2012. szeptember 7-én éjjel olyan 5 óra környékén tuszkoltuk be az utolsó dobozokat is abba a Transporterbe, amely végül kihozott bennünket, és az életünket Berlinbe. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk itt, nem tudtuk, mennyi időre jövünk, és azt sem, szeretni fogjuk-e ezt itt. Azt meg főleg nem, hogy Domán hogy fog megbirkózni a német nyelvvel, én mennyire tudok majd segíteni neki, és hogy ez az egész kiszolgáltatottság, amit ő érzett a kezdeti hetekben, hónapokban, mennyire nyomja majd rá a bélyegét a kapcsolatunkra, és hogy kiálljuk-e ezt a (nem is olyan kicsi) próbát.
2012. szeptember 8-án késő délután érkeztünk meg Berlin-Weissensee-be. Kipakoltuk a hihetetlen mennyiségű cuccot az utcára, vettünk gyorsan egy szekrényt az Ikeába, hogy másnap legyen mibe pakolni, és közben élveztük az idegbeteg szomszéd partiszolgáltatását (őt azóta hála Istennek már kiköltöztették innen). Arra emlékszem, hogy hihetetlenül fáztam a 25 fokban. Épp egy több hetes budapesti forróságon voltunk túl (akkor volt az aszály meg a hetekig tartó 40 fok), itt meg mindenki örült már a 25 foknak is, ami nekünk viszont hideg volt. Dománnal pulóverben és hosszú gatyában nyomtuk az Alfonz-sétákat, míg körülöttünk mindenki rövid gatyában és pólóban lófrált. Hát így :-)
Egyrészt hihetetlen, hogy "már"egy éve itt vagyunk, másrészt hihetetlen, hogy "még" csak egy éve vagyunk itt. A "már egy éve" arra vonatkozik, hogy eszméletlenül gyorsan szalad az idő. A "még csak egy éve" pedig arra, hogy azóta rengeteg dolog történt velünk. Iskola, egyetem, nyelvvizsga, elsőáldozás, bérmálás, munkahelyváltások. Nem is beszélve életünk egyik legnagyobb napjáról: az esküvőnkről. Közben sok új barátunk lett, és sajnos sok régi barát tűnt el az életünkből. (Nem is gondoltam volna, hogy a távolság ilyen sokat számít.)
Sokan kérdezitek Tőlünk, hogy mennyi ideig maradunk még Berlinben. És amikor erre csak annyit válaszolunk, hogy még egy évig biztosan, akkor ez tényleg azt jelenti, hogy mi sem tudjuk még biztosan, hogyan tovább. Az egész egy kalandnak, egy mesterképzésnek, egy ösztöndíjnak indult, közben viszont Domán kezdi megtalálni a helyét nyelvileg és szakmailag is, és én sem szívesen mennék vissza oda, ahol nem látom a jövőnket. Persze egy év még hosszú idő. Addig sok minden történhet, de addig is finanszíroz a DAAD, addig még talán lediplomáznom is sikerül (bár lehet, hogy az ötvenoldalas német nyelvű szakdolgozat megírásához szükségem lesz egy extra félévre...) és addig még Domán is kipróbálja, milyen is itt úszóedzőként dolgozni. És kicsit hagyjuk is, hogy történjenek a dolgok velünk, és ne csak folyamatos tervezés legyen az életünk. Úgy érzem, az elmúlt időben kicsit átestünk a ló másik oldalára: annyira a jövőre koncentráltunk, annyira sokat terveztünk, gondolkoztunk, hogy nem tudtunk azoknak a pillanatoknak örülni, amikor valami olyan történt velünk, amire már hetek-hónapok óta vártunk/vágytunk. Néha kicsit meg kéne állítani az időt, és megragadni a pillanatot, és örülni a "most"-nak, és hálát adni érte.
Úgyhogy most még ha csak egy blogbejegyzéssel, és a blogunk "átdizájnolásával" is, de köszönjük az elmúlt egy évet mindenkinek, aki bármilyen formában is hozzájárult, hogy szebb-jobb-boldogabb legyen. És mindenekelőtt köszönjük Istennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése