. Egy részét például arra, hogy még lakhatóbbá-otthonosabbá tesszük a lakást, amiben most élünk. Mert annyi lehetőség és tér rejtezik még benne, amit eddig meg sem próbáltunk jobban kihasználni.

Projekt No.1.: A galériaágy 

Februárban belevágtunk a hálószoba, augusztusban pedig a konyha komplett átrendezésébe. Mivel már Budapesten is galériaágyunk volt, és ebben a lakásban is megengedi a belmagasság, hogy galériaágyat építsünk, elkezdtünk árajánlatokat gyűjteni. A mesteremberek azonban (egyébként érthető okokból) elég sokat kértek volna egy újonnan felépített ágyért, ezért mondtunk magunknak, az E-Bay eddig is jó barátunk volt, nézzük már meg, hátha valaki pont most bontatna egy olyan ágyat, amilyet mi építeni szeretnénk. És volt egy ilyen. Nem is messze tőlünk.

Domán mesterember No.1.

Így miután újrafestettük a szobát, egy szép hétfői reggelen elkezdtük lebontani az ágyat a srácnál, akinél megvettük, bepakoltuk a léceket és alkatrészeket a "kis" kombinkba (csodával határos módon csak a létrát kellett magammal vinnem a villamoson, amúgy minden befért a jó öreg Renault-ba, bár a műszerfalon azóta is látni kicsit a nyomait az egyik gerendának...), és Domán egyik évfolyamtársának segítségével elkezdtük nálunk felépíteni. És ezzel annyi, de annyi helyet nyertünk lent, hogy még Dománnak is lett egy új tanulósarka.

Projekt No.2.: A konyha

Réges-régi vágyunk volt egy mosogatógép, amibe csak bepakol az ember, majd tisztán kiveszi az edényeket.... A konyhánk azonban annyira mini, hogy egyrészt csak egy 45 centis készülék fért be, másrészt az alsó polc- és szekrényrendszert ki kellett hozzá cserélni. Miután harmadszor is megnéztük ugyanazokat a szekrényeket az IKEÁ-ban, és harmadszor is lecsekkoltuk, hogy ez a legkedvezőbb és ár-érték arányban a legjobb, amit most megengedhetünk magunknak, rászántuk magunkat, és megvettük a bútorokat.

Domán mesterember No.2.

Egy szép augusztusi napon tehát a konyhánkat is felépítettük, és ezzel nemcsak új mosogatógépünk, de sokkal több tárolóhelyünk és munkafelületünk is lett. Ilyen volt - ilyen lett:

Most már csak egy új kanapé kéne nagyon. Legalábbis Domán szerint. De talán azt is meghozza majd a Jézuska :-) És lassan meghozza a rendet az életünkbe is. 

Keresztszülők lettünk!

Hú, hát jó rég nem írtunk már. Nem szeretem azokat a blogbejegyzéseket, amelyek ezzel a mondattal kezdődnek, de tény, hogy ekkora szünetet talán még sosem tartottunk, Ez mondjuk talán jó jel is... arra, hogy mostanra mindketten megtaláltuk a helyünket/utunkat. Mind a tanulmányainkban, mind pedig a munka területén. Lassan kezd kikristályozódni a "hogyan tovább". És ennyi minden mellett a blogra valahogy egyre kevesebb idő jut...

Na de életünk egyik nagyon fontos eseménye mellett azért nem lehet elmenni. Mert bizony keresztszülők lettünk. Életünkben most először. És lehet, hogy ez valakinek nem annyira nagy szám, nekünk igenis nagyon sokat jelentett, amikor Mimi és Sanyi, a (most még) Franciaországban élő barátaink, felkértek bennünket. Olyannyira, hogy én konkrétan el is pityeredtem a FaceTime-beszélgetés közben. 

A négyesfogat még 2014-ben, Perouges-ban. Ekkor még az első baba volt a pocakban :-)

Régi vágyam volt, hogy keresztanyuka lehessek, mert az én életemből valahogy mindig hiányzott az a fajta lelki vezetés, amit egy keresztanyuka/apuka adhat, és emiatt valahogy mindig vágytam arra, hogy ezt megadhassuk másoknak. Engem elég későn kereszteltek meg. Voltam már vagy hét vagy nyolcéves. Arra emlékszem, hogy hittanra szerettem volna járni, mondván, hogy oda mindenki jár, én miért ne mehetnék, és elsőáldozó akartam lenni, mondván, hogy az is mindenki lehet, én miért nem. A közösségi szellem vitt, így kvázi megkértem anyuékat, hogy kereszteljenek már meg. Őszintén szólva arra sem emlékszem ki a keresztszüleim. Vagy a nagybátyám, vagy a felesége. De az egész inkább egy adminisztratív lépés volt, mint igazi lelki esemény.  A hitemet és az Istenhez vezető utat jóval később fedeztem fel, amikor jött egy (akkor még elég furának tűnő) szerzetes a szülőfalumba, és ő lett a helyi plébános. Világlátott ember volt, jól beszélt több nyelven is, és próbált életet lehelni a helyi közösségi életbe, néha elég furi módszerekkel. De megszólított. Elkezdtünk számomra akkor nagyon érdekes, addig nem megszokott módon beszélni a hitről és Istenről. Valahogy így kezdődött....

Soha nem volt igazi lelki vezetőm. Voltak időszakok, amikor volt kihez fordulnom, és voltak, amikor nem. Volt, hogy el is távolodtam Istentől. Mert nem találtam azt a templomot, nem találtam azt a lelkészt, azt a közösséget, azt a partnert. Ezért volt nagy ajándék számomra Domán. Vele valahogy egyértelművé vált, hogy Isten mindennapjaink része, sőt alapja. És ezért is volt külön öröm, amikor kiderült, hogy együtt leszünk keresztszülők, méghozzá egy olyan családban, ahol a hit és a vallás szintén fontos szerepet játszik. 

A történelmi pillanat :-)

Keresztfiunk a Patrik nevet kapta a keresztségben. Szent Patrik fontos örökséget hagyott minden Partik számára: azzal, hogy kiűzte a kígyókat hazája, Írország területéről, jelképesen amellett kötelezte el magát, hogy megvédi szeretteit minden rossztól. Hát mi majd ebben igyekszünk a kis Patrik segítségére lenni. És hogy megmutassuk neki Szent Patrik örökségét, nemcsak lelki útján szeretnénk kísérni őt, hanem elvinni egyszer Írországba is, hogy felkereshessük védőszentje zarándokhelyeit. Ezt a szép hagyományt egy másik katolikus családtól "lestük el". Ők mind az öt gyermeküknek azt adták ajándékba elsőáldozásuk után, hogy elvitték őket védőszentjük emlékhelyére. 

Szóval kis Patrik, készülj a kalandra, amire most már nem csak a szavunkat, hanem az "írásunkat" is adtuk. És győzd meg a szüleidet meg a tesódat, hogy ők is velünk tartsanak majd! Addig is sok olyan szép kalandot és kirándulást kívánunk még nekünk, mint amilyen a májusi franciaországi látogatás volt ;-) 

A Jóisten vigyázzon Rád!