Úgy két éve, Prágában láttam először az Alois Nebelt. Akkor még nem igazán tudtam, mit nézek. Elsőre "csupán" egy egész kerek történetnek tűnt egy vasutasról, aki egy a német-cseh határhoz közeli állomáson dolgozik, és kicsit (nagyon) agyára ment a munka. A film tele volt olyan történelmi utalásokkal, amelyek elsőre le sem estek. Ok, a szudétanémetek történetéről valamikor, érintőlegesen tanultunk töri órán még a gimiben, de nem kapcsoltam össze rögtön Alois Nebel történetével....
Alois Nebel egy átlagos, egyszerű, nem is túl okos vasúti alkalmazott egy cseh(szlovák) állomáson Bílý Potokon (németül Weißbach). A munka a mindene. Szabadidejében és a WC-n ülve menetrendeket olvas. Az állomás épületében lakik, és kívülről fújja, hogy mikor melyik irányból milyen vonat fut be az állomásra.
Ám van két óra - éjfél és kettő között - amikor nem jön egy vonat sem. A valóságban nem, Nebel fejében, gondolataiban, emlékeiben azonban ekkor jönnek az igazán fontos vonatok. Kettő is.
Az első: 1940-45. A csehszlovák és más kelet-európai zsidók vonata.
A mai Csehország területéről 80 ezer zsidó lett a Holokauszt áldozata. Sokan már az odavezető úton meghaltak szomjúság vagy éhezés miatt a túlzsúfolt vagonokban.
A második: 1945. A szudétanémetek vonata.
A második világháború előtt Csehszlovákia (1938-tól Cseh-Morva Protektorátus) Németországgal határos területein, az úgynevezett "Szudéta-vidéken", több mint három millió német anyanyelvű (azaz szudétanémet) élt. Ők még a 20. század elején, zömmel a 20-as és a 30-as években érkeztek a mai Csehország területére. Miután a németek elveszítették a második világháborút, a kollektív bűnösség jegyében az akkori csehszlovák kormány úgy döntött, a németeknek el kell hagyniuk az országot (ezt a nálunk is kedvencnek számító Beneš-dekrétum mondta ki). 1950-re a több mint három millióból mintegy 150 ezren maradtak. Hogy milyen körülmények között "űzettek ki" az országból, egyáltalán mit (nem) vihettek magukkal, sokáig tabutéma volt az országban. Még ma sem sokan és nem is szívesen beszélnek erről a történetről Csehországban. Ez talán az Alois Nebel hatalmas sikerének egyik oka: feltépte ezeket a régi sebeket.
És a szerző mindezt megspékelte a rendszerváltás 1988-89-es létbizonytalanságával, amikor (többek között) Alois Nebel is elveszíti az állását, mialatt barátai az őrültek házába küldték állandó hallucinációi és emlékképei miatt. Amelyek úgy szállnak le rá időnként, mint a köd. Nebel - köd, visszafelé olvasva Leben- élet. Jaroslav Rudiš a forgatókönyv és az eredeti képregény írója nem véletlenül választotta ezt a nevet. Alois, mert a nagyapja is Alois volt, és Nebel, mert Alois Nebel életének elengedhetetlen alkotóeleme a köd, amellyel visszaszáll a múltba. Olyan emlékek közé, amelyek feldolgozhatatlanok maradtak számára. Mert mi van, ha ő vagy apja, aki szintén vasutas volt, nem engedi át azokat a vonatokat. Vajon megmenthette volna ezeket az embereket a haláltábortól? Vajon segített volna ez bárkin is?
No, de miért is erről, és pont erről írok ennyit. Egyrészt, mert azóta foglalkoztat ez a figura, amióta először láttam, másrészt pedig azért, mert ebben a félévben az a Jaroslav Rudiš volt a tanszékünk vendégelőadója, aki mindezt írta. Először nem is akartam hinni a fülemnek, amikor meghallottam...Két szemináriumot is csinált a Humboldton, ebből az egyikre tudtam bejárni. "Literatur im Film" - ez volt a címe. Regények, és más irodalmi (vagy nem irodalmi) művek filmes adaptációival foglalkoztunk. Elolvastuk a művet, megnéztük a filmet, majd jól összehasonlítottuk. (Nekem például Klaus Mann Mephistóját kellett elolvasnom, és Szabó István megfilmesítéséről referálnom. Nagy falat volt.... de azért Rudišnak tetszett, aki egyébként hatalmas Szabó István-fan)
 |
| Jaromir 99 és Jaroslav Rudiš |
A félév utolsó órája a cseh nagykövetségen volt, ahol az Alois Nebelt néztük meg. A film egyébként három kötetnyi képregényből készült. Rudiš és Jaromir 99 (becsületesebb nevén Jaromir Švejdík, zenész, grafikus, mindenes zseni) egy prágai kocsmában ismerkedtek meg, és ott kezdték el megálmodni, majd létre is hozni képregényhősüket, Aloist. Az első kötet 2003-ban jelent meg, és akkora sikere lett, hogy Csehországban még kettő megjelent belőle. Majd németre is lefordították, pontosabban Rudiš (aki nagyon jól beszél németül) készített a három kötetből egy kétkötetes német változatot. És nagyjából ebből készült el a film forgatókönyve is.
A forgatókönyv, sőt maga a forgatás is jóval előbb készen volt, mint maga a film. Ha jól emlékszem, Rudiš azt mondta, mintegy három éven át dolgoztak rajta a grafikusok, mire kész lett. A film ugyanis egy különleges technológiával, ún. rotoszkópiával készült. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a kész, leforgatott filmet újra- és rárajzolták a leforgatott nyersanyagra. (Így készült többek között a "kissé" jobban ismert Tom Hanks-film,a The Polar Express vagy a Renaissance Daniel Craiggel.)
Emiatt azonban jóval többe is került, mint egy normál film. Mintegy 80 millió cseh koronába, vagyis mintegy 800 millió forintba.
De megérte. Ez a technika egy olyan atmoszférát ad a történetnek, amely utánozhatatlanná és egyedülállóvá teszi. Ami kultfigurává avatta Csehországban Alois Nebelt, ami miatt elkezdtek Alois Nebel-pólokat és más csodás ajándéktárgyakat gyártani az arcképével, ami miatt Rudiš is - jó értelemben vett - sztár lett (bárcsak Magyarországnak lennének ilyen irodalmi sztárjai), és ami miatt emberek ezrei indultak neki az Altvatersgebirgének, vagy ahogy Csehországban hívják, a Hrubý Jeseníknek, amely eddig egy Isten háta mögötti, szinte senki által nem látogatott hely volt, és most hirtelen újra divatos lett arra kirándulni. Alois Nebel számomra azt a megfoghatatlan cseh életérzést adja, amely más formában egyszerűen tolmácsolhatatlan, és szavakba is nehezen önthető, de az biztos, hogy anno két éve ezért kezdtem el csehül tanulni.
(A film egyik betétdala - személyes kedvenc - a grafikus Jaromir 99-tól, aki egyben zenész is, és van egy Priessnitz nevű bandája.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése