Akkor most karácsonyig Glühweint iszunk...

Íme. A St. Josef templom kórusa (félig meghajlás közben). Aki megtalál, kap egy csokit.

Én nem az vagyok, aki "amióta csak az eszét tudja, énekel". Én konkrétan emlékszem  a pillanatra, amikor elkezdtem: második osztályosok voltunk, amikor az egyik akkori barátnőm zeneiskolába akart járni, és gondoltam, én sem maradhatok ki a "buliból", ezért én is felvételiztem, pedig addig nem nagyon izgatott a zene. Aztán valahogy beleszerettem. És megtanultam énekelni, szolmizálni, kottát olvasni, blattolni, zongorázni  - ahogy azt kell. Több mint tíz éven át jártam zeneiskolába, sőt kamarazenei táborokba, hangversenyekre is. Annyira tehetséges sosem voltam, hogy versenyre is elvigyenek, de nem is bántam. Csináltam, mert örömet okozott. Igazi örömzene volt. 

Az egyetlen, amit versenyszerűen (is) csináltam, az az éneklés volt. Népdalversenyeket és műdaléneklési versenyeket is nyertem, középiskolás koromban pedig a Déryné Vándorszíntársulat tagja lettem. Ezzel a csapattal egy csomó kaposvári (és más somogyi) ünnepségen, díjátadón, nemzeti ünnepen és falunapon léptünk fel. Énekeltünk, verseltünk. Aztán az egyetemmel ez valahogy abba maradt. Bár próbálkoztam fenntartani a kapcsolatot a társulattal, a kétheti egy alkalom  nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy tartani tudjam a tempót. Kaposvár hirtelen messze lett, és ki is esett az életemből. Anyuék Somogyszobon, az egyetem Budapesten - Kaposvárra tulajdonképpen csak a Déryné miatt jártam volna, de egy idő után már ez sem fért bele. 

Az egyetemen próbálkoztam az ELTE Bartók Béla karával, de (bár bejutottam a háromfordulós felvételin), a társaság nagyon nem tetszett. A karvezető meg még kevésbé. Tele volt beképzelt jogászokkal, meg természettudósokkal, akik úgy érezték, a gólyák arra vannak, hogy lenézzük őket. A karvezetőhöz meg közvetlenül nem is lehetett hozzászólni, csak az asszisztensén keresztül. Már arra sem emlékszem, hogy hívták... talán pont azért, mert bár három hónapig jártam oda elvileg, egyszer sem sikerült beszélnem vele...

Aztán amikor Berlinbe kerültünk, és megtaláltuk ezt a közösséget és ezt a templomot, ahová most is járunk, akkor az egyik vasárnap énekelt a felnőtt kórus. Nagyon jól hangzott. Tetszett. Így a mise után odamentem Reginához (akit akkor már ismertünk mint közösség egyik világi vezetőjét), és megkérdeztem, lehet-e csatlakozni, és ha igen, akkor kinél kell jelentkezni. Szerdán már ott voltam a próbán. És bár én vagyok a legfiatalabb tag (a nálam eggyel idősebbek már mind 35 felett vannak...) mégsem éreztem magam soha kirekesztettnek. Sőt. És mivel ezt mindenki munka, család és egyebek mellett csinálja, ezért ez is elsősorban örömzene - és ami még fontosabb: szolgálat. Szolgálat a közösségben, Istennek. Rendszeresen énekelünk a miséken, és évente kétszer vannak nagyobb koncertjeink is. Az egyik húsvétkor, a másik pedig karácsonykor.

Ez volt az idei év meghívója: Bach Weihnachts-oratoriumát énekeltük, szólistákkal, zenekarral, ahogy azt kell. Aki szereti a barokk zenét, annak csaknem két óra tömör gyönyör volt, aki nem, annak két óra szenvedés... Mi szeptember óta készültünk rá. Számunkra mindenképpen az előbbi volt :-)

És ami ilyenkor a még nagyobb élmény, az a főpróba utáni-előadás előtti Kaffe&Kuchen, azaz "terülj-terülj-asztalkám". Ilyenkor mindenki hoz valami finomságot, főzünk kávét és teát, és iszunk egyet "előre a medve bőrére". (Achim, a kórusvezetőnk szerint ez inkább csak bemelegítés a koncertre....)

Ez állítólag annyira nagyon durván jófajta Kaffee&Kuchen, hogy a berlini templomzenészek körében elterjedt, hogy Weissensee-n azért érdemes bevállalni a karácsonyi és a húsvéti koncertet, mert itt aztán tényleg teljes ellátást kap az ember. (A zenekar tagjai közül nem mindenki tartozik a közösséghez, több profi zenész is van közöttük, akik ilyenkor jópénzért eljönnek játszani. Ugyanez érvényes a szólistákra is. Dénes fogalmazta ezt meg találóan: ők zsoldosok.)

Kicsit későn jutott eszembe megcsinálni ezt a fotót. Itt már eléggé le van fosztva az asztal.

De igazán csak akkor öröm énekelni, ha van közönség is. Szóval Domán és én is meghívtunk jó pár barátot és ismerőst, és nem csak a koncertre, hanem utána hozzánk, forralt borozni is. Heteken át kerestük a megfelelő bort a Glühwein (forralt bor) elkészítéséhez. (Végül egy aldis Spätburgundert választottunk -ha valaki szintén keresné a megfelelő bort...) Összesen hét üveggel vettünk, mert arra számítottunk, hogy úgy 15-en leszünk. Végül sajnos nem jött el mindenki, mert volt, aki meghúzta a hátát, volt aki beteg lett, és volt, aki egész egyszerűen nem akart sokat utazni. Szóval annak ellenére, hogy a bor (mások szerint is) tök finom lett (a tavalyi receptet fejlesztettem tovább, és ahogy azt már akkor is csináltuk: csak a vizet forraltuk fel a fűszerekkel és a citromkarikákkal, ahhoz öntöttük hozzá a bort, majd hagytuk állni egy éjszakán át, hogy a bor átvegye az aromákat), szóval annak ellenére, hogy tényleg finom lett, maradt egy csomó. Így karácsonyig most tuti minden este forralt bort fogunk inni. Ha csak nem csapunk gyorsan még egy karácsonyi partit :-)

Amúgy tök büszkék voltunk magunkra, hogy megtartottuk, az első kvázi "házibulinkat" - egy adventi gyertyagyújtással egybekötve :-) (Ilyen sokan még soha nem voltunk egyszerre a lakásban. De kiálltuk a próbát.)

Domán sztárfotója egy kicsit más szögből. Itt talán kicsit könnyebb megtalálni, így ezért nem jár csoki :-p