Kishajó az álmok tengerén

Szép novemberi őszi nap volt. Kedd általában a mi napunk, mármint Alfonzé és az enyém. Domán fél 2-ig a Volkshochschuléban, nekem viszont csak 8-tól 10-ig tart a cseh órám, utána (ha nincs más elintéznivalóm a könyvtárban vagy a tanszéken) irány haza, póráz Alfonzra és irány a tó. A fehér, azaz a Weissensee.

Ősszel csodálatos a tó, különösen, ha süt a nap, és ez az ősz emiatt volt igazán szép, mert rengeteget sütött a nap. Amikor pedig sokat süt a nap, az őszi falevelek is sokkal szebbek, színpompásabbak. (Ebből már van egy gyönyörű példányom , ugyebár, amit eljegyzésünkre kaptam Domántól :-) )

Szóval ott tartottam, hogy hazaérünk, és irány a tó. Alfonz a parkig alig bírja ki, húzza a pórázt, próbálom persze féken tartani, és megfordulni vele, ahogy azt a kutyasuliban tanultuk, de mindhiába... Ilyenkor semmi sem használ. Alig várja, hogy a park széléhez érjünk, elengedjem, leültessem, és amikor kimondom a varázsszót, hogy "Futás!", se nem lát, se nem hall, csak fut, mint akit egy hete csak kétméteres pórázon tartottak...

Ilyenkor nekem is van egy kis időm magamba szállni, gondolkozni, rendszerezni, elmélázni. Ide már nem hallatszanak be az autók (csak néha a villamos csilingelése - fantasztikus, hogy Berlinben az új villamosok is csilingelnek), hallani a madarakat, a gyerekeket a játszótéren és a kutyás gazdikat, akik éppen nevelni próbálják kedvencüket (én általában nem próbálkozom ilyenekkel, úgyis csak a Domán az "Isten" Alfonz számára...).

Aztán néha látni csodákat is itt. Mint ezen a novemberi sétán.

Egy kishajó az álmok tengerén.... Rögtön eszembe jutott Szécsi Pál klasszikusa, a "Kósza szél". 

Az ilyen pillanatokért szeretem a délelőtti sétákat Alfonzzal.

Kár, hogy a bácsi azonnal kivette a vízből a hajót, amint meglátta Alfonzt....