Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy brazil kormány, amely úgy döntött, hogy elküld tanulni Németországba több száz fiatalt, hogy legyen belőlük jó mérnök, informatikus, orvos stb. és mindennek leszervezésére felkéri a diákcserében már több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező DAAD-t, amely aztán ezeket a brazil fiatalokat meghívja Chemnitzbe, hogy jól összeismerkedjenek a többi ösztöndíjassal.
A DAAD így valószínűleg Chemnitz éves turistaforgalmának mintegy felét bonyolította le egy hétvége alatt. Az elmúlt három napban pontosan három chemnitzi szállodát töltöttünk meg. Hatszáz DAAD-ösztöndíjas a világ minden tájáról: Afganisztántól Vietnámig. A DAAD valószínűleg a kihalt német kisváros túlélési esélyeit akarta növelni azzal, hogy ide szervezte Németország egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) ösztöndíjas találkozóját, hiszen a város egyetlen látnivalója Karl Marx feje.
Jó, mondjuk ez azért jókora látnivaló. Cirka 13 méter magas, 40 tonnás bronzszobor, amely az Szibériában található Ulan-Uda-i 60 méteres Lenin-szobor után a világ második legnagyobb portrészobra. Nem véletlen, hogy pont ide emelték ezt a csodát, hiszen 1953. május 10. óta a Wiedervereinigungig Chemnitz volt a DDR Karl-Marx-Stadt-ja. Ergo a kelet-németek ipari fellegvára. Azt a szállodát, ahol például mi laktunk, a chemnitziek csak "Paprika-Haus"-ként emlegetik, mivel akkoriban még munkásszállóként működött (ennek jegyeit kívülről erősen őrzi a 15 emeletes épület), és elsősorban magyar vendégmunkásoknak adott szállást.
Karl Marx fején kívül azonban nem sok más látnivaló van a városban, sőt mondhatni, elég kihalt a település. Nagyjából olyan érzésünk volt, mintha a németek Dunaújvárosába kerültünk volna.
Ennek kompenzálására azonban voltak jó kis DAAD-s programok, azaz a kétóránkénti étkezések közé besűrített mindenféle köszöntők és előadások, és persze mindig volt kávészünet is, aminek különösen örültem így, böjt idején. A lényeg, hogy kaja, na az volt dögivel. Már ősszel Bonnban, az első DAAD-s találkozón is megtapasztalhattuk a DAAD bőkezűségét, amiben itt sem kellett csalódnunk. A mintegy 600 ösztöndíjassal azonban egyszerre együtt semmit sem tudtak kezdeni a szervezők. Az olyan jellegű feladatokon kívül, hogy "tegye fel a kezét, aki Kelet-Európából jött" (ahol mi egyébként tüntetőlegesen nem raktuk fel a kezünket, várva a Közép-Európa megjelölésre), nem volt semmilyen játék, workshop vagy interaktivitás, ahol lehetőség nyílt volna arra, hogy megismerjük azokat, akik a világ másik feléről érkeztek. Pedig hát voltak érdekes emberek. Két ösztöndíjas is volt például Észak-Koreából.
Egy dolgot azonban biztosan megtanultunk a DAAD-ösztöndíjasokról: ha van ingyen kaja és ingyen pia, mindenki úgy száll rá a svédasztalra, mint a sáska. Olyannyira, hogy aki a sor végén áll, annak már nem biztos, hogy jut valami (így jártunk mi is. No nem mintha kétnapos nonstop zabálás után ezt sajnáltam volna.)
És még egy dolgot megtanultunk: Chemnitz, sok más egykori kelet-német ipari városhoz hasonlóan sajnos még mindig nem tudott átlépni a saját árnyékán Németország egyesítése óta. Bár van egy tök jó egyeteme, a fiatalok alig maradnak a városban, mivel az ipar már nem a régi, nincs elég munkahely, és nem jók a kilátások sem. Nem is beszélve arról, hogy aki az egykori Kelet-Németországban kezd dolgozni, az ugyanazért a munkáért jóval kevesebbet kap, mintha ugyanezt az egykori Nyugat-Németországban tenné. Az ország az újraegyesítés óta küzd ezzel a problémával. És bár az úgynevezett "Länderfinanzausgleich" rendszere (így nevezik azt a szolidáris alapon befizetett adót, amit a gazdagabb tartományok a szegényebbek felzárkóztatására fizetnek) kezdetben jó ötletnek tűnt, Hessen és Bayern (Baden-Württemberg időközben valamiért visszalépett) most fordultak bírósághoz a rendszer felülvizsgálatáért. Nem tartják igazságosnak, hogy továbbra is ők fizessenek a többi tartománynak csak azért, mert nekik jól megy.
Szóval itt sem minden fenékig tejfel. Még akkor sem, ha a DAAD-nál kétóránként svédasztal van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése