Én így láttam

Egyikünk sem így tervezte. 

Sejtettem, hogy Domán szervezkedik valamit, mert közeledett az évfordulónk, és azt is mondta, hogy bosszantja, hogy konkrétan tőlem kell pénzt kérnie (mivel még csak egy bankszámlánk, és bankkártyánk van, ami persze nálam van ;-))

Szóval egyik nap elém állt, hogy adjak neki 200 eurót, amire én csak annyit válaszoltam, hogy nekem nem kell ilyen drága gyűrű. No, erre jött a sértődöttség, hogy engem nem lehet meglepni...

Azért csak sikerült...

Ilyen lánykérésre nem számítottam. Csak egy kutyasétáltatásnak indult egy átlagos, bár az átlagosnál naposabb őszi vasárnapon. Mivel szép idő volt, leültünk a partra, és elkezdtünk beszélgetni. Úgy mindenről. És - mint általában mindig - az esküvő is szóba került. Amiről mindig csak úgy szoktunk beszélni, hogy "ha egyszer lesz, akkor milyen lesz". Erre feltettem a kérdést, hogy " és mikor lesz már olyan, amikor nem csak teoretikusan fogunk erről beszélni. Mikor kéred meg a kezem?"

Erre Domán kifakadt, hogy meg akart lepni, de hogy nekem még egy gyűrűt sem lehet venni anélkül, hogy tudnék róla, semmit nem tud szervezni anélkül, hogy ki ne találnám. Hogy engem nem lehet meglepni. Pedig akkor és ott tényleg meglepett. Letérdelt elém, és mint a hülye romantikus amerikai giccsfilmekben, a lemenő nap sugarainál megkérte a kezemet, és mivel már nem akadt a keze ügyébe, és szép őszi sárga falevelet adott nekem - gyűrű helyett. 

Nem gondoltam, hogy sírni fogok. Nem is akartam, de mégis valahogy kellett. Bár a választ mindketten tudtok, valahogy komolyan, tudatosan még sosem mondtuk  ki, hogy mi menyasszony és vőlegény vagyunk. 

Pedig azóta azok vagyunk :-)

U.i.: Domán az egészben azt bánta a legjobban, hogy "csak a hülye HTC" volt ott nálunk, és nem tudott szuper képeket gyártani az Iphone-jával. Hát így. Minden azért nem lehet tökéletes :-)