A "miért" és a "hova"

2012. április 19-e volt. Egy fárasztó DTK-s nap és "Padtársat keresünk"- megbeszélés után egy szép tavaszi napon bringáztam haza a tévéből. Rutinból nyomtam be a postaláda ajtaját, nem számítottam rá, hogy levél lesz benne, pedig volt. Amikor megláttam, hogy DAAD-felirat van a borítékon, türelmetlenül kerestem a kulcscsomómat, és téptem fel a borítékot. 

"Sehr geehrte Frau Diseri, 

wir freuen uns mit Ihnen mitteilen zu können..."

Bőgtem. Azonnal hívtam anyut és Dománt is. Gondoltam, jobb, ha mielőbb tudja, hogy költözünk :-)

Nem számítottam rá, hogy megkapom az ösztöndíjat. A DAAD, azaz a Deutscher Akademischer Austausch Dienst elég alaposan kiválogatja azokat, akiknek a német adófizetők pénzéből finanszírozni fogj a tanulmányaikat. Fél évvel korábban, 2011 novemberében egy elég komoly dokumentációt és pályázati anyagot kellett benyújtanom, méghozzá három példányban. Minden dokumentumnak közjegyző által hitelesített fénymásolatnak kellett lennie, és megismerkedhettem az OFFI "csodálatos" intézményével is, akik cc. 25 ezer forintért lefordították németre azt az érettségi bizonyítványomat, amelynek szövege valószínűleg egy általános iskolásnak sem okozott volna különösebb problémát. 

Februárban aztán behívtak egy személyes elbeszélgetésre. A bizottság fele magyar, másik fele német volt. Bonnból jöttek, a DAAD központjából, hogy megnézzék, kik pályáztak. Igazi kihallgatás volt. Rögtön rászálltak arra, hogy újságíró vagyok, és ráadásul a közszolgálati médiánál dolgozom. (Németországban elég nagy publicitást kapott az új médiatörvény, az alkotmány és Nagy Navarróék is...) A provokatív kérdésekre, provokatívan válaszoltam. Kétesélyes volt a történet, most vagy utálnak, vagy szeretnek. Köztes utat nem hagytam nekik. Szerettek. 

Akkor, áprilisban, amikor ott álltam a postaládák előtt bőgve, még nem tudtam, hogy csak most jön a neheze. Egyetemi felvételi, albérlőt találni, albérletet találni, mindent elrendezni a tévében, fizunélkülire menni, megszervezni a kiutat, Dománnal németezni, és közben végiggondolni, hogy kitől, mitől és miért búcsúzunk, és hogy mennyi időre. 

Ez utóbbit őszintén szólva még most sem tudom. Azt tudom, hogy ez egy nagy lehetőség mindkettőnknek. És remélem, jól fogjuk tudni használni.