25 éve leomlott egy fal, de néhány még mindig lebontásra vár

Berlin hetek, sőt hónapok óta erre készült. A tévében folyamatosan a fal leomlásáról szóló dokumentum- és játékfilmek mentek, a múzeumok megteltek erről szóló kiállításokkal, a mozik pedig filmbemutatókkal. 1989. november 9-én este fél 9 felé ugyanis megtörtént az, ami a berliniek számára hosszú ideig teljesen lehetetlennek tűnt: megnyílt a határ kelet és nyugat között. A kelet-berliniek minden különösebb engedély nélkül átléphettek Nyugat-Berlinbe.

1989. november 9. Bornholmer Straße

Hogy mindez valóban csak egy félresikerült sajtótájékoztató vagy egy nem megfelelően instruált határőr döntése volt-e, már felesleges kérdés. A történelemben amúgy sincsenek "mi lett volna ha"-események. Csak események vannak. Ez pedig az volt a javából.

Ilyenkor büszke dolog magyarnak lenni. Szinte minden híradás, film, kiállítás megemlékezett a Páneurópai Piknikről, Horn Gyuláról és Németh Miklósról, aki díszvendége is volt a hétvégi megemlékezéseknek. Az egyik filmbemutatón mi is találkoztunk vele. Az 1989-es eseményeket "Poker am Todeszaun", azaz "Póker a halálkerítésnél" címmel mutatta be egy dán-magyar-német koprodukció, egy különös dokumentarista módszerrel: alászinkronizáltak korhű felvételeket úgy, hogy azzal mesterséges, de emlékiratok szerint megtörtént beszélgetéseket rekonstruáljanak. A film főszereplője Németh Miklós, Magyarország kommunista rezsimjének utolsó miniszterelnöke volt. Bár a film véleményem szerint túlságosan is piedesztálra emelte őt, és felnagyította személyének történelmi jelentőségét, izgalmas volt elbeszélése által a történelmi döntések mögé látni, és az események hátsó mozgató rugóit megérteni.

"1989 - Poker am Todeszaun" Trailer deutsch from gebrueder beetz filmproduktion on Vimeo.

A filmet szimbolikus helyen mutatták be: a Karl-Marx-Alleen abban a moziban, ahol minden nagy NDK-s propagandafilm is a bemutatóját ünnepelte: a film így lett teljes, a korhű díszletek között. A legizgalmasabb azonban nem is maga a film, hanem az azt követő beszélgetés volt - az alkotókkal és a volt miniszterelnökkel. Németh Miklós is megkapta a Németországban kihagyhatatlan kérdést a közönségtől: mit gondol az aktuális magyar politikai eseményekről. Közgazdász lévén, közgazdász nyelven válaszolt, számokkal, adósságállománnyal és az ország "csődhelyzetével". Szerinte a többi csak felszín és színjáték. Az ország fő problémáihoz igazából senki sem mer hozzányúlni.

A beszélgetés legmeghatóbb pillanata az volt, amikor Németh Miklós könnyes szemekkel ment oda kezet nyújtani annak a német özvegynek, akinek a férje azon az egyetlen éjszakán halt meg, amikor Németh úgy döntött, most bekeményít, szigorít a határörségen. Bár tűzparancsot nem adott a katonáknak, mégis elsült a fegyver, mégis meghalt valaki. Egy férj, egy egygyermekes családapa.

25 years fall of the wall (Licht Grenze) from Hanns Schmelzer on Vimeo.

A hétvége csúcspontja egyértelműen a Lichtgrenze, vagyis a fényhatár (vagy más fordításban a fényfal) volt. Csaknem nyolcezer világító ballont állítottak fel az egykori Kelet- és Nyugat-Berlin között, a várost kettészelő teljes szakaszon, mintegy 15 km-en. Minden ballont örökbe lehetett fogadni (erre előre lehetett pályázni), aki pedig a szerencsés "anyuka" vagy "apuka" lett, ráírhatta  üzenetét a ballonhoz tartozó kártyára, és övé lehetett a megtiszteltetés, hogy november 9-én este a megfelelő pillanatban a magasba ereszthesse a gömböt. 

A ballonokat már pénteken elkezdték "telepíteni" a városban, és este már világítottak is teljes pompájukban. A Facebookot ellepték a ballonokkal készült fotók, és a sajtóban is egyre nagyobb lett az izgatottság, hogy hogyan is fognak ezek mind egymás után a magasba emelkedni, és a ballonokhoz tartozó kártyákra írt üzenetek vajon a világ melyik részén fognak landolni, hol fogják vajon az első üzeneteket megtalálni, és azokat beküldeni?

Eredeti terveink szerint az egész, 15 km-es fényhatárt szerettük volna végigbringázni Dománnal, ebben azonban egy vírus megakadályozott, ami szombat este döntött le a lábamról... Így egy vasárnap délutáni alvás után Domán este hat felé betett a kocsiba, elvitt a Bornholmer str-hoz, és ott néztük meg együt a gömbök levegőbe emelkedését, és az azt követő tűzijátékot. Így sajnos kimaradtunk a Brandenburgi kapu előtt buliból, ami ismerőseink elmondása szerint legalább akkora volt, mint amikor hazaért a világbajnok focicsapat. Sebaj, legalább azon ott voltunk :-)

Ez a hétvége egy óda volt a városhoz. az állandóan változó, ezerarcú Berlinhez, amelyről 25 évvel ezelőtt senki sem hitte volna, hogy ennyi idő alatt újra Európa New York-jává növi ki magát, és minden tartozása, hiányossága és szépséghibája ellenére is az európai fiatalság fellegvára lesz. A falról, a város és az ország kettéosztotságáról szóló emlékek azonban rámutattak azokra a falakra is, amelyek még ma is lebontásra várnak: a kelet- és nyugat-német jövedelmek és nyugdíjak, az oktatás, az infrastruktúra valamint az egészségügy közötti különbségekre, és legfőképpen azokra a társadalmi képzetekre, amelyektől az egykori NDK-s és NSZK-s állampolgárok még mindig nem bírnak szabadulni, és amelyet így generációról-generációra még mindig továbbörökítenek, kezdve azzal a mai napig még mindig egyértelmű bemutatkozó kérdéssel, hogy "Te hol is születtél? Keleten vagy Nyugaton?". Ezek a láthatatlan falak még mindig állnak, 25 évvel az "igazi" fal lebontása után is. Ezek azonban olyan falak, amelyeknek nem lehet csak úgy egyszerűen kalapáccsal és csákánnyal "nekiesni". De hogy akkor pontosan mit is kéne kezdeni velük, azon már 25 éve dolgozik a német oktatás és politika. De valószínűleg még legalább 25 évre lesz szüksége ahhoz, hogy erre megoldást is találjon. Ezek a képzetek ugyanis nem egyszerű léggömbök, amiket megfogunk, és a magasba engedünk. Mint ahogy azt november 9-én este a fényhatár nyolcezer léggömbjével tették.