Lassan már vagy két hete, hogy állandóan piszkálom, és aggódom, hogy el ne hagyjam. Még a különböző hétköznapi feladatok alatt is azon gondolkozom, hogy vajon lecsúszik-e az ujjamról, vagy sem, aztán hogy a borotvahabtól miért ragad az ujjamra? Most vajon kicsit lötyög az ujjamon, vagy sem, bevetessük-e vagy sem? Igen, most ezek a házas élet nagy kérdései :) Mert augusztus 24-én megtörtént az, amit lassan egy éve szerettünk volna, az esküvőnk, a mi napunk :) Ami mintha csak fél nap lett volna, mert számomra olyan gyorsan elrepült. Bár izgalmaktól és nézeteltérésekből nem volt hiány, de remélem, hogy a végén mindenki boldogan hajtott álomra a fejét, éppen úgy ahogy mi.
Feleség:
Soha nem szerettem ékszert hordani. Kislánykoromban is állandóan kivettem a fülemből a fülbevalót. Anyuék egy darabig harcoltak ellene, el-elvittek kilyukasztatni a fülemet, aztán csak megunták. Mindig benőtt. Szerintem most sem tudnék belerakni egy fülbevalót sem.
No, hát így vagyok most ezzel a gyűrűvel is. Próbálom nem ékszernek tekinteni, hiszen nem(csak) az. Inkább annak a jelképe, hogy Domán mindig ott van velem. Éppen ezért van lelkiismeret-furdalásom, ha véletlenül otthon hagyom. Mert azért le-leveszem. Nem tudok még benne mosogatni, főzni, sőt zuhanyozni sem. És aludni sem. Domán az elején még morgott, hogy milyen sokszor leveszem, és hogy el fogom hagyni. Ezért az éjjeli polcunkra kikészítette a dobozát, amiben kaptuk, hogy ha leveszem, abba tegyem, és ne hagyjam szerteszét a lakásban. Szóval engedélyt kaptam a napi két-háromszori levételre. De azért igyekszem hozzászokni, hogy rajtam van. Idővel talán menni fog :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése