Lovelace

Vizsgaidőszak ide vagy oda, ha Berlinale van, akkor muszáj menni. Főleg, hogy még sosem voltam ezelőtt :-)

Akkreditáltatni nem sikerült magamat (mondjuk lehet, nem egy héttel a fesztivál kezdete előtt kellett volna eszembe jutnia... tanulság: jövőre ügyesebb leszek). 

A (!) jegy

Jegyet kívülállóként elég nehéz szerezni, de Sara (az egyik csoporttársam) már elég járatos ebben, szóval rábíztam magam, és megegyeztünk abban, hogy mindegy, melyik versenyben lévő filmet nézzük meg, de mindenképpen Competition-film legyen. 

Így mentünk el - két vizsga között- hétfő délután a Lovelace-re. 

Cubix, Alexanderplatz

A Cubix egy mintegy 9 (!) emeletes mozikomplexum az Alexanderplatzon. Ekkora moziban előtte még sosem voltam. A vetítés a legnagyobb teremben volt. "Csupán" 721 hely van benne, és mi ennyien is voltunk. A terem teljesen tele volt. 

Linda Lovelace történetét előtte nem ismertem (mint már említettem, a filmválasztás nem volt épp tudatos). De örülök, hogy megismerhettem. 

Lovelace (eredeti nevén Linda Susan Boreman) 1949-ben született, Bronxban, New York-ban. Itt is nőtt fel, és itt éltek egészen addig, amíg az alig 19 éves Linda terhes nem lett. A hír sokként érte a szüleit, akik még a széltől is óvták... Úgy döntöttek, a babát örökbe adják, és a pletykák elől Floridába menekülnek. Linda már itt ismerkedett meg Chuck Traynorral, későbbi férjével. Vele "menekült el" az atyai házból, ahol úgy élt, mint egy börtönben. Szülei nagyon szigorúak voltak vele az átköltözés óta, este 11-re mindig otthon kellett lennie, és ha csak egy percet is késett, anyja egy pofonnal várta az ajtóban. 

Azonban Chuck sem bizonyult sokkal jobb választásnak... De hogy ne üssem le a film összes poénját, csak annyit írok még, hogy Lindából a 70-es évek Amerikájának, a szexuális forradalomnak egyik leghíresebb pornófilmsztárja lett, miután elhagyta Floridát. És bár csak pár filmet forgatott (köztük a legendás 1972-es Deep Throat-t), mégis világhírű lett, és rengeteg pénzt keresett (pontosabban a férje keresett, de bocs, ez megint spoiler volt) 

Ami pedig a világhírnevet hozta meg neki, az egy olyan különleges adottság, amit a film címe is elárul...

Az átlagos mozinéző valószínűleg a szokásos kombinációra számít majd: a csillogó, sikeres pornóipar és annak árnyoldalai - erős kontrasztban bemutatva. A film azonban nem egyszerűsíti le ennyire a dolgot.  Meglepően nem-hollywoodi módon inkább annak komplexitását mutatja be. Egy nő sorsát, ami elsőre boldognak és sikeresnek látszik, majd hirtelen nézőpontot váltunk a történeten belül, és elkezdjük még egyszer ugyanazt a történetet látni egy teljesen másik szemszögből. 

Az egész filmben ez tetszett a legjobban: a narratívája. Az elbeszélés módja. Ennek komplexitása visszaadja azt is, hogy milyen komplex maga az emberi sors is, hogy miért nem annyira egyszerű kiszállni egy ördögi körből, miért hagyja ott egyszerűen a feleség azt a férjet, aki veri őt. Mert ez a film erről szól. Nem(csak) a pornócsillagról, nem a szexről. Aki pornójeleneteket, nemi szerveket, közösülést és orális szexet szeretne látni, az ne ezt a filmet nézze meg, hanem az eredeti Deep Throat-t. 

Ez egy nőről szól, akinek testével a férje visszaél, akit áruba bocsátanak, akit megerőszakolnak többször (van hogy egyszerre többen is), akit otthon ver a férje, akinek egy fillér sincs a zsebében, akinek nincs semmije és senkije, aki sehová nem mehet ellenőrzés/kontroll nélkül. És nem is mondhat bármit, mert annak fájó következményei lehetnek....

Ez Linda Lovelace története. Egy nő, aki tíz évvel később úgy dönt, hogy kiírja magából, ami vele történt, hogy ezzel talán más nőknek is segítsen. Ez a könyv volt a legendás Ordeal. Majd 1986-ban az Out of Bondage. Egy nő, aki új életet kezdett, hozzáment egy "mezei" szerelőhöz, és szült neki két gyereket. És nem mellesleg a családon belüli erőszak és a szexuális visszaélés elleni kampányok egyik vezető személyisége lett. 

Aki erre a nőre kíváncsi, az menjen megnézni a Lovelace-t. A pornórajongóknak csalódás lesz. 

U.i.: Azért közönségszavazóként az ötből csak négy pontot adtam a filmnek, mert a szülőkkel kibékülős rész azért mégiscsak túl hollywoodi lett nekem... Tudjátok, a szokásos egymás nyakába borulós, sírós-bőgős, emcionálisan túlfűtött zenével tarkított...

Ja, és annak aki majd megnézi: figyeljétek majd Linda édesanyját! Én konkrétan nem ismertem fel Sharon Stone-t...