Balkanisation, vagyis balkanizáció. Nem igazán tudom, létezik-e egyáltalán ez a szó magyarul, de úgy érzem, most leginkább ez jellemzi a lelki és a szellemi állapotomat. Hatalmába kerített a Balkán-érzés, miután két hetet töltöttem ezekkel a fantasztikus újságírókkal, akikkel a fenti képen éppen a német parlamentet, a Bundestagot látogattuk meg.
Minden napot azzal kezdtünk a tréningen, hogy valaki bemutatta az országát. A gazdasági mutatókon kívül hála Istennek mindenki készült egy kis "turisztikai ajánlattal" is, így napról-napra bontakozott ki előttünk a Balkán-félsziget természeti és kulturális gazdagsága. Persze, eddig is tudtam, milyen szépek ezek az országok (nem hiába tervezzük már harmadik éve Dománnal azt a fránya montenegrói nyaralást, amit aztán mindig el kell napolnunk), de így, hogy egy-egy ott élő szemén kereszült láthattuk, és ismerhettük meg ezeket a helyeket, teljesen más érzés volt, mintha csak turistaként, kívülállóként toppansz be oda.
Az országok bemutatásán kívül a tréning legjobb része a két tréner, Keith és Richard voltak. Mindketten a Reuters hírügynökség londoni munkatársai, akik - kiöregedve abból, hogy a terepen kockáztassák az életüket (Richard a délszláv háború alatt végig az akkori Jugoszláviában dolgozott) - most újságírók továbbképzésével foglalkoznak.
És ne feledkezzünk meg a 14 ösztöndíjasról sem, akik bár nem kíméltek a kérdéseikkel (hol van a legközelebbi ruhatisztító, hol van patika, mennyibe kerülne elmenni orvoshoz, mennyibe kerül egy levél Törökországba (?) és társai...), azért nagyon a szívembe lopták magukat. Különösen azzal, hogy nagyon szerették Berlint, legalább annyira, mint én szeretem, és nyitottak voltak minden esti kiruccanásra is. Még olyan alternatív helyekre is, mint Kreuzberg (a török negyed) kocsmái.
Viszlát EcPol, reméljük, jövőre Veled ugyanitt :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése