Egy héten egy este, egy hónapban egy nap, egy évben egy hét...

Kreuzberg, Viktoriapark

Ezt Barbarától és Zsolttól, a jegyesoktatóinktól (leendő esküvői tanúinktól) tanultuk. Hogy legyen minden  héten egy este, minden hónapban egy nap (ideálisabb esetben egy hétvége) és minden évben egy hét, amit egymásnak szenteltek.  Csak egymásnak. Amikor magatok mögött hagyjátok a munkát, a hétköznapi bajokat, amikor nincs internet, nincs telefon, és még (ha majd lesz) a gyerek sincs. Csak Ti vagytok, egymásnak. Hogy beszéljetek, beszélgessetek. Olyan dolgokról, amelyekre a hétköznapi rohanásban nincs idő. Olyan dolgokról, amelyekhez meg kell nyílni, ki kell tárulkozni, amihez idő kell, amikor csak egymásra figyeltek. 

Nem mindig sikerült ezt megvalósítani. Mi most például egy nehezebb időszakon vagyunk túl. Sok volt az egyetem, a munka, a felkészülés, a nyelvtanulás, az esküvőszervezés, a rokonok és a barátok lelkének ápolása. Ilyenkor az ember képes belesüllyedni a mindennapok rutinjába, hagyja, hogy csak úgy történjenek vele a dolgok, és kevésbé irányítja ő azokat. Ilyenkor örültök, ha egyáltalán egy közös ebédre vagy reggeli futja az időtök, nem ám még beszélgetni is... A beszélgetés amúgy is kemény, sokak számára egyenesen kellemetlen dolog. Akkor gondolkozni kell, akkor meg kell nyílni, akkor érezni kell, akkor időt kell szánni, akkor türelmesnek kell lenni. Mert az, hogy megbeszélitek, hogy mi legyen másnap az ebéd, vagy hogy mit kell csinálni aznap este, az - a közhiedelemmel ellentétben - nem beszélgetés. Az megbeszélés. A beszélgetés  az más: az egymással töltött minőségi idő. 

Tempelhofer Freiheit

Ha ez nincs, az kérlelhetetlenül és könyörtelenül magával tudja hozni az eltávolodást. Valamikor gyorsabban, és valamikor lassan, alattomos módon. Úgy, hogy szinte észre sem veszed, milyen távol van az, akit egykor annyira közel éreztél magadhoz. Amikor hirtelen nem tudtok beszélgetni, csak pragmatikus dolgokról, mindennapi teendőkről, vagy másokról. Magatokról, érzésekről, gondolatokról nem. Ilyenkor kell az az egy este, egy nap, egy hét, hogy odafigyeljetek. Egymásra. 

Július 12. - az utolsó hófordulónk, amit még jegyesként egymással tölthettünk (augusztus 12-én már Prágában leszek, és Domán iskolakezdése miatt még nem tudjuk, hogy fogunk tudni találkozni). Hagyományosan, hófordulós reggelivel ünnepeltük, de most egybekötöttük azzal a bizonyos egy nappal is, amit elvileg minden hónapban be kellett volna iktatnunk (hát ez sajnos csak elvétve sikerült).  

De ma megtapasztaltuk, 

hogy nem jó Prenzlauer Berg legfancybb környékén reggelizni, mert mire találsz egy megfizethető helyet, addigra kilyukad a gyomrod, és hatszor összevesztek, 

hogy nagyon jó, eddig felfedezetlen helyek vannak Kreuzbergben a Bergmannstrasse környékén, 

hogy nemcsak a lepusztult, drogárusokkal és/vagy disznót nyársra húzó törökökkel teli Görlitzer Park van ott, hanem a csudaszép Viktoriapark is, egy 24 méter magas (bár mesterséges) vízeséssel,

hogy ha Berlinben valami 66 méter magas, az már lehet Berg (azaz hegy),

hogy ha a hegy tetején van egy kereszt, akkor arról már egy egész kerületet el lehet nevezni (lásd Kreuzberg),

hogy Tempelhofon (az egykori reptér területén) három elég durván nagy kutyafuttató is van, 

hogy bár ha naponta több százan használnak egy köz WC-t, az mégis tud tiszta maradni, 

hogy a Tempelhofer Freiheit az tényleg szabadság a javából, 

és hogy mi sem hagynánk beépíteni, mert úgy jó, ahogy van, még akkor is, ha ki van égve a fű. 

De ami még fontosabb, hogy megtanultuk, hogy fontosak az ilyen napok. Fontosabbak, mint azt elsőre gondoltuk volna.  

ui: Alfonz végre beleszokott a kocsijába. Végre ül, és fekszik benne. No, ezért is fontosak az ilyen napok :-)