Éppen első meghitt Weissensee-parti sörözésünkön voltunk túl, amikor odamegy Dománhoz egy ötvenes fószer, elkezdi simogatni Alfonzt, és magyarul beszél hozzá.
"Milyen szép kutyus vagy!"
Domán nem akart hinni a fülének. Visszakérdezett: "Te tényleg magyarul beszélsz, jól hallom?" Teljesen ki volt bukva, hogy még egy hete sem vagyunk itt, de máris magyar emberrel találkozunk.
Süni (mint ahogy később kiderült, hogy így hívják) szintén megörült nekünk. Bár rohannia kellett, de megadta a telefonszámát, és kapásból meghívott bennünket a szombati koncertjükre Schönebergbe (ez egy berlini városrész), a Drug Store-ba. Csak annyit, mondott, hogy kemény bandában játszik, és hogy most ünnepli a klub a negyvenedik szülinapját, szóval nagy buli lesz.
Később SMS-ben elküldte a pontos koordinátákat, aztán legközelebb ott találkoztunk vele. Nem tudtuk, hová megyünk... Mikor megérkeztünk (úgy negyvenöt perc bringa után, hiszen még nem volt bérletünk...), egy lepukkant lépcsőház bejáratánál úgy 30 punk füstölgött, és ivott a földön ülve (mi akkor már majd megfagytunk, ezek meg egy szál pulóverben. na mindegy.)
Aztán felmentünk. Szinte egyből megláttuk sünit, aki a többiekhez képest a kihidrogénezett hajával, a tetkóival meg a piercingjeivel egész konszolidáltnak tűnt a felborotvált fejű, fellakkozott, kisminkelt, széttetovált alakok között. A hely bűzlött, és hangos, mégis tetszett valahogy. Egyrészt talán azért, mert akartam, hogy tetsszen. Ez volt az első berlini bulink, nem engedhettem, hogy rossz legyen.. Másrészt pedig azért tetszett, mert tényleg különleges volt. Főleg miután Süni röviden elmesélte a hely sztoriját, hogy itt már a fal leomlása előtt is punkot játszottak punkoknak, és mindig is punk klub volt, és nagy hagyománya van itt a buliknak. Ők is rendszeresen játszanak itt, a No Exit nevű bandával, amiről később kiderült, hogy elég híres, és hogy mondhatni, ők voltak az est egyik fő attrakciói.
Süni - mondanom sem kell- mindenkit ismert a klubban. Folyamatosan jöttek hozzá az emberek, hogy megkérdezzék, mi újság, de azért két "wie geht's" között jutott szusszanásnyi ideje arra is, hogy elmesélje, hogy TF-t végzett (egykori csoporttársai közül többen is tanították a Dománt...), hogy a Hernádi (MOL vezig) az egyik gyerekkori legjobb barátja, és hogy amikor a Tankcsapda Berlinben koncertezik, akkor nála alszanak. Sőt, egyenesen ő szervezte az első berlini koncertjüket.
Mindemellett pedig szociálpedagógusként (vagy mi) dolgozik egy gyerekközpontban, ahol viselkedészavaros gyerekekkel foglalkoznak.
Elég színes képet adott magáról, és elég sokat beszéltünk, de ez a mintegy háromórás beszélget sem volt elég ahhoz, hogy kihúzzuk a koncertig (mint később kiderült hajnal 2-3 körül kerültek sorra...), így csak egy Youtube-videóval vigasztalódhattam. Viszont megígértük, hogy legközelebb mindenképpen meghallgatjuk őket.
U.i.: a koncertek alatt begyűjtött vizuális élmény feldolgozása nálam heteket vett igénybe. A ruhák azonnali kimosásra szorultak, a bőrkabátomat pedig hetekig szellőztettem.
Valahogy mégsem volt az az érzése az embernek, hogy ezek az emberek csövesek. A punkok (legalábbis az idősebb generáció tagjai) nem csövesek, mint otthon. Van egy punk arcuk, amikor úgy öltöznek, úgy állítják be a hajákut stb. De van egy civil arcuk is, amikor polgári foglalkozásuk van, amikor családfenntartók, amikor viselkedészavaros gyerekek nyavalyáit hallgatják egész nap, és még a macskájukra is jut idejük. Mint Süninek Ferikére. Puskás Ferikére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése